„Az életről semmit sem tudok, a moziról viszont mindent” – 79 éves lenne Romy Schneider

Egy színész életében hatalmas esemény, ha ikonikus szerepet kap, de végül nem egy esetben visszájára fordul a dolog, mert a karakter úgy összenő a művésszel, hogy mást már nem is nagyon hajlandók látni benne sem a szakmabeliek, sem a nézők. A 79 évvel ezelőtt született Romy Schneider sokat mesélhetne erről, hiszen hiába volt sokkal több színésznőként és magánemberként is, mint az a kamaszlány, aki egy kosztümös filmtrilógiában eljátszotta Erzsébet császárnét, sokan valószínűleg még a leírt nevét is Sissinek olvassák – kérdezni azonban már sajnos nem tudjuk, mert nagyon fiatalon, 43 évesen távozott közülünk. Gazdag karrierjével és tragikus magánéletével kapcsolatos gondolatai és érzései mindenesetre így sem maradnak teljesen rejtve előttünk, mert amíg élt, sokszor beszélt és írt róluk. Életének áttekintéséhez most ezekből a nyilatkozatokból, levelekből, naplóbejegyzésekből válogattunk, hiszen nála hitelesebben senki nem tudja elmondani a történetet.

Predesztináció

„Mindenképpen színésznővé kell válnom! Igen! Így kell lennie!” – ezt vetette papírra még valamikor egészen kicsi korában Romy Schneider, amiben nincs is semmi meglepő, hiszen családi háttere és neveltetése egyaránt afelé mutatott, hogy tényleg így lesz. A későbbi sztár klasszikus színészdinasztiába született 1938. szeptember 23-án Bécsben: apai nagyanyja, apja és anyja egyaránt szakmabeli volt, és a ház körül senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ő maga is folytatni fogja a hagyományt – pláne, mivel született romantikus lélek is volt, ahogy az egy másik korabeli feljegyzéséből elég nyilvánvalóan kitűnik: 

Mondhatnánk, született Sissi volt, de azért érdemes észrevenni, hogy igen hamar (karrierje második esztendejében, alig 15 éves korában) megvillant a személyisége másik oldala is egy hasonló naplórészletben: „Különös érzés: mostanában, ha kimegyek az utcára, néha oldalba bökik egymást az emberek, és azt mondják: »Te, ez nem a Romy Schneider?« Aztán pedig megnéznek maguknak. Ez kedves. Másfelől viszont igazán szomorú is. (…) Egyszer büszke vagyok rá, hogy ez történik, máskor viszont azt kívánom, bárcsak beülhetnék egy normális kocsmába kolbászt enni anélkül, hogy valaki megbámulna.” A – korábban egyébként Viktória királynőt is eljátszó – gyereksztárt mindenesetre nagyon hamar, szinte sorsszerűen találta meg legismertebb szerepe: a következő évben, 1955-ben már mozikba is került a Sissi, amely 20-25 milliós nézettségével a mai napig az egyik legsikeresebb német nyelvű mozis produkció, és nem is csak Németországban és Ausztriában, meg persze Magyarországon, hanem szerte Európában, sőt Kínában is.

Fordulatok

A siker eleinte persze magának Schneidernek is imponált, de nem telt el sok idő, és már úgy érezte: gúzsba köti, hogy mindenki csak az édes, imádni való uralkodónőt látja benne. Két folytatást még elvállalt (Sissi – Az ifjú császárné – 1956; Sissi – Sorsdöntő évek – 1957), de a negyedik részre már annak ellenére is nemet mondott, hogy valóságos vagyont, egymillió német márkát ajánlottak neki érte. „Amikor már magam mögött tudtam a Sissit, világosan láttam: a tanulóéveknek vége” – emlékezett vissza, és hozzáállásának megfelelően fel is gyorsultak vele az események. Egyik következő filmje forgatásán megismerkedett a szívtipró Alain Delonnal, és rögtön egymásba is szerettek, így aztán Schneider kijelentette: „Úgy hiszem, azért születtem Bécsben, hogy Párizsban éljek”, majd elköltözött a majdani sztárhoz a francia fővárosba, ahol a karrierje is nagyot fordult.

Ha voltak igazán boldog évei, akkor ezek lehettek azok: élete nagy szerelmével élt együtt, és közben sorra fedezték fel maguknak a korszak nagy színházi és filmrendezői, így olyanokkal dolgozhatott együtt, immár jóval összetettebb szerepekben, mint Orson Welles és Luchino Visconti.

– ez a kijelentése tömören érzékelteti, hogy milyen fontos és mámoros évek lehettek ezek a számára, az örömnek azonban sajnos rövid úton vége szakadt. A szakmai diadalmenet ugyan folytatódott, (Romy Schneider még Hollywoodba is eljutott, és olyanokkal játszhatott együtt, mint Jack Lemmon, Peter O’Toole és az utánozhatatlan Woody Allen), de a kapcsolatuk Delonnal zátonyra futott, és miután a férfi megcsalta, 1963-ban külön utakra is léptek. „Amerikában forgattam. Amikor hazaértem, a lakás üres volt, nem találtam otthon senkit. Aztán megláttam egy rózsacsokrot, és mellette egy cetlit, amin az állt: »Mexikóba mentem Nathalie-val (Nathalie Delon, Alain Delon későbbi első felesége – a szerk.), minden jót, Alain«” – emlékezett vissza a végjátékra, de a konkrét eseményeknél is többet mond el (főleg a gyerekkori naplórészletek fényében) a néhány évvel későbbi nyilatkozat: „Delon? Nincs ridegebb dolog egy halott szerelemnél.”

Fent és lent

Persze erős túlzás lenne azt állítani, hogy a hatalmas csalódás után már csupa szenvedés volt a színésznő élete. A szakmai sikerek tovább gyűltek, híres partnerei közé felsorakozott például Yves Montand is, és a hetvenes években kétszer is elnyerte a legrangosabb francia filmes kitüntetést, a Caesar-díjat – ami pedig a magánéletet illeti, egymás után két, a Delon-románcnál jóval hosszabb, házasságkötéssel szentesített kapcsolatban is része volt, és 1966-ban megszületett a fia, David, majd 11 évvel később a lánya, Sarah is, óriási boldogságot hozva számára. „Most kezdődik csak el az életem. Félelmetes, hogy mennyire elkényeztetem Davidet. Egyszerűen nem tudok szigorú lenni vele. Folyton-folyvást megnevettet. Hála istennek, hogy ennyire számíthatok Harryre” – írta nagyobbik gyermekéről és első férjéről, Harry Meyenről, és bár a kapcsolat válással végződött, 1975-ben pedig egy baleset következtében elvetélt, második házassága és lánya világra jövetele megint pozitív hangulatban találta: „Úgy érzem, hogy mi négyen – Daniel Biasini, Sarah, David és én – tényleg tökéletes családot alkotunk.”

A háttérben azonban mégsem volt minden rendben. Házasságok ide vagy oda, egykori partneréről, akivel mindvégig barátok maradtak, ekkor is azt mondta: „A legfontosabb férfi Alain Delon volt az életemben, és most is ő az”, színésznőként pedig sosem tudta megemészteni, hogy a közönség egy jelentős része minden érdeme és sikere ellenére még mindig csak Sissit látja benne. Noha mindvégig hálás maradt a szerepért, azt nyilatkozta, hogy „Sissi úgy tapad rá, mint a tejbegríz”, és hogy főleg annak idején nagyon egyedül érezte magát miatta:

Amikor pedig jóval később egy lényegesen realistább filmben újra Erzsébet bőrébe bújt, azt is kijelentette, hogy „igazából most fogom először eljátszani ezt a karaktert” – és még ezt a megállapítást is keserűen ironikussá teszi, hogy ebben a formában a többséget már az ikonikus figurához visszatérő Romy Schneider sem érdekelte.

Tragédiák

Rajongva szeretett gyerekei ezzel együtt továbbra is tartották benne a lelket, élete utolsó éveiben azonban minden korábbinál súlyosabb tragédiák sújtottak le rá: 1979-ben öngyilkos lett Harry Meyen, 1981-ben pedig közös fiuk, a nagyszüleitől hazatérő 14 éves David halálos balesetet szenvedett, amikor megpróbált bemászni a bezárt házba. Az anyaságra mindig is vágyó Romy Schneidernek ezt már nem sikerült feldolgoznia, amit őszintén be is vallott: „Eltemettem az apát. Eltemettem a fiút. De sosem hagytam el őket, és ők sem engem.” A színésznő – aki egyszer sokatmondóan úgy nyilatkozott magáról, „az életről semmit sem tudok, a moziról viszont mindent” – inni kezdett, és bár egy közeli barátja szerint egy idő után letette a poharat, nem egészen egy évvel később holtan találták otthonában. Az első jelentések arról szóltak, hogy öngyilkos lett alkohol és altató segítségével, egy későbbi vizsgálat azonban arra jutott, hogy a halál oka szívleállás volt.

Romy Schneider valódi legenda, és a mai napig roppant népszerű a világ számos táján. A többségnek persze továbbra is megmarad Sissinek, de azért van az éremnek másik oldala is: nevét francia és osztrák filmes díjak őrzik, 2003-ban munkásságáért a 78. legjelentősebb német embernek választották, az életéről pedig filmet is terveztek, bár ez végül nem készült el. Egyszer viszont azért remélhetőleg még leporolják és megvalósítják az ötletet, hogy egy sokakhoz eljutó hiteles portré is igazságot szolgáltasson a menthetetlenül romantikus, tragikus sorsú tehetségnek, aki élete vége felé így tépelődött:

Az idézetek forrása: romy.de