Ma ünnepli negyvenötödik születésnapját Ónodi Eszter, az egyik legszínesebb karriert befutó magyar színésznő, aki színpadon a Shakespeare-drámáktól a kortárs darabokig, filmen pedig a Valami Amerikától az Aglajáig a legváltozatosabb hangvételű művekben a legkülönbözőbb karaktereket alakította, mindemellett szerepelt az elmúlt idők egyik nagy tévés sikerében, az Aranyéletben, majd folytatta a sorozatforgatást a Korhatáros szerelemmel, menet közben pedig még koncerteken is kipróbálta magát énekesnőként. A saját bevallása szerint is kaméleontermészetű művész azonban még csak nem is kizárólag szakmai sokoldalúsága miatt lenyűgöző, hanem azért is, mert ha épp nem szerepel, olyan józanságról és higgadtságról tesz tanúbizonyságot, és annyira határozottan két lábbal áll a földön, hogy az nemcsak az ő hivatásában ritka, hanem nagy általánosságban is. Kifejezetten eseményszámba menő nyilatkozataiból rengeteg dolog derül ki ezzel kapcsolatban, mi most a kedvenceinket szedtük össze.
Nagyon odafigyel rá, hogyan neveli a fiát
Ónodi Eszter néhány éve direkt nem kísérte el a fiát egy szavalóversenyre, hogy ne üljön ott a közönségben a drukkoló színészanyuka, és párjával, Keszég Lászlóval egyetértésben azt is visszautasították, amikor a fiút behívták egy castingra, mert a sok tönkretett gyerekszínészt látva nem szerették volna, ha ilyen korán beszippantja őt ez a világ. A 2006-ban született Zsigmond egyébként azt is az osztálytársaitól tudta meg, hogy Ónodi híres ember.
Fotó: Erdőháti Áron
Biciklivel jár dolgozni
Ami New Yorknak a metrózó Keanu Reeves, az Budapestnek a Katona József Színházba két keréken érkező Ónodi Eszter. Amint azt a Borsonline-nak elmondta, a színésznő egyszerűen azért bringázik a munkába, mert rengeteg időt spórol azzal, hogy a dugóban való ücsörgés helyett inkább teker, és nem is tekint sportként a kerékpározásra, neki ez csak közlekedés. A beszélgetésből ráadásul az is kiderült, hogy még szakadó hóesésben sem száll le a nyeregből, pedig ezt tényleg csak a biciklisták kemény magja szokta bevállalni.
Futóversenyeken is lehet vele találkozni
Apropó, a bringás történetre eleve úgy derült fény, hogy Ónodi Eszter arról mesélt: húsz éve jár kocogni, az utóbbi időben pedig egy meghívást követően lefutott néhány tíz kilométeres versenyt és félmaratont is. Persze melldöngetésről itt sem volt szó: a színésznő ettől még amatőr futóként tekint magára, és ennél messzebb nem is akar menni.
Tudja, hogy a kevesebb néha több
2004-ben a Berlinalén feltörekvő tehetségnek választották, a 2013-as monte-carlói tévéfesztiválon megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Arany Nimfa-díjat az Aglajáért, 2014-ben együtt játszott Adrien Brodyval a Houdini című minisorozatban, de a számtalan lehetőség ellenére Ónodi Eszter sosem élte bele magát túlzottan abba, hogy akár nemzetközi karrierje is lehetne. Mint többször elmondta, ehhez egyrészt túl sok mindent kellett volna feladnia itthon, másrészt fölöslegesnek érezte, hogy az alkatától is idegen módon nyomuljon Hollywoodban azért, hogy aztán többhavi várakozást követően „egy ötperces szerepben eljátsszon egy ukrán bevándorlót” – sőt azt is mindig kihangsúlyozza, hogy nem is érezte magát esélyesnek, mert szerinte nem tartozik a feltűnően gyönyörű vagy egzotikus színésznők közé, az ő erőssége inkább az, hogy ha esélyt kap, nagy átalakulásokra képes. Ónodi Eszter így tehát a józan eszére hallgatva a színházat választotta a külföld helyett, és elégedett is azzal, amit elért.
Amúgy is reálisan látja magát
Szokták mondani, hogy a bölcs ember az, aki tisztában van vele, milyen keveset tud, és talán nem túlzás ehhez hozzátenni, hogy hasonlóképpen az önismeretben is az jeleskedik, aki tudja, mennyi meglepetést képes okozni saját magának. Nos, Ónodi Eszter ezen a téren is elég jól áll, ha azt nézzük, hogy a fentebb idézett interjúban a Borsonline-nak arról is beszélt: nem bánja, hogy nem kezdett korábban koncertezni, mert könnyen rácsúszott volna a gyors elhasználódáshoz vezető zenészéletre, egy másik alkalommal pedig konkrétan meg is fogalmazta, hogy igazából maga sem tudja, milyen ember, vagy legalábbis még mindig azon van, hogy megismerje önmagát.
És azt sem szereti, ha művésznőnek hívják
Merthogy a mindennapi habitusából is „hiányzik ez a magasztos művésznősködés”, „ami a színpadon zajlik, az teljesen független attól, amilyen ember” ő. A fentiek fényében ez persze már nem olyan meglepő, de azért mégis jó olvasni, nem?