Az ötvenes-hatvanas években nem volt egyszerű rajongónak lenni. Eleve rendkívül korlátozott volt a csatornák száma, ahol valaki megismerkedhetett a lelkesedése későbbi alanyaival, és persze akkoriban is óriási volt a különbség falu és város, főképp falu és nagyváros között.
Amikor a hatvanas évei végén járó Katit kérdezem arról, kikért rajongott fiatalon, már a kérdés hallatán is elneveti magát. Ugyan ma már városban él, de fiatalon a tanyavilágban nőtt fel, és nemhogy tévéjük, még rádiójuk se volt. Hogy is lehetett volna, ha még az áram se volt bekötve a házba? Kati számára a zenét nem popslágerek, hanem a környék amatőr, sokác népzenét játszó zenekarai jelentették, moziba pedig évente ha egyszer eljutott. Egyetlen konkrét mozis emléke a Körhinta című filmhez kötődik, de ott sem lett szerelmes Soós Imrébe.
Vele szemben a városban született Gyöngyit elkényeztette az élet. Volt tévé és rádió is a családban, a környéken időnként felléptek a nagyobb magyar zenekarok, hozzá tudott jutni a legnépszerűbb bandák lemezeihez, a környék ifiházában pedig lemezről szóltak a slágerek.
Rockfesztivál a DVTK stadionjában 1973-ban (Fotó: Fortepan)
Old school rajongás
Ha ma bekapcsoljuk valamelyik rádióállomást, ömlesztve hallgathatjuk a legújabb slágereket, rengeteg zenetévén nézhetjük non stop a klipválogatásokat, az interneten pedig tényleg bármilyen dalt pillanatok alatt megszerezhetünk. Edit idejében azonban ez még egyáltalán nem volt olyan egyszerű.
Volt néhány műsor, ahol popslágereket adtak, azokat mindig hallgattuk. Mivel a dalokat felvenni nem tudtuk mivel, és lemezjátszónk se volt otthon, a barátnőmmel azt csináltuk, hogy amikor a rádióban elkezdődött a dal, mi jegyzetfüzettel a kezünkben ültünk oda hallgatni. Az egyikünk jegyzetelte az első sort, a másikunk a másodikat és így tovább… Így lett meg végül a dalszövegünk, amit aztán már tudtunk együtt énekelni. Sokszor előfordult, hogy nem értettünk meg egy-egy szót, ezért azt behelyettesítettük valamivel. Ennek köszönhetően rengeteg dal szövegét tudtuk rosszul, és csak évekkel vagy évtizedekkel később derült ki számunkra a tévedésünk
– emlékszik vissza nevetve a korszakra. Lemezjátszó csak az ifjúsági házban volt, és ha valakinek volt egy jó lemeze, azt vitte is oda, hogy meghallgassa együtt a többiekkel. Lemezhez jutni sem volt azonban mindig egyszerű. A városokban a könyvesboltokban kellett próbálkozni, a nagyobb hazai bandák legújabb lemezeit általában meg lehetett kapni, de a külföldi zenekarok esetében a helyzet sokkal bonyolultabb volt. Gyöngyi emlékei szerint ugyan akkoriban rengetegen szerették a Beatlest, olyanból mégis nagyon kevés akadt, akinek lett volna otthon lemeze az együttestől. Ha valaki nem jutott el külföldre (ők voltak többségben), csak egyetlen lehetősége volt: kellett találni olyan ismerőst, aki épp külföldre ment, és hajlandó volt onnan lemezt hozni neki.
Fotót csak az udvarlóról
Ma már tömegével gyártják a rajongók számára a relikviákat, de bő fél évszázaddal ezelőtt piszok nehéz volt bármihez is hozzájutni. Bárkit kérdeztem, nem ismert senkit, akinek óriásposzterek díszítették volna a falát, és a zenekari póló is jórészt ismeretlen fogalomnak számított a bolygó ezen részén. Aki valami különlegességre vágyott, annak a búcsúkban kellett keresnie, ahol az árusok akkoriban különleges és ritka emléktárgyakkal készültek. Ezek közül a legnépszerűbb a kitűző volt: a legkedveltebb hazai zenekarok jelvényeit (rajta általában a banda fotójával és logójával) mind meg lehetett kapni. Ha poszterhez nem is, de egy-egy fényképhez azért hozzá lehetett jutni a nagyobb, nemzetközi sztárokról is. Így lett Editnek fotója annak idején Alain Delonról, akit nagyon fess, férfias és hősies pasinak tartott a Fekete Tulipán című filmje miatt.
Alain Delon fotója ott volt kitéve nálunk a konyhaszekrényen. Átjött hozzánk a szomszéd asszony, és mivel nem ismerte, azt hitte, hogy az udvarlóm van a képen. Aztán próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő egy filmsztár, de nem igazán akarta megérteni, hogy miért teszem ki egy olyan férfi fotóját, aki nem az udvarlóm
– emlékezett vissza nevetve.
A jó pasik és a példakép nők
De milyen pasik és csajok számítottak menőnek akkoriban? Az Editéknél egy generációnyival idősebbnek számító Irén kedvence például Sárdy János volt. Unokája, Vera a Mágnás Miskát legalább százszor látta vele. Szerinte már abból látszott, micsoda úriember, ahogyan beszélt és ahogyan nézett, és meggyőződése volt, hogy nem véletlenül kapta ezeket a szerepeket sem – mert egy férfinek rendezettnek kell lennie, érthetően kell beszélnie, és minden helyzetben magabiztosnak kell lennie. „Megtölti a teret, ha belép” – mondta róla mindig. Vera nagymamája emellett határozottan vallotta azt is, hogy a „trógereket”, vagyis az ápolatlan, hosszú hajú, szakállas férfiakat messze el kell kerülni.
Azt, hogy ez mennyire generációs jelenség, jól jelzi, hogy az általam megkérdezettek többsége kifejezetten a Vera nagymamája által „trógernek” leírt férfiakért rajongott. Erzsike nagy kedvence például az Omega énekese, Kóbor János volt, mert „magas volt, hosszú hajú, jó kiállású és olyan laza”, Gyöngyi pedig Zoránért rajongott fiatalon: először a hangjába szeretett csak bele, de az is tetszett neki, hogy a legtöbb korabeli zenészhez képest ő olyan elegáns volt, és „sugárzott belőle az intellektus”. Az Illés és a Metro zenekar is tekintélyes rajongótáborral bírt az akkori fiatalok között, viszont akkoriban csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy utazzanak egy-egy koncert kedvéért. Erzsike szerint ha a közelben léptek fel, mondjuk a szomszéd városban, odáig még elzarándokoltak értük, de annál távolabb nem nagyon mentek akkoriban. A külföldi zenekarok megnézése pedig egyenesen lehetetlen küldetésnek bizonyult.
Persze nemcsak jó pasikért (akik közül még Marlon Brando neve került elő), hanem a jó csajokért is rajongtak a lányok, természetesen csak példaképként. Gina Lollobrigida és Sophia Loren különösen népszerű volt akkoriban, sok lány szeretett volna olyan lenni, mint ők. „Volt olyan barátnőm, aki Gina Lollobrigida frizuráját másolta le, de ha egy filmsztáron megláttunk valamilyen menő ruhát, biztos volt valaki, aki otthon a varrógépén megpróbálta valahogy lekoppintani.”
Borítókép: Rajongók sikoltoznak a Beatles koncertjén Torontóban (Fotó: Fox Photos/Getty Images)