Robin Williams az ezredforduló környékén a csúcson volt. Az olyan filmjei, mint a Patch Adams vagy a Flubber – A szórakozott professzor hatalmas sikert arattak, akkoriban Jim Carrey mellett ő volt a családi szórakoztatás állócsillaga. Csakhogy ő láthatóan nem érte be ennyivel. A tömegkompatibilis filmjei mellett időről időre bevállalt egy-egy merészebb, a szokványos túlpörgött karakterei mellett feltűnően visszafogott, drámai alakítást is, aminek gyorsan meglett a gyümölcse: egy Oscar-díj a Good Will Hunting mellékszerepéért. A díj meghozta Williams étvágyát, és sorra vállalta a rá nem jellemző szerepeket. Úgy érezte, hogy a családi szórakoztatásban eltöltött két évtized után végre kiszabadult. A korábbi image-étől a legtávolabb két filmben keveredett. Az Álmatlanság című krimiben egy nyomozót (Al Pacino) megzsaroló sorozatgyilkost alakít, míg a Sötétkamrában egy olyan fotólabori alkalmazottat, aki egy család fotóit látva a megszállottjukká válik, és előtörnek belőle a gyilkos szándékok. A két filmet egy évben, 2002-ben mutatták be. Egyik sem volt kiemelkedő siker, de Robin Williams legalább megmutathatta bennünk, hogy sokkal több ő a család jószívű bohócánál.
Halál a skatulyára!
Ha egy színész komoly hollywoodi karrierre törekszik, vagyis sztár akar lenni, az ügynökei nagyon óvatosan terelgetik a szerepválasztások útján. Ha már sikerült egy szerepben áttörést elérnie, leginkább arra biztatják, hogy ahhoz hasonló szerepeket vállaljon, így a legtöbb filmjében ugyanazon szerep különböző variációit mutatja be a nézőknek. Chris Pratt például sokáig a duci, jópofa fickó volt, ám A galaxis őrzői, valamint a Jurassic World után hirtelen elárasztották őt hősszerepekkel, és ezt most láthatóan nagyon élvezi. Még egy darabig. Csakhogy majdnem mindenkinél eljön az a pont, hogy változtatni szeretne, vagyis kihívásra vágyik. Ilyenkor szeretne valami olyat megmutatni magából, amit még sosem, eljátszani egy olyan szerepet, ami mindenben pont az ellentéte annak, amiket korábban játszott, és mi lenne erre alkalmasabb annál, mint hogy hogy belebújjon egy vérszomjas sorozatgyilkos bőrébe?
Ryan Reynolds a Hangok c. filmben
Amikor Ryan Reynolds még a Deadpool előtti időkben attól tartott, hogy mindörökre beleragad a romkomok szépfiúja szerepkörbe, gyorsan elvállalta A hangok főszerepét, ahol egy saját kutyájával és macskájával társalgó sorozatgyilkost alakíthatott, és valamiért Jim Carrey-nek is vonzó volt a pályája csúcsán, hogy őrült gyilkost játsszon A 23-as szám című borzalomban. Még a jófiús image-ére kifejezetten vigyázó Tom Cruise is vámpírt (bizonyos szempontból természetfölötti sorozatgyilkost) játszott az Interjú a vámpírralban, a Collateralban pedig bérgyilkosként lőtte halálba Los Angeles lakóit az éjszakában. Ha egy hollywoodi sztár szeretné megmutatni a világnak, hogy több van benne az ügyeletes filmcsillagnál, a perverz gyilkosok eljátszása a legegyértelműbb módszer.
Jim Carrey a 23-as számban
A sorozatgyilkosok a popkultúra sztárjai
A hetvenes évek óta a sorozatgyilkosok egyre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak a popkultúrából. De miért lesz népszerű valaki, akinek az a legfőbb jellemzője, hogy embereket öl? A válasz valahol ugyanott keresendő, ahol az is, hogy miért szeretjük tátott szájjal nézni a különböző katasztrófákat bemutató képeket, vagy miért rohanunk oda nézelődni, ha valahol balesetet látunk. Scott A. Bonn pszichológus könyve, a Why We Love Serial Killers: The Curious Appeal of the World’s Most Savage Murderers (Miért szeretjük a sorozatgyilkosokat: A világ legkegyetlenebb gyilkosainak különös vonzereje) szerint a sorozatgyilkosok ma már maguk is celebek, egyfajta szörnyetegek, akikre szeretünk rácsodálkozni. A sorozatgyilkosok olyanok a felnőttek számára, mint a gyerekeknek a mumusok: jó móka félni tőlük. Persze van egy kis különbség: a felnőttek többsége ezt bűnös élvezetnek tartja. Jó esetben úgy növünk fel, hogy a környezetünk az élet tiszteletére tanít minket, és pont az nyűgöz le bennünket a sorozatgyilkosokban, hogy ők ezeket a tanításokat gátlások nélkül lépik át, és képesek előhozni belőlünk az egyik legelemibb érzésünket: a túlélési ösztönt.
A sorozatgyilkossá válás előnyei
A sorozatgyilkosok között is kiemelt kategóriának számítanak a valódi sorozatgyilkosok, hiszen itt egy valóban létező személyhez lehet hasonulni, márpedig így az átváltozás sokkal látványosabb tud lenni. Amikor Tony Curtis A bostoni fojtogató című filmben eljátszotta Albert De Salvót, nemcsak szembement a saját szépfiús image-ével, hanem egy Golden Globe-jelölést is bezsebelt a játékáért, Charlize Theron pedig olyan szinten vált felismerhetetlenné a prostituáltból lett sorozatgyilkos, Aileen Wuornos szerepében, hogy az Akadémia tagjai azonnal tapsikolva adták neki az Oscart.
Charlize Theron Aileen Wuornos szerepében szinte felismerhetetlen
Persze nem kell ahhoz valódi sorozatgyilkosnak lennie a szerepnek, hogy segítse az áttörést. A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere vagy a Hetedik John Doe-ja mindketten a képzelet szülöttei, mégis mindörökre beírták magukat a filmtörténetbe, az őket játszó színészeknek pedig több évtizedes, remek lehetőségekben gazdag karriert nyújtottak (Kevin Spacey ezt tavaly elpuskázta, de ez már egy másik történet). Persze aki sorozatgyilkosként és rosszfiúként tör be a filmszakmába, mint Anthony Hopkins és Kevin Spacey, annak is meg kell küzdenie a maga skatulyájával, vagyis azzal, hogy sokkal több rosszfiúszereppel kínálják meg a szokásosnál, de ez már csak azért is kellemesebb skatulya, mert a rosszfiúk jellemzően jóval változatosabbak, mint a hősfigurák.
Tinibálványok gyilkosszerepben
Nemrég két hollywoodi szépfiú sorozatgyilkosként való szerepeltetése kavart nagy vihart. Amikor a Disney csatorna sztárja, Ross Lynch egy ronda parókát és egy előnytelen szemüveget viselve bújhatott a rettegett sorozatgyilkos, Jeffrey Dahmer bőrébe a My Friend Dahmer című filmben, a döntés nem kis vihart kavart, és az is nagy hullámokat vetett, amikor az egykori tinikedvenc, Zac Efron kapta a hírhedt Ted Bundy szerepét az Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile című moziban, amit az alkotók amiatt éreznek különlegesnek, mert a sorozatgyilkos tetteit a férfi hosszú távú barátnőjének szemszögéből követhetjük figyelemmel. Hollywoodban régóta szokás az életrajzi filmek esetében az, hogy a valós személyeket a filmekben sokkal attraktívabb színészekkel játszatják el, és annyi évtized után ebben már nem találunk semmi kivetnivalót, de ha ez egy sorozatgyilkossal történik, sokaknál mégis kihúzza a gyufát. Bár sem Dahmer, sem Bundy nem voltak látványra visszataszító figurák, sőt Ted Bundyt a maga módján még jóképűnek is mondhatnánk, az biztos, hogy nem kerülhetne egy kategóriába az őt a filmben majd alakító Zac Efronnal. Ross Lynch is csak a szemüveg és az előnytelen paróka miatt lehetett Jeff Dahmer, és ezáltal két kérdés is adódik.
- 1. Biztosan ezek a színészek voltak a legalkalmasabbak a szerepekre?
- 2. Azáltal, hogy sokkal szebb embernek mutatják be őket annál, mint amilyenek a valóságban voltak, a filmesek csak azt érik el, hogy sztárolják őket, és tovább erősítik azt a kultuszt, ami az elmúlt évtizedekben a média jóvoltából ezek a sorozatgyilkosok élveztek. Tényleg felelősségteljes döntés számtalan emberrel végző, brutális és elmebeteg gyilkosokat közkedvelt tinibálványokkal eljátszatni?
Zac Efron mint Ted Bundy a filmhez készült, a korabeli sajtót utánzó újságban (Fotó: imdb)
Persze egy mód azért volna rá, hogy a filmesek megfelelően indokolják meg választásukat. Charlize Theron sem hasonlított Aileen Wuornosra, sőt látványosabb szebb volt nála, ám A rém szerepében nemcsak a sminkesek, a fodrász és a jelmeztervező munkájára támaszkodott, hanem valóban eltűnt a szerepben. Aki A rémet nézte, mutatóban sem kapta meg a csillogó szépségű Charlize Theront. Aileen Wuornos állt előttünk a vásznon. Ha ezt Zac Efron is utánacsinálja, egy életre elhallgattathatja a kétkedőket. Csakhogy ez egyáltalán nem könnyű feladat…