Szűcs Adriána: „Úgy mutatkoztam be a zsűrinek, hogy 26 éves vagyok és rákos”

Hány parókád van?

Ez egy jó kérdés, mert mostanában összevissza rendelgetem őket. Szerintem már tizennégy fölött járok. Amilyen kedvem van, olyan parókát veszek fel. Ma őszi hangulatom volt, felvettem egy barnát.

Azelőtt is hordtál parókákat modellként, hogy fény derült a betegségedre?

Mikor kiderült, hogy beteg vagyok, minden barátnőmtől előkerült egy paróka, amit megkaptam. Korábban csak egyszer volt rajtam egy, amikor poénból felvettem egy barátnőmét, és küldtem egy fényképet a barátomnak, hogy milyen lennék barnán. Mondta, hogy ne! (nevet) Aztán most ott tartunk, hogy vagyok barna, szőke, vörös, fekete, rózsaszín…

Rózsaszín?

Abban fesztiváloztam. Ahogy beköszöntött az ősz, szinte sapkaként használom a parókáimat. Fázik a fejem, sapkát meg nem szeretek felvenni, mert attól túl fiús leszek, ezért parókákat hordok.

Ha jól tudom, véget értek a kezeléseid.

Igen, júliusban volt az utolsó. Volt műtétem is. Jelenleg tünetmentes vagyok, nem találtak áttéteket. Mivel genetikailag hajlamos vagyok a betegségre, ezért a másik mellemet is le fogom vetetni.

Mikor?

Remélem még idén. Nem szeretnék sokat várni vele.

Nem tartasz tőle?

A betegségemre ez a legjobb megelőzés. Szerencsém volt az első operációmnál, hogy sem a tumorom, sem a mellem nem volt túl nagy, ezért el tudták úgy végezni a műtétet, hogy megmaradjon a mellbimbóm. Egy idő után majd kapok egy klasszikus mellimplantátumot, és azután jöhet majd a másik mellem. Ha már ilyen helyzetbe kerültem, akkor már nagyobb és kerekebb ciciket kértem. Legyen már valami pozitív is ebben. Az egyetlen, ami zavart, hogy szeretnék majd gyereket, és így nem fogom tudni szoptatni. Ezt volt a legnehezebb elfogadnom. Aztán anyukám mesélte, hogy sem neki, sem nagymamámnak nem volt teje szülés után, és különben is rengeteg kisbaba nő fel tápszeren. Ez segített abban, hogy elfogadjam a helyzetemet.

Amikor tavaly megtudtad a diagnózist, elkezdtél gondolkodni azon, hogy mitől alakulhatott ez ki?

Sokat sportoltam, egészségesen ettem… Mindenki azt hangoztatja, hogy ha ő sportol, és egészségesen táplálkozik, akkor nem lesz semmi baja. Francokat! Bennem ott lappangott genetikailag a betegség, és valami kihozta belőlem. Valószínűleg a stressz, mert akkoriban elég hajtós, stresszes életmódot éltem. Persze nem akarom azt mondani, hogy mások ne egészségesen táplálkozzanak, és ne sportoljanak, mert ezek is nagyon fontosak, de ettől még egyáltalán nem biztos, hogy megússzuk a betegséget. Vicces, hogy én akkor kezdtem el egészségtelenül enni, miután megtudtam, hogy rákos vagyok. Ettem cukrosat, csokit, hamburgert, mindent, ami belefér. Ez kellett is. A kemók alatt nem tudtam enni, és amikor nagy ritkán mégis megkívántam az ételt egy fél óra erejéig, igyekeztem minél többet és minél gyorsabban magamba tömni. Persze sosem maradt bennem. Mindig kellett ennem egy kanál fagyit is, hogy ami kijön, ne legyen olyan szörnyű ízű.

Miért volt annyira stresszes az életed?

A modellkedés mellett a párommal voltak vállalkozásaink, melyek szintén sok munkával jártak. Három síkon futott az életem, borzasztó sokat dolgoztam, annyit szaladgáltam az ügyintézés miatt, hogy szinte az autómban éltem, volt, hogy sírtam a nagy nyomástól, de amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, mindent abbahagytam. Megbeszéltem a párommal, hogy erre nem lesz energiám, és szeretnék ebben az időszakban maximálisan magamra fókuszálni. Aztán egy idő után rá kellett jönnöm, hogy hiányzik a munka. Csinálnom kellett valamit, és innen jött az ötlet, hogy menjek vissza modellkedni, mert ez – ha az ember nem csinálja nagyban – egy viszonylag szoftos tevékenység. Megmaradtak az ismerőseim a szakmából, így pedzegetni kezdtem, hogy szeretnék visszatérni. Újra készültek rólam portrék, voltam kreatív fotózáson, workshopokon…

Hogy reagáltál arra, amikor megtudtad, hogy beteg vagy?

Ezt az érzést nem igazán lehet szavakkal kifejezni. Az biztos, hogy borzasztó ideges lettem. Épp egy okmányirodában ültem, amikor felhívtak, és megtudtam, hogy beteg lehetek.

Csak úgy elmondták telefonban?

Korábban voltam ultrahangon, és onnan hívtak vissza azzal, hogy be kellene fáradnom, és beszélnem kellene egy orvossal, mert nem lettek olyan jók az eredményeim. Ennél többet nem mondtak, de már ebből is tudtam. A nagymamám petefészek-daganatban hunyt el, és a családunkban amúgy is rengeteg daganatos megbetegedés volt.

Tavaly decemberben tudtad meg biztosan, hogy beteg vagy, amit az elejétől fogva teljes mellszélességgel felvállaltál, sőt a kemoterápiák után is rengeteg fotót osztottál meg magadról kopaszon.

Nem vártam vele sokat, talán egy hónap telt el, míg kiraktam magamról az első ilyen képet. Amikor megbetegedtem, kitettem magamról egy fotót azzal az aláírással, hogy #bebrave, vagyis légy bátor. Ez a két szó végigkísérte az elmúlt évemet, beleivódott minden sejtembe. Tudtam, hogy minden téren bátornak kell lennem. Tizenhat kemót kaptam, és ez alatt végig meg kellett őriznem a bátorságom. Kórházba kerültem, megjártam a poklok poklát. A kemó ideje alatt az volt a jellemző, hogy általában hetente egy napom volt, amikor viszonylag használható voltam. Ilyenkor igyekeztem a párommal valami közös programot csinálni, barátnőzni, sétálni, szóval élni egy kicsit. A többi napon ehhez túl gyenge voltam.

Miközben egy ilyen embert próbáló betegséggel küzdtél, hogy merült fel benned a gondolat, hogy elindulj a Miss Balaton szépségversenyen? Hogy volt hozzá bátorságod?

Nem tudom. Volt egy nagyobb szünet a kezelésemben, és pont akkor írt rám egy lány a szervezők közül, hogy tetszenek neki a fotóim, lenne-e kedvem jelentkezni. Úgy döntöttem, hogy ha összemegy a mellemben a csomó, vagy pozitív irányba változik a daganatom, akkor elindulok.

A szervezők a megkeresésed idején tisztában voltak azzal, hogy beteg vagy?

Igen, látták az Instagram oldalamon. Amikor visszaírtam a lánynak, nekem is az volt az első kérdésem, hogy „Szívesen mennék, de láttad, hogy kopasz és beteg vagyok?”, ő meg mondta, hogy persze, de ettől függetlenül számítanak rám. Mondjuk egyáltalán nem volt biztos, hogy majd bejutok a legjobb hatvanba. Úgy voltam vele, hogy elküldök pár képet, úgysem fognak beválogatni. Alig akartam elhinni, amikor megláttam a nevem a legjobb hatvanban. Aztán a hatvanból továbbmentem a huszonnégybe, és akkor már nagyon szerettem volna a tizenkettőbe is bekerülni.

A párod és a szüleid is szurkoltak?

Ők féltettek engem, nem szerették volna, ha kiteszem magam ennyi megpróbáltatásnak. Viszont szorítottak értem, mert volt egy célom, és szerették volna, ha azt elérem. Próbáltam úgy időzíteni a kemóimat, hogy tovább tudjam csinálni a versenyt, ha sikerül továbbmennem.

Az alakodra nem volt semmilyen negatív hatással, hogy a kemók miatt alig ettél és kihánytál mindent?

A kezdeti időszak volt szörnyű ilyen szempontból, de amikor eljutottam a Miss Balatonig, akkor már elég sokat ettem. Szándékosan próbáltam nagyon sokat enni, hogy minél tágabb maradjon a gyomrom. Ha megettem két hamburgert két sült krumplival, annak a fele kijött, de a másik fele bent maradt. Persze nem edzettem akkoriban, de viszonylag jól néztem ki, és a verseny alatt többnyire egészségesnek is éreztem magam. A legjobb 24-ben az volt a feladat, hogy smink nélkül érkezzünk. Én szemöldök és szempillák nélkül érkeztem. Még arra is készültem, hogy leveszem a zsűri előtt a parókám, de erre végül nem kértek meg. Addigra már teljesen megszoktam, hogy kopasz vagyok. Elég durván néztem ki. Innen is köszönöm a családtagjaimnak, hogy nem ijedtek meg tőlem állandóan. Mondták nekem sokszor, hogy így is szép vagyok, de én tudtam, hogy nem.

Mi volt a zsűri reakciója, amikor megláttak?

Úgy mutatkoztam be a zsűrinek, hogy 26 éves vagyok és rákos. Azért nem teljesen így, de rögtön mondtam nekik, hogy biztos láttátok már a képeimen, hogy kopasz vagyok, és ez amiatt van, mert rákos vagyok és kemoterápiára járok. Nagyon érdeklődők voltak. Azt vettem észre, hogyha nyíltan beszélek a betegségemről, az sokszor felvillanyozza az embereket, mert a legtöbb beteg ember nem szeret beszélni a témáról.

Mit gondolsz, a legjobb tizenkettőbe azért nem kerültél be, mert a zsűri félt attól, hogy nem bírod majd végigcsinálni?

Ilyenkor nincs indoklás. Nem tudom, hogy miért nem kerültem be. Eleinte nagyon rosszul érintett, aztán hallottam, hogy a tábor annyira kemény volt, hogy talán nem is bírtam volna. Később meghívtak díszvendégként a Miss Balatonra, kaptam is egy különdíjat és sok időt töltöttem együtt a lányokkal. Úgy kezeltek, mintha én is egy lettem volna közülük, ami a szívemnek annyira jól esett. Többen mesélték, hogy abból merítettek erőt, hogy azt mondták, ha Adriána itt tudott lenni két kemó között, akkor nehogy már ne tudják megcsinálni azt a maradék tíz fekvőtámaszt. Ezért én annyira hálás vagyok.

Ez volt az első szépségversenyed?

Gyöngyösi lány vagyok, és a Miss Alpok Adria 2012-őn versenyeztem a Heves megye szépe címért, ahol második helyezett lettem, és különdíjat is kaptam.

Hogyhogy nem indultál többön?

Elég alacsony vagyok, ezért inkább más irányba tereltem az életem. Úgy voltam vele, hogy leszek inkább egy komoly nő.

Miért, egy szépségkirálynő nem lehet komoly nő?

Ha az ember egy szépségkirálynő-választáson indul, szeretik beskatulyázni. Egy szőke, csinos lány, aki szépségversenyeken indul. Ha ezt hallja valaki, azonnal berak egy fiókba. Tapasztalatból mondom.

Jövőre nem indulsz?

Szerintem ez volt az én évem, és ennél nem tudnék nagyobbat dobbantani jövőre. Akkor meg minek? Inkább más helyeken próbálok érvényesülni.

A Miss Balaton után elég komoly sajtónyilvánosságot kaptál. Jöttek utána a megkeresések modellmunkákra?

Én tudatosan vállaltam fel ezt, mert az volt a célom, hogy beszélhessek a betegségemről, és felhívjam az emberek figyelmét a vizsgálatok fontosságára. Modellmunkákat nem kaptam emiatt, viszont rengetegen kerestek meg, hogy beszéljek a tapasztalataimról. Örülök annak, hogy a betegségem felvállalása sokkal jobban érdekli az embereket, mint az, hogy modell vagyok. Tök jó, hogy én, Szűcs Adriána tudok érvényesülni, és nem a fotóim. Remélhetőleg a történetem elmesélésével tudok egy kicsit segíteni az embereknek. Régebben sokan irigykedtek rám, és ezt sosem szerettem.

Ez már elmúlt?

Most arra irigykednek, hogy felfigyeltek rám. A saját családomban is vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nem is voltam olyan beteg, nem viselt meg annyira a kemoterápia, sőt elítélik azt, hogy ez idő alatt vállaltam médiaszerepléseket. Egyszer azt is megkaptam, hogy a saját szórakoztatásomra vágattam le a hajam. Ezeken mind túl kellett lépnem.

Visszatérve a betegséged korai szakaszára… Nem féltél attól, hogy ha elmondod a párodnak, hogy mi bajod, akkor nem vállalja a betegséggel együtt járó kellemetlenségeket, és elhagy? Sok ilyen történetet lehet hallani.

Két éve voltunk együtt, amikor kiderült, hogy rákos vagyok. Tudtam, hogy kemóznom kell, és arra is felkészítettek, hogy ez mivel járhat. Leültem a párommal, és mondtam neki, hogy nem várom el tőle, hogy ezt végigcsinálja velem, mert nagyon kemény lesz. Nem fogok tudni egyedül zuhanyozni, nem fogom tudni ellátni magam… ami így is lett. Nem szerettem volna, hogy kiszolgáltatottan lásson, és megpróbáltam felkészíteni a legrosszabbra. Az is benne volt a pakliban, hogy nem élem túl. Potyogott a könnyem, taknyom-nyálam egybefolyt, amikor ezt elmondtam neki, ő pedig rögtön mondta, hogy ezt felejtsem el, ezen lépjünk túl, mert ő itt lesz végig mellettem. Szeret engem, és nem fog ebből kihátrálni.

Sejtetted, hogy ez lesz a válasz?

Nagyon bíztam benne, nyilván, de tényleg nem tudhattam. Próbáltam lelkileg felkészíteni magam arra is, ha elhagy. Nem várhattam el tőle, hogy egy ilyen helyzetben velem maradjon. Hogy lásson szenvedni, leépülni, esetleg meghalni. Talán egyedül a szüleim azok, akiktől egy ilyen helyzetben elvárhatom, hogy segítsenek nekem. Viszont azzal, hogy mellettem maradt, megmentette az életem.