A Taron Egerton és Jamie Foxx főszereplésével jórészt Magyarországon készült Robin Hood film kapásból azzal kezd, hogy a narrátor elmondja, hogy ugyan mesélhetne most a történelmi háttérről, de minek, hiszen a nézők úgyse figyelnének. Már ez a gondolat megágyaz a közönség totális hülyének nézésének: a sokadik Robin Hood film készítői egyszerűen úgy gondolták, hogy ha külsőségeiben maivá hangszerelik át ezt a már ezerszer elmesélt sztorit, és megpróbálnak úgy tenni, mintha a csuklyás rabló egy középkori szuperhős, igazságosztó volna, a nézőknek ennyi bőven elég, ennél jobban meg sem kell erőltetniük magukat. Nem is erőltették.
Korszerűen korszerűtlen
Ha egy jól ismert történetből készül egy újabb filmes adaptáció, a rendezőnek elég alapos oka kell hogy legyen az újrázására: vajon mit tud felmutatni az ő verziója, amit a korábbiak nem tudtak? A leginkább sorozatokon edződött Otto Bathurst (Peaky Blinders, Black Mirror…) olyan görcsösen akarta Robin Hood sztoriját a mai kor igényeihez igazítani, hogy az izzadságszag csak úgy ömlik a nézőtérre a vászonról. Robin (aki a barátnőjének csak Rob) első közel-keleti akciózását egy lerombolt városban teljesen úgy vette fel, mintha egy mai Afganisztánban, Irakban, Szíriában játszódó városi gerillaháborús akciófilmet forgatna. Nála az íjak valójában géppisztolyok, csak valamiért íj formájúak.
Amikor Nottingham szegény népe az utcán csap össze a bíró martalócaival, a jelenet úgy fest, mint egy mai híradófelvétel egy erőszakba torkolló tüntetésről, és amikor a város bírája beszédet mond, pontosan úgy hergel a migránsok ellen, mint a mai populista jobbos, szélsőjobbos politikusok szerte a világon. Bár a film majdnem kétórás, alig pihen meg: Bathurst érezhetően azt gondolja, hogy 2018-ban a nézőket nem különösebben érdeklik a mélyebb karakterábrázolások, a motivációk, a beszélgetések és az efféle régimódi dolgok: ő csak akciójeleneteket és nagy látványpillanatokat gyárt, ahol a szünetekben egy kicsit azért hagyja beszélgetni a szereplőit, de ne túl hosszan, nehogy a nézők elunják magukat.
Ha bárki lehetsz, légy önmagad, de inkább légy Batman!
Bathurst látszólag abban hisz, hogy 2018-ban egy néző csak akkor ül be egy moziterembe, ha valami szuperhősös marhaságot nézhet, ezért az ő Robin Hoodja valójában szuperhős, és ezen a kategórián belül pedig konkrétan Batman (oké, a Zöld Íjász hasonlat is adja magát, de ez a Robin tényleg Batman). Gazdag, nemesi család sarja, aki megjárja a távoli Ázsiát (Batman: Kezdődik!), és hazatérve azt látja, hogy a világa, Nottingham teljesen megváltozott, és bűnös urak tartják kezükben a hatalmat. A segédjével (akit itt nem Alfrednek, hanem Johnnak hívnak) úgy dönt, köpenyes, maszkos igazságosztóvá válik, és rendet csinál a városban, visszaadva a népnek a hatalmat. A másolás olyan szinten egyértelmű, hogy a film egy pontján az egyik szereplőből konkrétan Kétarcot (akit a Batman filmekben játszott már Tommy Lee Jones és Aaron Eckhart is) kreál, gondolván arra, hogy ha lesz második rész, oda is kell majd egy főgonosz.
A gyilkosan kapkodó kamera
Az innen-onnan összelopkodott ötletek alapból nem túl szimpatikusak, pláne ilyen otrombán egymásba préselve, de a forgatókönyv kidolgozatlansága ennél is idegesítőbb. Egyszerűen semmi, de semmi nem szól amellett, hogy Robin meg akarja menteni a mór John fiát a Közel-Keleten vívott háborúban, így kettőjük későbbi barátsága is ingatag lábakon áll. A szereplők tetteinek logikája amúgy sem Bathursték erőssége: az alkotók kábé mindenre magasról tojnak, a lényeg, hogy egyik akciójelenet kövesse a másikat. De ha legalább az akciószcénák jók lennének! A rendező végig olyan nyaktörő tempót diktál vágás és kamerarángatás terén, hogy a legtöbbször alig látunk valamit.
A CGI-vel rajzolt steampunk városképek művinek hatnak, ezért zavarók, a korszerűsített jelmezek pedig egyáltalán nem tűnnek középkorinak, inkább úgy éreztem magam, mintha egy puccos jelmezbál szereplőit csodálnám. Mivel a filmet nagyrészt műteremben forgatták, még az sem adatik meg a hazai nézőknek, hogy rácsodálkozzanak a magyar tájakra, helyszínekre, ugyanis nem igazán lehet felismerni hazai vonatkozásokat. Az új Robin Hood film nemcsak egy silány, a nézőit teljesen hülyének néző, a filmes trendeket ész nélkül összelopkodó és a közönségre hányó mozi lett, hanem az év egyik legrosszabb filmje is.
A négy kedvenc Robin Hood filmünk
Robin Hood, a fuszeklik fejedelme (1993)
Anakronisztikus poén- és utaláshegyek, ízléstelen musical-betétek, és persze férfiharisnyák, míg a szem ellát. Mel Brooks filmje ugyan ízig-vérig paródia, de a főszereplő Cary Elwes-nek annyira jól állt a szerep, hogy simán el tudtam volna képzelni egy „normál” Robin Hood mozi főszerepében is.
Robin Hood, a tolvajok fejedelme (1991)
Kevin Costner kétségtelenül sármos figura, de inkább egy amerikai cowboy, mint a sherwoodi erdő romantikus lelkű népbarát tolvaja. Ha ő nem is volt telitalálat, de olyan szereplőgárdát pakoltak köré (az élen Alan Rickman bírájával), hogy csak csettinteni lehetett, és még Bryan Adams is énekelt egy nagyot.
Robin Hood (1973)
Ez a Robin Hood bizony egy róka (és nem Jamie Foxx), és sokak szerint több laza sárm szorult belé, mint Russell Crowe-ba és Kevin Costnerbe együttvéve. A Disney meséje máig megunhatatlan klasszikus.
Robin Hood kalandjai (1938)
80 év telt el a Robin Hood kalandjai óta, de Errol Flynn máig egyet jelent a karakterrel, és a többi filmrendező évtizedeken át ezt a mozit próbálta másolni több, de inkább kevesebb sikerrel. Bajvívós, bájos romantika és kaland a köbön.