Nem leszek álszent, szóval elárulom: szeretem a trash műfajt. Aki tehát óriási köpködésre számít, az lapozzon a 25. akármilyen celeb életéről szóló hírre. Nálam az esti mosogatás, teregetés közben simán elfér, hogy a háttérben a Való Világ, a Kardashian-valóságshow, vagy bármi hasonló agyzsibbasztó majomkodás megy. Ettől még imádok táncelőadásokra járni, legutóbb a legkülönlegesebb diadalívekről olvastam egy könyvet, és történelmi lapokat veszek az újságosnál. Szóval felesleges ítélkezni. Nem a valóságshow műfajával van bajom, hanem az elfáradt formátumokkal. És a Való Világ, vagy ahogyan a villalakók izzadságcseppek közepette mondják: „Való Világ póvered báj Big Brother” szerintem elfáradt.
Poros formátum, unalmas karakterek
De ugorjunk kicsit vissza az időben, oda, amikor a TV2 elindította a Star Academy nevű valóságshow-ba oltott tehetségkutatót. Emlékszik még valaki a győztes nevére? Én nem. Az egész műsorból annyi van meg, hogy talán(?) ez volt az első TV2-es műsor, amit Ördög Nóra vezetett. Tudom, hogy alapvetően hétvégenként énekelgettek a gyerekek a színpadon, hétköznap pedig a régi Big Brother-háznak megfelelő konténerkégliben éltek (vagy talán pont abban), ami természetesen be volt kamerázva. De lehet-e annyira érdekes egy alapvetően jó hangú tehetségkutatós versenyző, akinek még a koncertjére is elmennék, hogy minden este nézzem, ahogy májkrémes kenyeret eszik, és dohányzik a kamerák előtt? Nem. De ha ez a válasz, akkor jöhetnek a szerkesztők, kitalálhatnak feladatokat, és annak rendje és módja szerint megkavarhatják a szálakat, így pedig a kedves, bársonyos hangú énekesből egy csapásra ellenszenves valóságshow-hős válhat. Még ez is képes kiváltani valamit az emberekből – ha viszont a formátum is unalmas, akkor végleg elaltatja a trashre éhes nézőt, az pedig már nyúl is a távirányítóért, és megnézi, ahogyan Patrick Jane a 34. ismétlésben is megöli Red Johnt valamelyik csatornán.
Kis herceg? Pál utcai fiúk? Legalább egy Coelho?
Hogy miért is írtam le mindezt? Mert ezt a fáradt unalmat éreztem a mostani „Való Világ póvered báj Big Brother” évadon is, megspékelve azzal, hogy néha tényleg úgy éreztem, mintha egyes játékosok az életben nem nyitottak volna ki egyetlen könyvet sem. Nem azt várom, hogy atomfizikusok, vagy ha úgy tetszik, valóságos Sheldonok költözzenek be a villába, de amikor A játékos hosszú percekig értetlenkedik azon B játékosnak, hogy Zágráb nem Magyarországon van, akkor tényleg kedvem lenne kidobni a tévét az ablakon. Néha, de tényleg csak elvétve a szerkesztők különböző eszközökkel igyekeztek feloldani ezt a fajta fájdalmas tudatlanságot, de esküszöm, csak az volt képes enyhíteni a fájdalmamat, hogy olykor-olykor Puskás Peti összekacsintott a nézővel, és elegánsabban ugyan, de kábé elmondta a kamerába azt, amit mi, nézők is gondoltuk a tévét bámulva.
Némileg könnyebb volt a helyzet, vagyis nem fulladt teljes unalomba az összefoglaló, ha tematikus hetet kaptak a villalakók, ám ezekből is csak a jól ismert iskolahét volt igazán szórakoztató, tekintettel hőseink olyan beszólásaira, mint hogy
- „Jumurdzsák, az egy bandita volt, a Bornemissza Gergely pedig egy antialkoholista” – Greg
- „A lekvár, az egy ige” – Lacika
- „A tenger meg az óceán között az a különbség, hogy az egyik világosabb színű” – Reni
Igen. Pontosan. Én is leginkább ilyen fejjel sasoltam az eseményeket:
Hol voltak a taktikusok?
Maradva még a tematikus heteknél, nekem például hiányzott a rendőrségi hét, ami egyébként talán egyetlen VV-ben volt, abban az évadban, amit Attila nyert meg. Huncika itt bizonyára brillírozott volna. Kaptunk helyette bokszhetet, amit biztosan élveztek azok, akik nézik az Éjjel Nappal Budapestet, és volt fittségi hét. Utóbbi annyiból állt, hogy miután a villalakók megcsináltak húsz guggolást a tyúkól méretű udvarban, leültek dohányozni, és miközben úgy füstöltek, mint ’85-ben az ózdi gyárkémény, nemcsak az idei VV-slágerlista első helyezettje, az „Én a szívcsapatban játszom” hangzott el újra és újra, de orrba-szájba panaszkodtak az izomláz miatt is.
A Való Világot idén egyébként rendesen megmérgezte a „szívvel játszók” és a „taktikázók” kettészakadása, bár azt azért rögtön tegyük hozzá, hogy egyetlen értékelhető taktikus nem volt a mezőnyben. Adri, például olyan ellenszenvesen próbálta meg ezt a játékstílust képviselni a színes szőrkabátjában, a szájából kilógó cigivel, hogy lehetetlen volt szurkolni neki. Roli pedig maximum a „szegény ember VV Attilája” szintig jutott. Az RTL-nek egyszerűen nem sikerült egy ízig-vérig taktikus játékost beválasztani, de ez igazából már gond volt az utóbbi két évadban is. Nem tudom, hogy azért, mert a 20-25 éves generációban nem találni ilyet (leegyszerűsítve: aki gondolkodással, szórakoztató cselszövéssel, simulékonysággal és némi logikával végigviszi a játékot), vagy azért, mert nem is érdekelte őket, hogy ilyen karaktert találjanak?
Na mindegy, ennek ellenére is két táborra oszlott a villa, a taktikusokra és a szívvel játszókra. (Mondjuk aki ötnél több részt megnézett, az hamar rájöhetett, hogy a szívcsapatot erősítő Greg az egyik legnagyobb taktikus, de kicsire nem adunk.) A csatorna meg rá is erősített erre a szakadásra, pedig az úristenért kell azt negatívan értelmezni, hogy valaki taktikázik egy valóságshow-ban?!?! Míg élek, nem fogom ezt megérteni, bár nem is vagyok Zsuzsu.
Fotó: RTL Magyarország/Kovács Tamás
Lelki terror, az oké?
Mégis, ami a legjobban dühített az idei Való Világban, az VV Reni viselkedése volt. Nem akarok én karót nyelt nőnek tűnni, de fel nem foghatom, hogy senki nem szisszent fel a szerkesztőségben bizonyos képsorokat nézve. Persze, elvileg mindannyian felelősségteljes felnőttek vagyunk, és nem állhatnak felettünk óvónők, hogy vigyázzák minden lépésünket, de egy valóságshow-ban, ahol szabályok vannak, ez azért máshogyan van. Csakhogy amíg az már az első évadtól szerepel a játékszabályzatban, hogy bármiféle fizikai erőszak (legyen az narancsdobálás vagy körömcsipesz-hajigálás) azonnali kizárást von maga után, úgy tűnik, hogy 2019-ben a lelki terror, a bullying még nagyon is belefér a műsorgyártásba. Hogy mire gondolok? Erre (a cirkuszhoz tessék 1:50-hez tekerni):
Értem én, hogy műsort kell gyártani, de mikor jön el vajon az a pont a tévéműsorokban, hogy a lelki terrort is olyan komolyan kezelik, mint a narancsdobálást?
Legyen már jó a tizedik!
Hogy mitől lenne ismét élvezhető a Való Világ? Részemről tök jó lenne, ha találnék egy-két olyan karaktert,
- akinek tényleg tudok szurkolni;
- aki élvezetes játékot nyújt, és most nem a Vivi-féle „feküdjünk össze a legerősebbnek vélt bikával” stílusra gondolok, hanem olyanokra, mint Olivér (VV4), Attila (VV5), Majka (VV1), Viki (VV6) vagy Vivien (VV8);
- aki nem csak a 18-25 éves korosztálynak, azon belül is a szoli–kondi–pláza érdeklődésű csoportnak érdekes;
- akinek van esze ehhez a játékhoz.
Magam részéről szurkolok a VV feltámadásának, és annak, hogy egy jubileumi évadhoz ne a jövő fogfehérítős, tiszavirág-életű influenszereit keressék a castingokon, hanem valódi karaktereket is. Addig pedig marad nekem esténként Cyla Instája.