Az ember 33 év után nem szerelmes – Puskás Tamással, Básti Juli férjével beszélgettünk

A Centrál Színház bejáratánál a Nemek és igenek plakátjába ütköztem, ami a legújabb bemutatótok, te rendezted. Mennyire népszerű az előadás?

A Centrál Színház sikerre van kárhoztatva, szoktam mondani félig tréfásan – sikeres előadásokat kell csinálnunk, mert akár egy bukás is végzetes károkat okozhat. A saját lábunkon állunk, nagyon kicsi a támogatottságunk. Pontosan ritkán tudom belőni, hogy mekkora lesz a siker. Ha csak a legutóbbi előadásokat nézem: a My Fair Ladyről, bár a legjobbakat gondoltam, azért nem hittem volna, hogy a jegyvásárlók rohamától összedől az internet. A Házassági leckék középhaladóknak bemutatásától csak csendes sikert reméltem, aztán két év alatt száz előadást ért meg, az egyik leghangosabb sikerünk. A Nemek és igenek, legutóbbi bemutatónk is eléri majd a 25-öt négy hónap alatt, mégsem mondhatok biztosat a jövőjéről. A Centrál Színház mai elfogadottsága 25 telt házat mindenképpen biztosít, úgyhogy csak azután derül majd ki, mekkora az előadás iránti valódi érdeklődés. Azt örömmel mondhatom, hogy jobban kedvelik, mint remélni mertem. Vannak olyan előadásaink is, mint például a Jóemberek vagy a Nem félünk a farkastól, amiket bár nagyon sokra tartok, mégsem várok tőlük olyan sikert, mint a Pletykafészektől vagy a New York-i komédiától.  Arra azonban büszke vagyok, hogy bár már három-négy éve műsoron vannak, havi két előadást még mindig eladunk belőlük, és kiabálós sikerük van.

A Nemek és igenek egy angol írónő, Nina Raine darabja. A családi és párkapcsolati problémákra fókuszál, mint ahogy az említett előadások közül mindegyik. Tehát olyan témákat közelítesz meg – s ehhez van neked nagyon jó orrod –, amelyek belevájnak a mindennapjainkba, ezért a nagy érdeklődés.

Nem csoda, hogy az embereket legjobban az érdekli, hogy velük, a párjukkal, az együttéléssel mi van. Mit és hogyan lehetne jobban csinálni, miben hibáznak, ezt tanulják a szereplőktől. Persze ez személyes érdeklődés kérdése is. Engem a színháznak az a lehetősége, hogy aktuális politikai témáról szólhat, soha nem érdekelt. Szerintem ez a sajtó nyilvánosságának a tárgya. Egy olyan előadás, ami túlságosan tapad ehhez, ma még bizsergetően érdekes talán, holnapután már azt se tudjuk, mire célzott. Viszont kötelességünk, hogy az embereket izgató kérdésekkel foglalkozzunk, a színház arra való, hogy az ábrázolt nagy indulatok által eltompuló érzékeinket fölrázza, küzdelmeinket érdemesnek láttassa. Nálunk a nézők boldogabban mennek ki a színházból, mint ahogy bejöttek. A látottak után újra azt érzik, hogy érdemes élni, értékes az életük, pedig már hajlandók voltak azt gondolni buszon, villamoson zötykölődve, hogy semmit sem ér az egész. Ez nagy ajándék.

Ahogy ti felráztok, az többféleképpen történik meg. Vannak nagyon komikus darabok, ilyenkor a vígjáték eszközeivel ráztok fel, lásd például: Házassági leckék középhaladóknak, és vannak sokkal fájóbb, kritikus darabok – a Nemek és igenek abszolút ilyen. Itt többek között a házasságon belüli erőszakról van szó, s persze a házasságon belüli kapcsolatok minőségéről, a felszínről és ami mögötte van.

Nina Raine fiatal angol drámaírónő, a jeles orosz író, Paszternak unokahúga, rendezőként is dolgozik. Gyakorló színházi ember, nagyon érti-érzi a színházat. Hogy mi érdekelte, amikor ezt a darabot írta? Azt állítja – bár ez kevéssé látványos –, hogy sok nő lesz csendes erőszak áldozata a házasságában egyszerűen azáltal, mert kizárólag a férj akarata érvényesül. A család élete úgy alakul, ahogy az a férfinak jó, miközben csak a közös érdek jelentene biztos alapot. A történet egy boldognak tűnő házasságról mesél, ahol tíz év után éppen most született meg az első gyerek. Kiderül, hogy az idill mögött, hiába a hajdani nagy szerelem, beletörődés, egyenlőtlenség, szenvedés van. Hogy mindezt erős fénybe állítsa, felvesz egy párhuzamos szálat, egy megerőszakolt nő esetét, akinek az ügyén a darab ügyvéd szereplői éppen dolgoznak. Az ügyvéd férj felmenteti védencét, az erőszaktevő férfit annak nyilvánvaló bűnössége dacára, és ezért aztán a dráma szabályai szerint bűnhődnie kell. Tönkremegy a házassága, ahol, bár ez kevésbé látványos, mint a büntetőperben, bizony ő az erőszaktevő.

Sok férj biztosan nagyon tudna veled vitatkozni, amikor arról beszélsz, hogy a házasságok a férfiak kedvére vannak berendezve, de az biztos, hogy nagyon könnyen elromlanak. Szerinted miért van az az egész világon erősödő tendencia, hogy a házasságok gyakorta válással végződnek?

Nincs nálam a bölcsek köve, de több okot is látok. Először is a házasságok egy ideje, talán a romantika kora óta, szerelemből köttetnek. Ha a felek nem érzik magukat elragadtatottnak, szóba sem jön a házasság. Márpedig a házasság tekintetében a szerelem rossz tanácsadó. Attól még, hogy szerelembe estünk, hogy ránk tört ez a biológiai felfordulás, egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas ember iránt érzünk így, olyan iránt, aki majd társunk lehet az életben. Tehát már a forrásvidéknél probléma van. Másodszor ott a gazdasági kérdés. A házasságok régen sem voltak remekek, csak nem bontották föl őket. A férfi volt az egyetlen kereső, ha felbomlott a házasság, a nő koldusbotra jutott. Így megmaradtak a házasság keretei között a tragikusan rossz kapcsolatok is. Ma mindkét fél kiléphet a házasságból, hiszen a nő ugyanúgy dolgozik, mint a férfi. A házasság két ember szövetsége, ami alapvetően a gyerekek egészséges felnövekedését szolgálja, ugyanakkor a részt vevő felek érdeke is, mert támaszkodhatnak egymásra, bízhatnak egymásban, könnyebben veszik együtt az élet kanyarjait. Mindenkinek jólesik, ha valaki szeretettel néz rá, néha megöleli, megsimogatja. Ha erre készülnének az emberek, és nem a szédületet akarnák állandósítani, akkor nem csalódnának, amikor a rózsaszín felhő múltán a dolgos hétköznapok jönnek.

Csakhogy a szerelem lefed mindent, amikor választunk.  Hogy válasszunk jól, hogyan lássuk meg a szerelem mögött az igazi embert?

Semmiképp ne szerelemből, ne a szerelem idején döntsünk. Szerintem is csodálatos dolog a szerelem, nagy elragadtatás, de vannak sajnálatos elemei. Már a kapcsolat kezdetén is, amikor még nagy a lelkesedés, nyitva kell tartani a szemünket: csak azt fogadjuk el, ami valódi. Anélkül, hogy komolyabb magyarázatot fűznék hozzá, mindenki érzékeli, hogy gyakran olyan ember iránt gyúlunk szerelemre, aki valamilyen módon emlékeztet a felmenőinkre. Ez egyszerűen genetikai kérdés, és bizony nem biztosíték semmire. Azért, mert egy nő szeme, szája vonala hasonlít az édesanyáméra, még egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas társam lesz. Sőt, az sem biztos, hogy az édesanyám alkalmas édesanya volt. Szerintem egészen másfajta jelekre kellene figyelnünk.

Például?

Jó, legyen, mondok példákat, amik engem arról győztek meg, hogy a választásom, aminek eredményeként már 33 éve együtt élek Básti Julival, helyes volt. A legfontosabb, amit azonnal éreztem, és senkivel nem éreztem azelőtt, hogy tökéletesen megbízhatok benne. Azt éreztem, hogy az ő elfogadása teljes. Nincs benne semmi fenntartás, hogy igen, jó vagyok, de… Engem látott, valóban engem. Azután újra és újra megtörtént, akár hosszú csend után is, vagy akár ha nagy távolságra voltunk is egymástól, hogy kimondatlan kérdésre válaszoltunk. Egy hullámhosszon voltunk. Ha egy hullámhosszon ad a két fél, akkor valószínűleg el fog jutni a másikig, hogy veled mi van, és arra a másik válaszolni tud. Az a baj sok embernél, hogy más frekvencián adnak, és egyszerűen meg se hallják egymást, mert mindenki a magáét nyomja. A másik nagyon fontos dolog: az volt az érzésem, hogy ő az első ember, aki pont olyannak látja a világot, mint én, s ebben már csak azért is biztos voltam, mert hónapokon keresztül napi tíz órákat beszélgettünk. Megbizonyosodtam róla, hogy ő olyan ember, aki nem okoz majd újra és újra fájó meglepetéseket, ami egy szerelemben még tök lehetséges. Szerelmes vagy valakibe, de újra és újra megtorpansz: „Jé, ezt a dolgot ő így látja, hát én meg egészen másképp? Nem baj, nem baj, de a szeme gyönyörű, és különben is, imádom!” Julival mi soha nem botlottunk ilyenbe, akármiről volt szó, mindig azt tapasztaltam: „Jé, pont úgy látja, mint én”. És ami még iszonyú fontos, hiszen a majdani gyerekekről szól, hogy legyen jó szex a partnerek között. Márpedig a szerelem még ebben is megcsal sokszor. Ha két ember nagyon szerelmes egymásba, akkor „ugyan nem nagyon jó az ágyban, nem úgy csinálja, ahogy szeretném, de hát szerelmes vagyok bele, nincs választásom”. És mikor elmúlik a szerelem, azt mondja: „Ez meg mit csinál, hiszen ez borzasztó!”

De nem azt mondod, hogy nem vagytok szerelmesek egymásba? 

Muszáj, hogy a szerelem fogalmát határok közé szorítsuk, és ebben sokat segít mostanában a biokémia. Már egészen pontosan tudjuk, hogy melyek azok a vegyületek, amelyeknek a felhalmozódása ezt az állapotot kiváltja, és kísérleti tény, hogy legkésőbb hét hónap múlva ismét a megszokott szintre esik vissza a koncentrációjuk a szervezetben. Természetesen hét hónap múlva is lehet gyönyörködni a másikban, csodálva nézni a fenekét, mikor előttünk biciklizik, de jobb a szerelem szót szűkebb értelemben használni. Az ember 33 év után nem szerelmes.

Általában a férfiak – s ez is biológia, a vadászösztön felülkerekedése – hajlamosak „szerelmesnek” lenni egy másik nőbe, miközben házasok. Ez ugye erőteljesen rombolja az egyébként szeretetteljes, látszólag tökéletesnek tűnő házasságot. A Nemek és igenekben is ez történik, a férj már évekkel ezelőtt félrelépett, ami még most is a beszéd tárgya.

A darab konfliktusos helyzetet ábrázol, ez a műfaj alapfeltétele. Kívülről úgy tűnik, a nőnek mindene megvan. Van egy remek, jól kereső, az életben győztes férje – már vettek egy kertes házat, nem is rossz környéken, most még a házasságot bekerekítő, egészséges gyerekük is született, halleluja! Ha kívülről ránéz valaki, joggal kérdezheti a csajt: „Neked meg mi bajod?”, miközben láthatóan igenis van baja. A darab csúcspontján azt ordítja a megbántott férj, hogy „Nem érted? Szeretlek!”. A nő meg így replikáz: „Én meg szerelmes vagyok!” – mert éppen beleszeretett egy másik emberbe. Azt kell megérteni, hogy ez 1:1. Nincs olyan, hogy a férfi szava ötöt ér, miközben a nőé csak egyet. Látszólag a feleségnek mindene megvan, de az a probléma, hogy a házasságuk mégsem működik, mert nem úgy van berendezve az életük, ahogy az az ő személyiségéből következne, nem úgy vannak a dolgok, ahogy ő szeretné, hanem úgy, ahogy a férje. A darab végén, amikor már megjárták a poklot, amit a nő szerelme okoz, már mind a ketten tudják, hogy csak azon az alapon kezdhetik újraépíteni az életüket, hogy mindegyikük szava ugyanannyit ér. Julival való házasságunknak – és minden működőképes házasságnak – az az alapja, hogy egyik fél sem gondolja, hogy az ő szava kettőt ér. A férfiak vadászösztönéről szólva, valóban a monogám rendszerű házasságot veszélyezteti a férfi biológiai programja, hogy lehetőleg minél több gyereket csináljon. A nő célja ezzel szemben annak biztosítása, hogy a gyerek, akit nehéz kilenc hónap alatt kihordott, növekedjen föl egészségben. De ha valódi dolgok igazolják a párválasztást, akkor elég erős lesz a kapcsolat ahhoz, hogy később ellenálljon mindenféle szeleknek meg támadásoknak.

A Nemek és igenek egy komolyabb hangvételű darab, de a Centrál Színház játssza a Házassági lecke középhaladóknak című vígjátékot is. Abban is párkapcsolatokról van szó, és az iszonyatosan erős vágyról, ami hajtja a férfit. Az író, Florian Zeller azonban a konszenzus helyett egészen másféle megoldást kínál.

Mindannyian máshogy látjuk a világot, mások vagyunk. Máshogy lát Shakespeare, Molière, Woody Allen, Nina Raine, és máshogy Florian Zeller. Ő ránéz a házasságra, és felkiált: ez kész kabaré. Párizsban egyébként – ahol a darab játszódik – a legalacsonyabb a  párok együttélési ideje, már 7 év alatt van átlagban. Szerinte a házasság biztosan remek dolog, de csak a hazugság tartja össze. Ha kimondanánk az igazságot, minden összedőlne. De például a Pletykafészek, a remek tollú Neil Simon műve máshogy fogalmaz: nézzétek, itt van négy házasság, mind a négy borzasztó, de nincsen jobb, inkább béküljetek meg vele. Amikor Woody  Allen beszél erről a New York-i komédiában, a Central Park West című darabjában, ugyan végig nagyokat nevetünk rajta, a főszerep mégis – és éppen ebben áll Woody Allen nagysága – a mindenkit érintő,  fájdalmas és szívet facsaró magányé. Ő azt mondja, hiába kapálózunk, és vágyunk az újrakezdésre, csak a házasság ad reményt a magány leküzdésére. Vagy ott van Albee Nem félünk a farkastól című darabja. A farkas a halál szimbóluma. Sebeket osztunk és kapunk, bántjuk egymást, de közeledik a halál, s hamarosan vége lesz a tombolásnak. Nem értünk el semmit, nem építettünk jövőt, se szépet, se csúnyát, csak eltelt az élet. Ha úgy tetszik, az öregedés borzalmáról szól a darab, arról, hogy egy ideig még csépelhetjük egymást, de ha akarunk még valamit az élettől és egymástól, akkor gondoljuk meg, hogy mit teszünk. Igazi remekmű.

Tudod már, hogy mi lesz a következő, ugyanilyen témában problémaérzékeny előadásotok?

Van két ötletem is, de most a tao eltörlése és a többlettámogatás bizonytalansága miatt iszonyú nehéz helyzetben vagyunk, nemcsak mi, más budapesti színházak is. Persze tervezünk két bemutatót. Egyet a kisszínpadra, egy másikat,  A legénylakás címűt a nagyszínpadon. Ez eredetileg Billy Wilder filmje Shirley MacLaine-nel és Jack Lemmonnal a főszerepekben. Mi Tompos Kátya, Fehér Tibor és Stohl András főszereplésével fogjuk játszani. Az azt követő nagyszínpadi bemutatónk az idén elmaradt Network lesz 2020 őszén, ami viszont egyáltalán nem párkapcsolati témájú, ellenben hatalmas pénzt és energiát igénylő vállalkozás. Ebből is készült nagyon sikeres film 1973-ban – a médiáról, a médiumok hatalmáról szól. Nehéz, fájdalmas történet, nagy lehetőség a főszereplőknek: Stohl Andrásnak, László Zsoltnak, Bánfalvi Eszternek, Bodrogi Gyulának. Egyelőre arányos összeggel vissza kéne kerülnünk az elosztási rendszerbe, mert jelenleg nem vagyunk a sakktáblán.

A Centrál Színházban bemutatott darabok okán már érintettük a házasságotokat Básti Julival. Hogy viselitek napi 24 órában a színházat?

Jól meg rosszul. A feleségem inkább azt hangsúlyozza, hogy a stresszhelyzetek hány évet vesznek el az életéből, én meg fordítva érzem, szerintem felpezsdítik az életünket. Valószínűleg a kettő között van az igazság. Az emberpróbáló helyzetek ébren tartják az ösztöneinket, az érzelmeinket, ugyanakkor sokat ki is vesznek belőlünk, tehát kiegyenlítődik a hatás. Szerintem mindent egybevéve mindketten ahhoz a boldog emberfajtához tartozunk, akik azt csinálják, amit szeretnek, és ez a legfontosabb.

Házasságotokból két fiúgyerek is született.

Márciusban volt 20 éves Dávid, Samu pedig októberben lesz 23. Mindketten filmszínészek akarnak lenni.

Nem túl meglepő két színész szülő mellett.

Hároméves koruk óta mást se csinálnak, mint azt bámulják, hogy mi hogy csináljuk. Most mindketten külföldön tanulnak, a New York-i Filmakadémián. Nagyon ügyesek, kapnak komoly ösztöndíjat, mert egyébként megfizethetetlen lenne. A nagyobbik fiam – akinek egészen különös rajztehetsége van – 6-8 éves korában még autótervező akart lenni. Két évet el is végzett Londonban designer szakon, de ma már mindkét fiamnál egyértelmű, hogy legalábbis a felnőtt életük kezdetén nem tudnak lemondani arról, hogy kipróbálják magukat színészként. 17 évesen én is színészszakra jelentkeztem, színészkedtem is keveset, aztán máshogy alakult az életem. „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” – mondják ők Ady Endrével szólva, aztán ha majd az élet jól válaszol erre, akkor ezen az úton mennek tovább, ha meg nem, akkor van más tehetsége mindkettőnek,  majd azt próbálgatják. Vannak jelek, amelyek alapján érdemes őket a színi tanulásban támogatni. A kisebbik fiam már gimnazistaként elnyerte az Országos Diákszínjátszó Verseny legjobb férfi alakításának díját A salemi boszorkányok férfi főszerepéért, a nagyobbiknak pedig láttam az előző félév végén készült showreeljét, az egész szemeszter munkáiból összevágott anyagát, mire azt mondtam: „Ja, ha így muzsikálsz, akkor minden támogatást megérdemelsz.” A két fiú egy évfolyamra jár – Firenzében kezdték, egy fél éve mentek át Amerikába. Nehezen viseljük a távollétüket, és bizony, ha bejön nekik a pálya, még nehezebb lesz, majd repülhetünk hozzájuk unokákat látogatni.