Szinetár Dóra új szerepben: „Ami időmet nem a saját gyerekeimmel töltöm, abban próbálok segíteni másokén”

Szinetár Dórát jószolgálati nagykövetévé nevezte ki a UNICEF Magyarország, és hivatalos formában is segíti mostantól a szervezet munkáját. A színésznő különleges módját választotta a nagyköveti bemutatkozásnak: jótékonysági koncertet ad zenésztársaival a Várkert Bazárban október 31-én, ahová örömzenélésre hívta össze a kedvenc zenésztársait. Az exkluzív jótékonysági koncerten keverednek a musicaldallamok a klezmer hangjaival, a népdalokkal és a roma ritmusokkal. A koncerten olyan hazai és nemzetközi zenei színpadokon is elismert művészekkel együtt láthatjuk-hallhatjuk muzsikálni az énekes-színésznőt, mint Dés László, Jávori Ferenc „Fegya”, a Romengo együttes és Szirtes Edina Mókus. Ennek apropóján, de nem csak erről beszélgettem Szinetár Dórával.

Egyértelmű volt, hogy igent mondasz, amikor a UNICEF felkért?

Nagy megtiszteltetés, hogy jószolgálati nagykövetként segíthetem egy olyan hiteles szervezet munkáját, mint amilyen a UNICEF Magyarország. Hiszek abban, hogy egy gyerek, bárhol is éljen a világon, ugyanolyan fontos, és értékes kell, hogy legyen a felnőttek számára. 

Rengeteg jótékonysági rendezvényen vettél már részt, és a saját valamint mások visszajelzései alapján ezzel sok embert ösztönzöl. Téged mi motivál?

Például ez. Tudod, borzalmasan nehéz a mai világban, mert az emberek úgy vannak szocializálódva, hogy megpróbálják a felelősséget a saját életükről tökéletesen áthárítani másokra és ebben nagyon el is kényelmesednek. Mindig az az első reflex, hogy ha baj van, akkor keressük a hibást, aki sosem mi vagyunk, hanem valaki vagy valami más. Amikor valami jó történik, az emberek már akkor is hajlamosak megmagyarázni, hogy erről ki vagy mi tehet, és hogy bármi történt, az nem az ő érdemük (nevet). Szerintem nagyon fontos, hogy az emberek visszavegyék magukra a saját életük felelősségét és ez természetesen kihat a kis, a nagyobb és a sokkal nagyobb környezetükre is.

És ez a fajta népnevelés motivál?

Pár évvel ezelőttre nyúlik vissza ez a történet, amikor nagyon intenzív sajtófigyelem irányult a magánéletemre…

Azért annak jó pár éve, inkább évtizedekben mérhető.

Nagyon intenzív akkor lett, amikor volt egy hullámvölgy az életemben, és egyszer csak a bulvársajtó extrém módon kíváncsi lett arra, hogy élek-e, halok-e, mondhatni napi szinten. Emiatt folyamatosan az újságok címlapján találtam magam, amint a magánéletem sokszor nem épp nyilvános részleteit boncolgatták, általában a valósággal köszönőviszonyba sem kerülve. Ez az ismertségnek a legkellemetlenebb velejárója, amit igazából akkor, hét éve  tapasztaltam meg először a saját bőrömön, amikor váltam. 14 évesen a Film Színház Muzsika címlapján mosolyogni az édesanyámmal kizárólag büszkeséget és örömöt jelentett, de az évek alatt a magyar bulvársajtó elképesztő mélységekbe érkezett, és én sokszor álltam értetlenül az előtt a tény előtt, hogy a magánéletem, a „privát szférám” sokkal jobban érdekli az embereket, mint bármi, amit valaha művészet címén csináltam. Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért „kaptam” én ezt a helyzetet, és hogy tudnám valami jóra, értelmesre használni, ha már így alakult. Arra jutottam, hogy ha egy ismert ember, akire bármilyen okból odafigyelnek, megnyilvánul a világ bármilyen dolgával kapcsolatban, akkor azt legalábbis meghallgatják és elkezdenek rajta gondolkodni, mérlegelik, hogy egyetértenek-e vele. Tehát érdemes lenne a számomra fontos dolgokban hangosan megnyilvánulni és megpróbálni olyan dolgokról beszélni az embereknek, amiket fontosnak tartok, amin úgy érzem, jó lenne, ha elgondolkodnának. Ekkor kezdtem jobban odafigyelni a közösségi oldalaimra.

Bátorság kiállni és véleményt mondani, különösen egy komolyabb témában, te nem így gondolod?

Kell hozzá az is, és kell hozzá egy olyan család, amilyen nekem mindig is volt, akik megadták nekem azt a hátteret, hogy  merjek bátor  lenni. Elmesélek egy történetet a gyerekkoromból, ami mindig eszembe jut ilyenkor. Nyolc-kilenc éves lehettem és volt egy üvegvisszaváltó a környéken, ahová az édesanyámmal jártunk. Akkoriban még csak visszavinni lehetett az üveget, és az üvegvisszaváltó egy kiskirály volt Római-fürdőn, aki mindig megmondta, hogy ő éppen mit hajlandó visszaváltani és mit nem. Az volt a mondás, hogy nincs rekesze, de lehetett látni mögötte az üres rekeszeket, csak hát éppen  nem volt kedve felkelni, vagy csak élvezte, hogy fizetés helyett ő is hatalmat kapott a hozzá nehéz cekkerekkel érkezők felett. Édesanyámmal egy adag ásványvizes üveget próbáltunk már negyedszerre visszavinni hozzá, ami technikailag azt jelentette, hogy három sarokkal arrébb elcipeltük az üvegeket, majd könyörögtünk, és visszavittük a csomagot. Amikor negyedszer próbálkoztunk nála, és közölte, hogy nem veszi vissza az odacipelt üvegeinket, akkor az édesanyámnál valami elszakadt, és a 12 ásványvizes üveget darabokra törte az üvegvisszaváltó pultján. Nem káromkodott,  nem mondott semmi csúnyát, csak ripityára törte a palackokat, aztán kézen fogott, és hazaindultunk. Sosem felejtem el, mennyire büszke voltam rá, hogy nem hagyta magát. Nem nyert ezen a dolgon, hiszen azok a szerencsétlen üvegek megsemmisültek. De mégis, a tartása megmaradt. Nem hagyta magát többet hülyének nézni, nem hagyta magát megalázni. Nem nyert mást, mint valami pici elégtételt, hogy a világ egyensúlya a helyére billent. És ez néha nagyon sokat jelent.

Anyukádtól tanultad a legtöbbet ezen a téren?

Nem csak, de tőle sokat. Például ugyanúgy megerősített a tartásomban, amikor az általános iskolában kaptam intőket, mert otthon megtanították, hogy ha kérdésem van, tegyem fel, és ezt tettem az iskolában is, ott pedig rám szóltak, hogy „nem kérdeztelek”. Aztán amikor újra megszólaltam felszólítás nélkül, akkor kaptam egy intőt, aztán három intő után egy igazgatói intőt, tehát nekem nagyon szép ellenőrzőm volt, és amikor hazavittem a különböző intőket, amelyek mind ilyen hülyeségekről szóltak, hogy a kislánya felszólítás nélkül kérdez, akkor édesanyám visszaírt: „Tudom, otthon is ezt csinálja, egyszerűbb válaszolni neki, köszönöm, Hámori”. Mindenre volt egy frappáns válasza. Nem bántott senkit, mindig udvarias volt, de nem hagyott magamra, és mindig az én oldalamon állt. Ezért normális viselkedést, és őszinteséget várt cserébe, de ez megvolt a részemről, és így működött ez a ki nem mondott megállapodás. Szóval, én tényleg abban nőttem fel, hogy ki lehet állni, és azt lehet mondani, hogy kérem szépen, ebben a dologban nekem ez a véleményem. Ezzel nem kell egyetérteni, sőt szeretek vitázni, de elvárom, hogy hallgassanak meg, és vegyenek komolyan az engem érintő kérdésekben legalább. Ráadásul ahogy múlnak az évek, van egy pár sarkalatos kérdés, amiről már tudom, hogy ebben az életben nem fogok mást gondolni – amiben még előfordulhat, ahhoz hozzá szoktam tenni, hogy most ezt gondolom –, és ezekben a kérdésekben különösen fontosnak érzem, hogy kiálljak, és képviseljem mások érdekeit, akik nem tudnak kiállni magukért, mert mondjuk nem elég hangosak, vagy mert gyerekek. A legtöbb ilyen fontos kérdés szerepel a UNICEF programjaiban is, így ezeken keresztül még hasznosabban hallathatom a hangom velük kapcsolatban.

Van olyan, ami neked különösen fontos ezen belül?

Nyilván a UNICEF-nek temérdek programja van, ezeket én két részre osztom magamban. Szoktuk mondani, hogy mindenkinek a saját problémája a legfontosabb és a Magyarországon élő gyerekeknek egészen más nehézségekkel kell szembesülniük, mint például a nepáliaknak, vagy a kongóiaknak. Egyik probléma sem nagyobb, vagy kisebb, viszont van egy nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen sorrend, az első helyen az áll, ha egy ember élete forog veszélyben. A UNICEF idén azt a célt tűzte ki, hogy segít 4 millió alultáplált gyereken, 35 millióhoz tiszta ivóvizet juttat el, és több milliónak nyújt egészségügyi támogatást. Ez tehát az egyik oldal. Másik oldalról pedig a UNICEF programokat üzemeltet idehaza is, amelyek hátrányos helyzetű gyerekeknek segítenek a kiteljesedésben, küzdenek az emberkereskedelem ellen, valamint kampányolnak a gyerekjogok megvalósulásáért. A közös pont az, hogy a szervezetnek támogatókra van szüksége, hogy segíteni tudjon. Néha az egészen kis összegű támogatás is sokat segíthet, ha az rendszeresen érkezik, 1500 forintból például a UNICEF több héten keresztül képes tiszta ivóvizet juttatni egy rászoruló kisgyereknek. Az adománygyűjtésben tudok segíteni én, például egy jótékonysági koncerttel.  

Tudom, hogy az Ébresztőóra elnevezésű programban is közreműködtél.

A UNICEF-en belül rengeteg program van, de ez az egyik személyes kedvencem. Az Ébresztőóra program azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek interaktív formában tanuljanak saját és mások jogairól. Ennek részeként arra próbáljuk a gyerekeket ösztönözni, hogy kicsit gondoljanak bele más térségekben élő gyerekek sorsába, és ez nagyon működik. A gyerekek gyakran kimondják: Úristen, de jó dolgom van nekem! A jogokkal együtt azt is hangsúlyozzuk, hogy a jogokkal kötelesség is jár. A gyerekjogokkal kapcsolatos felvilágosítás maga után vonja, hogy ha egy gyerek szembesül azzal, hogy neki joga van hozzá, hogy bántalmazás nélküli életet éljen, akkor a másiknak is joga van hozzá, és ő sem bánthatja a másikat.  Fontos az is, hogy a foglalkozzunk a felnövekvő generáció mentális egészségével, mert utólag már csak a tüneteket tudjuk kezelni.

Látsz különbséget, mennyire formálhatók egy adott korosztályban a gyerekek? Neked három különböző korú gyereked van, így első kézből tapasztalhatod.

Mindegyik más volt, és hozzá kell tennem, hogy a nagyfiamnál jobb volt a helyzet, mint most, de a lányom meg Waldorf iskolába jár, emiatt viszonylagos burok veszi körül. A legkisebb még nem érintett, illetve hát ő másmilyen szempontból érintett a világ reakcióival kapcsolatban. Nagyon fontos, hogy ne csak a másokat, hanem saját magukat is tartsák tiszteletben, mert az egyik nem megy a másik nélkül, sőt! Ott kezdődik, hogy szeressem meg, tiszteljem saját magamat, mert akkor tudok tisztelni, szeretni és elfogadni másokat. Ezt tanítom a saját gyerekeimnek is.

Hogyan? Gyerekeidet bevonod ezekbe a programokba? Például a nagyfiadat? Vagy inkább beszélgetsz erről otthon velük?

Magukban a programokban nem tudnak részt venni, de a koncertre például el tudnak jönni. Persze ezekről a témákról otthon folyamatosan beszélünk és bár jelenleg a középső van a legérzékenyebb korban, hiszen a nagyfiam már jogilag sem gyerek, Zorkának azért igyekszem a világból úgy csepegtetni történeteket, hogy arra érzékeny legyen, és közben ne nyomorítsam meg a kis lelkét. Ehhez az is hozzátartozik, hogy rettentő károsnak tartom, amikor gyerekek a zúgó televízió mellett nőnek fel, és betekintést kapnak például a nyilván felnőtteknek készülő híradásokba, mert nem való egy gyereknek az a fajta rémisztgetés, ahogyan ma egy ilyen jellegű műsor működik, még akkor sem, ha adott esetben igaz a történet, amit a világból ott láthatnak. Nem ilyen szempontból kell szerintem felnőttként kezelni mondjuk egy kiskamaszt. Ezzel együtt nagyon sok olyan dolog van, amiről fontos egy gyerekekkel beszélni, hogy például más gyerekek milyen körülmények között élnek.

Elvinnéd a gyerekeidet, hogy ezt a saját szemükkel lássák?

Szerintem vannak fokozatok. Először, mesélni kell róla, képeken keresztül megmutatni a világ nem szép arcait. Aztán idővel nyilván el lehet vinni, hogy megtapasztalhassa, mi a szegénység, mit jelent valóban rossz körülmények közt élni. De én úgy gondolom, a gyerekek még maguktól is érzékenyek, befogadók és elfogadók. Nekünk nem érzékennyé kell tenni őket mások problémáira, csak nem szabad kiirtani belőlük az amúgy meglévő érzékenységüket.

És te szívesen mész adományosztásra például?

Egyszer voltam eddig, és nem tűnt jó ötletnek. Egy Magyarországon is működő egyházi szeretetszolgálatnak segítettem, és egyszer karácsonykor, merő jó szándékból megkértek, hogy személyesen vigyem el a csomagot az érintett családokhoz, akik fel voltak írva a szervezet listájára. Ezt eleve nem tartottam jó ötletnek, de a helyszínen már ők is megértették, hogy miért. Mentünk a családhoz, becsöngettünk, és amikor az anyuka, aki természetesen nem azért él borzalmas életkörülmények között, mert ezt tartja jónak, hanem mert így hozta az élet, majdnem elsüllyedt a szégyentől, amikor engem be kellene engednie a lakásába. Akkor, azt hiszem, megértették, miért mondtam az első perctől, hogy nem szeretnék „mozizni” jönni mások nyomorához, és nem gondolom, hogy az ilyen jellegű segítségre szorulását bárki szívesen mutogatja idegeneknek. A segítség sokféle tud lenni, és nekem az nagyon fontos volt, amikor megtaláltuk egymást a UNICEF-fel. hogy Itt minden program arra épül, hogy valóban annak és valóban úgy, és  ott segítsen, ahol szükség van rá. Ugye van a klasszikus eset, amikor a vak embert átlökdösik az úttesten, pedig marhára nem akart átmenni. Tehát lehet segíteni úgy is, hogy senkinek nem jó, csak és kizárólag a segítő egójának. Ezért is gondolom, hogy a saját gyerekeimet nem tudom belevonni ezekbe a programokba, mert ezek arról szólnak, hogy felnőtt emberek, akik valamilyen képzésben részt vettek, elmennek és olyan gyerekeknek, akik bizonyos szempontból rászorulnak a segítségre, tényleg úgy segítenek, hogy az valóban a gyerekekről szóljon.  Abban azonban biztos vagyok, hogy ha a gyerekeim felnőnek, ők is szeretnének majd segíteni. Az nagyfiam már elkezdte, ő egyelőre az állatokra specializálta magát, rajtuk segít, befogadja, és szeretgeti őket.

Büszkék rád, vagy látják ebben azt a fajta bátorságot, amiről beszéltünk?

Szerintem ők ebből azt nem látják, hogy én bátor vagyok, az ember egyszerűen csak érzi adott pillanatokban. A színházban szoktuk mondani, hogy egy előadás akkor jó, ha azt az energiát, amit az ember beletett abba a koncertbe, előadásba, azt visszakapja valahonnan. Ezek a programok mind így vannak kitalálva, ha az ember részt vesz egy ilyenen, akkor nagyon sokat kap vissza. Innentől kezdve ez tulajdonképpen már nem is bátorság.

Tavaly a szoptatás világnapjára készült képeket látva azért sokan bátornak tartottak és megköszönték neked, hogy ezt elvállaltad.

Ha olvassa az ember a kommenteket, akkor egyrészt megállapítja, hogy nagyon-nagyon nagy baj van ebben az országban a társadalmunk mentális állapotával, ugyanakkor viszont  fantasztikus történeteket is olvashatsz. Volt olyan, aki azt írta, hogy nagyon köszöni ezt a fotósorozatot, mert ő a férjével szokott ezen vitatkozni. Időnként olyan helyen kellett megszoptatni a kisbabáját, ahol mások nem szoktak és a férje mindig rászólt, hogy bújjon el, ne csinálja, ő viszont természetesnek gondolta, persze betartva a szoptatás kulturált kereteit. Aztán megmutatta neki a szoptatós képsorozatunkat, és a férje azt mondta, hogy „Nekem nincs ezzel bajom, csak ugye az emberek mit szólnak majd? De ha ezek az ismert színésznők is bevállalják, akkor csináld”.  Ez a történet megmaradt, de amúgy furcsa, hogyan osztályozza az ember a visszajelzéseket. Teljesen mindegy mit ír ki vagy mutat az ember, van tíz visszajelzés, abból kilenc teljesen pozitív, azokat átlapozom, és van egy negatív, akkor rögtön elgondolkozom, miért írja, de ez nem jó, ezen nekem kell dolgoznom, mert a dolog akkor tud működni, ha a kilenc pozitívnak legalább annyira képes vagyok örülni, mint az egy negatívon felháborodni vagy megbántódni.

Legalább nem vagy fásult és nem szoktál hozzá a negatív megjegyzésekhez.

Nem lehet megszokni azt a brutális stílust,  amelyben itt kommunikálnak az emberek. Az, hogy arc és név nélküli profilról ír valaki vállalhatatlan ostoba gorombaságokat, az is elképesztő, de még inkább az, hogy van, aki képes arccal, és létező saját profillal írni olyan kommenteket egy-egy témához, amit ha egy szakember elolvasna, azonnal vagy az ideg-és elme osztályra küldené a sorok íróját, vagy előzetesbe. Tényleg hiszem, hogy ezen komoly formában úgy lehet változtatni, hogy a gyerekeken segítünk. Bízzunk benne, hogy mire felnőnek, akkor ők már sokkal elfogadóbbak, nyitottabbak és boldogabbak lesznek, mint a ma felnőtt generációk. Mert ez a legutolsó a UNICEF fő célja, hogy egy gyerek boldog felnőtt legyen, ebben szeretnék segíteni,

A felnőtteknek a te ismertséged vonzerő lehet, de egy ilyen gyerekprogramban is látod ennek az előnyét? Egyáltalán, számít ez?

Annyira nem, hogy az a generáció, akiknek ez a program szól, általában nem is ismer engem. Ez is furcsa dolog, relatív fogalom az ismertség, mert engem legfeljebb a szüleik ismernek és maximum felvilágosítják őket. Érdekes dolog, hogy az ismertséget használni lehet és kell, de a gyerekek felé ez nem ér semmit. Ott az ér valamit, hogy háromgenerációnyi gyerekkel tudok kommunikálni, reflexből van mondatom a másfél évesnek, az öt-, tíz-, tizenöt, húszévesnek. Ez persze elsősorban az anyaságról szól, meg hogy a foglalkozásom kapcsán, a koncertek miatt sokat szoktam beszélgetni a nézőkkel, gyerekekkel is. Tudom, hogy lehet megszólítani embereket, és ennek nagyobb hasznát veszem a gyerekprogramokban, mint az ismertségemnek.

Direkt visszajelzések már voltak?

Egyelőre a fő feladatom, hogy az információkat felhangosítsam. A közösségi oldalaimon, és a UNICEF rendezvényein, így a sajtón keresztül tudom erősíteni, és képviselni a szervezet álláspontját egy-egy fontos kérdésben. Az Ébresztőórákban továbbra is lelkesen veszek, vennék részt, de az elmúlt két évben nem tudtam, mert egyéb teendőim elszólítottak a szoptatás irányába, de az a tervem, hogy visszatérek.

Még nem álltál vissza a rendes kerékvágásba? Ez csak azért meglepő, mert elnézve az időbeosztásodat, kívülről úgy tűnik, hogy teljes gőzzel dolgozol a gyereknevelés mellett.

Egyelőre a napjaim nagy részét a gyerekeimmel foglalkozás teszi ki, de azért szabad energiám és agyi kapacitásom marad, szóval amikor mindegyik elalszik, jönnek az ötletek és a megvalósításuk. Ráadásul a többgenerációs együttélésnek hála, napközben is van sokszor lehetőségem kicsit mással is foglalkozni. És ami időmet nem a saját gyerekeimmel töltöm, abban próbálok segíteni másokén, akiknek szükségük van rá.