35 évesen is hülyét csinál magából Katy Perry, ha kell, beöltözik hamburgernek is

Szabó Sz. Csaba | 2019. Október 25.
A 21. század legnagyobb giccskirálynőjének dalai, klipjei és elképesztő ruhái nélkül a világ egész biztosan sokkal szomorúbb hely lenne.

Katy Perry részben egy nagyon is komolyan vehető globális popsztár, részben pedig annak szándékosan elrajzolt karikatúrája; egyszerre Disney-hercegnő, pin-up girl, internetes mém, pubertás előtt álló fiúk kedvenc szexi napközis tanítónénije és Don Featherstone fröccsöntött rózsaszín flamingójának könnyűzenei megfelelője. Amikor Jean Baudrillard, a mindig dohogó francia filozófus épp kedvenc témáiról, a hiperrealitásról, a nihilizmusról, a művészet végéről, az infantilizált tömegekről és a múlt szemetének kritikátlan újrafelhasználásról értekezett jelentőségteljes körmondatokban, valószínűleg nem elsősorban Katy Perryre gondolt (annál is inkább, mivel 2007-ben, pont az I Kissed A Girl megjelenése előtt egy évvel elhunyt), de akár gondolhatott volna rá is, hisz az énekesnő tökéletesen megestesítette, és talán idézőjelbe is tette mindazt, ami a jeles posztmodern gondolkodót annyira irritálta ebben a földi siralomvölgyben.

Katy Perry csillárként a 2019-es Met-gálán (fotó: Karwai Tang/Getty Images)

Szerencsére mi nem vagyunk kiábrándult európai értelmiségiek, úgyhogy bármikor gond nélkül el tudunk merülni Katy Perry színes gyurmából, vattacukorból és csillámporból megformált, varázslatos univerzumában, amely legjobb pillanataiban pont annyira otthonos és hívogató, mint azok a menő óvódás születésnapi zsúrok, amelyeken van ugrálóvár, labdamedence és lehetőleg még egy igazi póniló is, csinos fonatokba rendezett sörénnyel.

Persze, a jelenség, a fantasztikus jelmezekkel és videóklippekkel, valamelyest érdekesebb, mint a produkció zenei része, de az elmúlt tizenegynéhány évben Perry azért csak összehozott egy sor olyan igazi nagy slágert, amelyek nélkül a világ sokkal szomorúbb hely lenne.

A fagylaltnak, esetleg nyalókának öltözött Katy Perry egy 2011-es fellépésén, Londonban (fotó: Neil Lupin/Getty Images)

A kaliforniai énekesnő eredettörténetének fontos része, hogy mélyen vallásos családban született, és gyerekkorában szigorú keresztény nevelést kapott. Mivel szülei tiltották a könnyűzenétől és úgy általában a popkultúrától (de állítólag még egy bizonyos fajta gabonapehelytől is, csak mert a nevében benne volt a lucky, amit a Sátánnal hoztak összefüggésbe) jó ideig csak gospelt hallgatott és templomi kórusokban énekelt. Tizenhárom éves korában kezdett dalokat írni, valamint közönség előtt fellépni, eredeti nevén, azaz Katy Hudsonként jegyzett, 2001-ben megjelent első nagylemeze pedig még a nagy érzelmeket közvetítő keresztény rockzene, illetve leginkább Alanis Morissette bűvöletében fogant; el is ment belőle vagy 200 darab.

A mechanikus oroszlánon bevonuló Katy Perry a 2015-ös Super Bowlon (fotó: Karl Walter/Getty Images)

A következő években aztán egyrészt felvette a Katy Perry művésznevet (nehogy összekeverjék Kate Hudson színésznővel, akinél egyébként ma már valószínűleg sokkal ismertebb), másrészt meg a vallásos énekekről átnyergelt a világi popzenére. Az biztos, hogy nem kapkodta el: bár itt-ott feltűnt vendégénekesnőként, és az akkoriban még többé-kevésbé mértékadó (azóta már megszűnt) Blender magazin 2004-ben a jövő egyik nagy reménységének nevezte, következő nagylemeze, a Max Martinnal, Dr. Luke-kal és egyéb profi stúdióvarázslók közreműködésével elkészített One Of The Boys csak jóval később, 2008-ban jelent meg.

Azért 2007-ben még kijött egy felvezető klipdal, a Madonna által is népszerűsített Ur So Gay, amelyről a kritikusok és a rajongók azóta sem tudják eldönteni, hogy homofób üzenetet hordozott-e, vagy sem; mondjuk ha egy dalnak az a refrénje, hogy Olyan buzis vagy, pedig nem is a fiúkat szereted, az aligha hagy maga után sok kétséget. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy a kissé barkácshangulatú videóklipben pöttyös ruhában, a fején masnival feltűnő Perry már pont azt az Alice Csodaországban-figurát hozta, ami aztán védjegyévé vált – csak itt még nyilván sokkal kevesebb pénzből. Azért a háttérben úszkáló, mosolygó bárányfelhők és a Barbie babákkal előadott cselekmény eléggé rendben vannak.

De a lemezről persze nem ez volt az igazi sláger, hanem a szédítően fülbemászó I Kissed A Girl, amely éppúgy felfogható meleghimnuszként, mint a fiúkat elkápráztatni kívánó, és ezért egymással csókolózó lányokról szóló dalként. A szöveget állítólag Scarlett Johansson inspirálta, de az is lehet, hogy Miley Cyrus. (valójában a Hot n Cold nagyobb sláger volt, de ez sokkal jobb)

A lemezbemutató turnén Perry rendszerint gigantikus, felfújható műanyaggyümölcsökkel és egy Kitty Purry nevű antropomorf macskával osztotta meg a színpadot, ám még ez sem készíthette fel a közönséget arra az audiovizuális cukortúladagolásra, ami ezután következett. A 2010-es Teenage Dream című nagylemezt beharangozó California Gurls ugyanis a maga nemében gyakorlatilag fokozhatatlannak bizonyult.

Talán máig ez Katy Perry egész életművének legragyogóbb koronaékszere: egy rajzfilmszerű, infantilis, bombasztikus, nosztalgikus, eszképista, önironikus, ártalmatlan és kifogástalan popdal, illetve egy ahhoz minden tekintetben méltó videóklip, ami 2019-ből nézve talán még szürreálisabbnak tűnik, mint a megjelenése idején. Ugye mindenki emlékszik: ez az a mű, amelyben – más egyebek mellett – az énekesnő tejszínhabot lő a melltartójából és meztelenül hever egy vattacukorfelhőn, Snoop Dogg pedig egy gumimacikból álló hadsereget vezet. Vagy hát, fene tudja, mi az isten történik itt.

Ezek után már egy pillanatig sem volt kérdés, hogy – legalábbis a mainstream popzenében – Katy Perry a hegyekbe hordott giccs és a posztakármilyen camp legnagyobb királynője, mely pozícióját egyébként máig sikerült megőriznie. A soronkövetkező, Prism című nagylemezről mindenképpen említést érdemel a Roar, ami úgy szól és úgy is néz ki, mint egy tusfürdőreklám a kilencvenes évekből

vagy a – később plágiumgyanúba keveredett – himnikus Dark Horse, aminek a klipje már tényleg olyan színpompás, ízléstelen és értelmetlen, hogy lehetetlen nem szeretni.

Hasonlóan ikonikus Katy Perry-momentum volt az a bizonyos 2015-ös Super Bowlos fellépés, amelyre az énekesnő eleve egy óriási robotoroszlán hátán vonult be, és aztán egy olyan bulit csinált, amiről minden hatéves (vagy talán inkább négyéves) kislány álmodik. Nehéz innen bármit is kiemelni, de ha mégis muszáj, akkor legyen az utóbb mémesült Ritmusra Mozogni Képtelen Jobboldali Cápa, amely a videóban úgy 5:50-től kezdve látható.

Azóta viszont mintha kicsit elfogyott volna a lendület. Persze, Katy Perry még mindig a legnépszerűbb, illetve a legtöbbet kereső énekesnők közé tartozik, és szerencsére továbbra is utánozhatatlan tehetséggel csinál hülyét magából: apácákkal pereskedik, egy japán tévéshowban hét darab csirkefalatot töm a szájába, a New York-i Whitney Múzeumban a saját fejét szolgálja fel kortárs műtárgyként, vagy épp csillárnak öltözik a MET-gálára (igaz, itt a tematika a camp volt, szóval hazai pálya). Csak éppen az emlékezetes dalok maradtak el a 2017-es, kicsit komolyabbra-szociokommentárosabbra fazonírozott Witness című lemezről. Azért innen is lehetett mit szeretni; például a Hey Hey Hey rokokó lázálomba forduló csodás videóját:

Az legújabb kislemezek viszont nem kecsegtetnek sok jóval. Itt van például az alig egy hete debütált Harleys In Hawaii, amelyből fájóan hiányzik az agyatlan glamúr, a még agyatlanabb humor és mindent beborító vattacukor – ez bizony egyszerűen csak unalmas, fantáziátlan és silány giccs.

De hát Katy Perry már 35 éves, és gyakorlatilag mindent elért, amit popsztárként elérhetett; Russel Brand és John Mayer után végre boldog kapcsolatban él Orlando Bloommal, és az is lehet, hogy már nem vágyik arra, hogy felfújható gyümölcsök és táncoló cápák előtt ugráljon a színpadon. Bár az a tény, hogy nemrégiben még simán beöltözött hamburgernek Taylor Swift kedvéért, talán azt jelzi, hogy van még remény.

 

kiemelt kép: Kevin Mazur/WireImage

Exit mobile version