A diótörő atyja, Csajkovszkij sok magánéleti sebet őrzött, és egy hatalmas titokkal kellett együtt élnie

Pjotr Iljics Csajkovszkij nem a szüleitől örökölte a zenei tehetségét. Mérnök-hivatalnok családba született 1840 tavaszán a Votkinszk nevű városkában. Apja különösebben nem mutatott érdeklődést a művészetek iránt, és gyerekeit kellő szigorral nevelte. Francia származású anyja azonban gyakran énekelt Pjotrnak és testvéreinek orosz és francia dalokat, melyekre később is jó szívvel gondolt vissza a zeneszerző.

Csajkovszkij szívesen ült le a zongorához, és bár a fiatal fiút Szentpétervárra küldték tanulni, egy szigorú és drasztikus nevelési módszereiről ismert iskolába, a magányos időkben is vigaszt talált a zenében. A jogi tanulmányokat egyetlen porcikája sem kívánta, úgy érezte, magára hagyták, és nem találta helyét az iskolában, így gyakran ült a zongora elé. Végül a vizsgák után az elvárásoknak megfelelően az orosz igazságügy-minisztériumban kezdett dolgozni, ám hamar kiderült, hogy Csajkovszkij egy kreatív, alkotó személyiség, akit nem lehet az íróasztal mögé ültetni.

19 éves volt, amikor tolmácsként Európába küldték: a fiatal orosz Németországban, Belgiumban, Angliában és Franciaországban is megfordult, és a munka mellett színházi előadások sorára próbált bejutni. Mire visszatért hazájába, ráébredt, hogy a zene, és csakis a zene az, amivel foglalkozni akar. Mivel családja anyagi helyzete egyre rosszabb lett, eleinte nem hagyta ott minisztériumi állását, viszont beiratkozott az Orosz Zenei Társaság óráira, és végül 23 évesen döntött úgy, hogy feladja addigi hivatását, és életét a zenének szenteli.

Kiadása nem lett kevesebb, ráadásul rengeteget kellett tanulnia ahhoz, hogy bepótolja korábbi hiányosságait, ezért magánórák vállalásával próbálta fenntartani magát. Első nyilvános sikerét akkor élte át, amikor ifj. Johann Strauss egy rendezvényen elvezényelte a Szolgálók tánca című Csajkovszkij-szerzeményt. Miután levizsgázott, minden vágya az volt, hogy elhagyja Szentpétervárt, a szigorú, gyakran konzervatív és merev konzervatóriumot, ezért Moszkvába költözött, ahol tanárként kapott munkát, és barátságot kötött a művészvilág kiemelkedő alakjaival, majd utazni kezdett, hogy inspirálódjon a tájakból és a városokból.

Befuccsolt lánykérés

Amikor az egyik év őszén az olasz operatársulat Moszkvában vendégeskedett, Csajkovszkij látványosan lelkesedni kezdett az egyik előadó, Désirée Artot iránt. Érzéseit nem is titkolta – ekkoriban született meg a Románc című szerzeménye, mely szerelmi vallomás a nőhöz. Mire decemberre fordult a naptár, a zeneszerző gyűrűt is húzott a francia nő ujjára, amit apjának is elújságolt egy levélben, de kettejük érzelmei sajnos nem voltak azonosak: míg vőlegénye A vajda próbáit felügyelte, Désirée tovább turnézott Európában, és néhány héttel később már egy spanyol baritonistának mondta ki az igent Varsóban.  

A magánéleti csalódás után a zeneszerző a munkába temetkezett. Alig harmincéves korára számos átdolgozást és szimfóniát vetett papírra, majd 1870 őszén a Rómeó és Júlia szerelmi tragédiájából merített ihletett. A mű egész Európában elterjedt, de még a nyomdaköltséget is a zeneszerzővel fizettette meg a kiadója, így Csajkovszkij nehéz anyagi helyzetbe került, és a barátainál volt kénytelen vendégeskedni, amíg egyenesbe nem jött, és újra saját lakást nem tudott bérelni. Első nagy sikerét végül 1874-ben, 34 évesen érte el, amikor bemutatták A cár katonáját Szentpéterváron – részben ennek köszönhette, hogy két évvel később megbízták egy balett zenéjének a megalkotásával, és megszülethetett a világhírű A hattyúk tava. Időközben pedig az utazásai során barátságot kötött Liszt Ferenccel és Richard Wagnerrel is.

A 36 esztendős zeneszerző magányát barátai is fürkészve figyelték: voltak, akik nem kérdeztek semmit, mások pletykálkodtak, megint mások egyfajta kerítőként próbáltak neki társat találni. Az egyik ilyen jelölt a 46 éves, özvegy Nyezsda von Meck volt, aki mérnök férjének halála után nagyobb vagyont örökölt. A sok-sok vállalat és azok bevételei lehetőséget adtak az asszonynak arra, hogy a neki tetsző művészeket segítse, köztük Csajkovszkijt is, ám kettejük kapcsolata több volt egyszerű művész-mecénás viszonynál: amíg a zeneszerző az asszony által megrendelt művet komponálta, gyakorta levelezett is vele, az üzenetekben pedig számos alkalommal írt kimerültségéről, pszichés problémákról és mély „sötét” időszakokról. Bár személyesen soha nem találkoztak, talán özvegy levelezőtársában találta meg a legjobb barátot, azt a személyt, aki türelemmel hallgatta meg, és vigasztalta.

Semmit nem érő házasság

A középkorú zeneszerző éppen az Anyeginen dolgozott, amikor megismerkedett egy nála tíz évvel fiatalabb hölggyel, Antonyinával, aki annak a konzervatóriumnak a hallgatója volt, ahol akkoriban a férfi tanított. A diák beleszeretett a tanárába, levelekkel árasztotta el Csajkovszkijt, és bár a férfi eleinte csak barátságot ígért a rajongó énekespalántának, mire az Anyegin első felvonása elkészült, házassági ajánlatot tett a nőnek. Hogy szerelmes volt-e belé? Aligha, inkább érezhetett társadalmi nyomást, mintsem romantikus érzelmeket: bár végül összeházasodtak, a mecénásának eljuttatott egyik levelében a férfi arról számolt be, hogy boldogtalan a kapcsolatban, és már az elején közölte nejével, hogy amit iránta érez, az nem több testvéri szeretetnél.

A felzaklatott Csajkovszkij nem is tudott megbékélni, és boldogtalanságában öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt követően az orvosok és testvérei javallatára elutazott Oroszországból, és Berlinben, Olaszországban, valamint Svájcban próbálta megtalálni a lelki békét, miközben hűséges barátja, Meckné folyamatosan támogatta és biztatta őt leveleivel. A műveket sorban ontó zeneszerző azonban leginkább arra vágyott, amit egy évvel a házasságkötésük után adott meg neki felesége: Antonyina ekkor levélben értesítette, hogy hajlandó elválni tőle, és ez végre meghozta számára a megnyugvást.

Búcsú a baráttól

A következő két évet Csajkovszkij utazással és komponálással töltötte: járt Firenzében, Bécsben, Rómában, Párizsban, Dijonban, majd visszatért hazájába, közben pedig megalkotta Az orléans-i szűzet és A varázslónőt, valamint bemutatta az Anyegint. Ötvenedik születésnapja előtt kezdett bele a Csipkerózsikába, melynek bemutatóján a cári család is megjelent, a siker pedig újabb munkákat hozott magával: megrendelték tőle A pikk dámát, amit nagyrészt Firenzében alkotott meg, és eközben annyira beleszeretett a toszkán városba, hogy megkomponálta a Firenzei emlékeket is. Ez sem volt azonban felhőtlenül boldog időszak az életében, el kellett ugyanis engednie régi barátját, Mecknét. A levélben búcsúzó asszony halála nagyon megviselte a zeneszerzőt.

Csajkovszkij egyik utolsó munkája az 1892-ben bemutatott A diótörő volt, melynek komponálása közben az Egyesült Államokban is járt. Azt mondják, nem túl lelkesen állt neki a mű megzenésítésének, ugyanis a Cári Színházak egykori főigazgatója, Ivan Vszevolozsszkij elsősorban azért választotta ezt a mesét, hogy látványos jelmezeket vonultathasson fel az előadásban, ő pedig úgy érezte, hogy a látvány eltereli majd a figyelmet a zenéről. Végül csak azért mondott igent mégis, mert magát a mesét izgalmasnak találta. 

Utolsó éveiben a komponista Moszkva közelében lakott a saját házában, és rendkívül szigorú munkatempót diktált magának. A felszínen elvonultan, nyugalomban, az alkotásnak élő művésznek tűnt, valójában azonban folyton menekült valami elől. 1892-ben már igen sokat betegeskedett, de december 18-án azért ott volt A diótörő premierjén, melyet a közönség hatalmas örömmel, a kritika viszont hűvösen fogadott. Szűk egy évvel később, 1893. november 1-jén aztán a barátaival színházba, majd étterembe ment, ahol fehérbort és vizet rendelt a vacsora után, ám a városban tomboló kolerajárvány eredményeként a forralatlan víz miatt másnap maga is kínzó gyomorfájdalomra ébredt. Négy nappal később Csajkovszkij elhunyt.

Homoszexualitás és öngyilkosság

Ezernyi cikk, tanulmány és jegyzet foglalkozott az elmúlt évtizedekben azzal, hogy Csajkovszkij boldogtalansága mögött igazából az állt, hogy abban a korban nem vállalhatta fel igazi érzelmeit, nem teljesedhetett ki, és nem lehetett önmaga. A kutatók szerint a zeneszerző rejtőzködő homoszexuálisként élt, tele félelemmel, ami depresszióba és öngyilkossági kísérletekbe taszította. Bár leveleiben, melyeket Mecknének küldött, soha nem írta meg egyértelműen, hogy mi gyötri, egyesek a sorok közül is ezt az őrlődést olvassák ki, félresikerült, boldogtalan, rövid életű házassága hátterében pedig azt sejtik, hogy akkoriban nősült meg jó barátja, Silovszkij is, aki iránt valószínűleg vonzalmat érzett. Gyagilev balettigazgató így beszélt róla: „Szegény Csajkovszkij mindig az öngyilkosság határán volt, annyira félt, hogy kiderül róla, hogy pederaszta.” 

Csajkovszkij haláláról ma is számos pletyka kering. Egyesek szerint valójában egy férfi prostituálttól kapott el valamilyen fertőzést Szentpéterváron, mások arról írnak, hogy az 1880-as évek elején a főügyész tudomást szerzett a homoszexualitásáról, és „becsületbíróságot” hívott össze, amely elrendelte, hogy a zeneszerzőnek öngyilkosságot kell elkövetnie, de az is felmerült, hogy maga a cár utasította erre, amikor megtudta róla, hogy a saját neméhez vonzódik. Megint mások pedig azt mondják, hogy valóban mérgezéssel, önkezével vetett véget életének, ám nem külső nyomásra, hanem a meg nem értettség és a boldogtalanság miatt. Ennek kapcsán persze felmerül a kérdés: ha titkolnunk kell azt, hogy igazából kik vagyunk, az talán nem külső nyomásnak számít…?