Hiába olvasott már hétévesen Shakespeare-t, és állt tizenévesen először színpadon, innentől kezdve még évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy Walter Matthau végre beismerje, valóban színésznek született. Az ukrán-litván bevándorló szülők kisebbik gyermeke előbb még ki akarta próbálni magát az élet más területein is: volt erdész, padlóvakszoló, kosárlabda- és bokszedző és iratrendező is. Sőt, jócskán kivette a részét a második világháborúból is, amikor három évig az Egyesült Államok légierejénél szolgált egy B-24-es bombázó lövészeként.
Matthau – aki Matthow-ból lett végül Matthau – a háború után határozta el végleg, hogy színész lesz. Erwin Piscator német rendező színiiskolájában tanult – többek között Tony Curtis társaságában. „Szerepelni egy jó színdarabban olyan, mint enni egy jót otthon – feltéve, hogy a feleséged irtó jó szakács, vagy alkalmaz egy irtó jó szakácsot” – mondta jóval később, a pályája vége felé közeledve Matthau. A színész ebben a kései interjújában, amit a The Paris Review idézett, nagy szerelmét, a színházat hasonlította össze a filmezéssel. Utóbbit szerinte úgy a legegyszerűbb leírni, mint mikor valaki egy koktélpartin teleeszi magát nassolnivalóval. „Nem érzed magad tőle olyan telinek, mint egy kiadós ebéd után, de többet enni sem bírsz.”
„Akkor is vicces volt, amikor nem akart az lenni”
Évekig csiszolta a technikáját a színpadon, mire nagy sokára – leginkább második felesége hatására – rávette magát az első filmszerepeire. „Ha nem veszem el Carolt, ma is egy átlagos karakterszínész lennék a Broadwayn, és nem akarnék semmi mást csinálni” – jegyezte meg egyszer félig komolyan, félig viccelődve. A nevét a filmszakma a 60-as évektől jegyzi, hogy aztán 1966-ban – akkor már kétszeres Tony-díjas színészként – egy életre beírja magát a filmtörténetbe is: a Sógorom, a zugügyvéd című Billy Wilder-filmben először tűnt fel Jack Lemmon partnereként, és olyan lehengerlően játszotta Willie Gingrich szerepét, hogy rögtön meg is kapta érte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Amit aztán egy biciklibaleset miatt összezúzott arccal és begipszelt-felkötött karral vett át.
Bár a vásznon kezdetben cselszövő karaktereket alakított, nem kellett sok idő, mire rátalált az igazi műfajára: a vígjátékra. Innentől kezdve előszeretettel és gyakran alakított morgós, első ránézésre barátságtalan, belül mégis csupa szív, felvágott nyelvű karaktereket. „Elhittél neki mindent, bármit is csinált a vásznon, olyan természetességgel csinálta. Soha, egyetlen percig sem látszott rajta, hogy erőlködne” – nyilatkozta róla 2000-es halála után Kenneth Turan filmkritikus, aki méltatásában külön kiemelte, Matthau nemcsak azzal tűnt ki kollégái közül, hogy tehetséges és képzett színész volt, hanem azzal is, hogy képességeit veleszületett humorérzékével fűszerezte.
„Neki volt a legegyszerűbb szöveget vagy szerepet írni. Akkor is vicces volt, amikor nem is akart az lenni” – összegezte Neil Simon, a Furcsa pár rendezője, miért szeretett Walter Matthauval dolgozni.
„Jó dolog híresnek lenni”
Miközben 1966 sok szempontból Matthau egyik legjobb éve volt, ekkor történt még valami, ami megváltoztatta az életét: szívrohamot kapott. „Emlékszem a roham éjszakájára. Épp Elizabeth Burtonnel, azaz Elizabeth Taylorral, Mrs. Burtonnel beszélgettem, mikor feltűnt, hogy a szívem eléggé kalapál. Meg is jegyeztem magamban, milyen furcsa érzés – idézi a színészt a The Paris Review, aki így folytatta a visszaemlékezést: – Ez volt az első alkalom, hogy találkozhattam Burtonékkel. Ezzel persze eszem ágában sincs azt sugallni, hogy Elizabeth Taylornak bármi köze lenne a szívrohamomhoz; félreértés ne essék, vonzó nő, de azért annyira nem.”
Imádta a színházat és minden porcikájával játszott (Kép forrása: Pixabay)
Az első szívrohamát követően Matthau életmódot váltott: leszokott ugyan a szivarról, de a munkatempóján egy percig sem volt hajlandó változtatni. Hogy is tehette volna. Az Oscar-díját követően Hollywood egyszer és mindenkorra megtanulta a nevét és egyik szerepet kapta a másik után:
- 1968-ban a Furcsa párban rövid időn belül már másodszor játszott együtt Jack Lemmonnal, akivel aztán életre szóló barátok lettek (összesen 9 vígjátékban szerepeltek együtt),
- 1969-ben pedig a szívtipró oldalát is megcsillogtathatta először Barbra Streisand, majd Ingrid Bergman partnereként (Hello Dolly, A kaktusz virága).
Azután, hogy egész gyerekkorát mérhetetlen szegénységben töltötte (miután édesapja hároméves korában otthagyta a családot, varrónő édesanyja tartotta el őket testvérével), élvezte a hírnevet és az ezzel járó csillogást is. Még úgy is, hogy legbelül azért mindvégig idegenkedett tőle. „Nem voltam jóképű. Nem voltak elegáns ruháim. Mindig csodálkoztam, hogy ezek az emberek miért engem akarnak, miért engem vesznek fel, mikor felvehetnének a helyemre egy végzett egyetemistát is. Aztán egyszer csak tudatosult, hogy mikor felmegyek a színpadra, vagy odaállok a kamera elé, az emberek mégiscsak engem akarnak látni valamiért.”
„Rengeteget veszekedtünk, de igaz szerelem volt a mienk”
A fenti idézet pedig már Matthau második feleségétől, Carol Grace-től származik, aki 2000-ben, a színész temetésén ezekkel a gondolatokkal búcsúzott. Ők ketten jó 40 évvel korábban, 1958-ban ismerkedtek meg, nem sokkal azután, hogy Matthau különvált első feleségétől és két gyermekének anyjától, Grace Geraldine Johnsontól. Carollal egy évre rá, 1959-ben összeházasodtak. Egy közös fiuk született, Charles.
Carol Grace és Walter Matthau az 1960-as Gangster Story című filmben (Fotó: Profimedia)
Matthau évekkel később egy interjúban, amit a legendás filmkritikusnak, Roger Ebertnek adott, hosszan – és természetesen hamisítatlan Matthau-stílusban – mesélt arról, szerinte mi a hosszú és boldog házasság titka: „Szerintem a titka az, hogy amilyen gyorsan csak tehetitek, megszabadultok a létező összes pénzetektől, hogy aztán tovább kelljen dolgoznotok. Mi, Grace-szel mindketten nagyon jók vagyunk ebben. Meg tudunk szabadulni a pénztől: Grace mütyürkéket gyűjt, van is belőlük vagy 18 427 000 otthon. Míg én, vele ellentétben, minden pénzemet a bukiknak adom.”
Matthau egész életében azt vallotta – és a nevelt fiának adott interjúban is külön ki is tért rá –, hogy az életnek akkor van igazán értelme, ha megtanuljuk elosztani a ránk nehezedő különböző nyomásokat. „Az élet tele van nyomással: az idődet, a pénzedet és az energiádat követelik. Hogy kinek miből és mennyit adsz, neked kell beosztanod úgy, hogy közben működni tudj. Szerintem az a kulcs, hogy nem adsz mindenkinek mindenből” – mondta, az igazság azonban az, hogy ezt ő maga sem tudta betartani.
Legjobb barátjával, Jack Lemonnal 9 vígjátékban szerepeltek együtt (Kép forrása: IMDb)
Egy arc a tömegben (1957) - Walter Matthau és Patricia Neal (Fotó: COLLECTION CHRISTOPHEL / RnB © Warner Bros. Pictures)
Sógorom a zugügyvéd (1966) - Jack Lemmon, Walter Matthau és Billy Wilder (Fotó: Photo12/AFP)
Szenzáció! (1964) - Walter Matthau és Jack Lemmon (Fotó: AFP)
Jack Lemmon és Walter Matthau a Furcsa párban (Fotó: AFP)
Charley Varrick (1973) - Fotó: AFP
Micsoda házasság! (1972) - Walter Matthau és Carol Burnett (Fotó: AFP)
I.Q. (1994) - Meg Ryan és Walter Matthau (Fotó: AFP)
Élete végéig szenvedélyes szerencsejátékos maradt, ráadásul az utolsó utáni pillanatig dolgozott is. Utolsó filmjét, a Női vonalakat, amiben Meg Ryan, Lisa Kudrow és Diane Keaton haldokló édesapját alakította, már súlyos betegen forgatta: az orvosok nem sokkal korábban érelmeszesedéses szívbetegséget és áttétes vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. Végül mégsem az előrehaladott rák, hanem a szíve vitte el: 2000. július elsején, a kaliforniai St. John kórházban halt meg, szívrohamban.
Nem sokkal később, a temetésén Jack Lemmon így búcsúzott tőle: „A legjobb barátom volt. Szerettem, és míg élek, szeretni fogom őt. Mérhetetlenül hiányozni fog. Annál is inkább, mert minden pillanat, amit Walterrel töltöttem – akár egy film forgatásán, akár a civil életben – varázslatos volt. Mindig gondoskodott róla, hogy jól szórakozzak a társaságában.”
Olvass még többet Walter Matthauról az nlc-n:
- Emlékeztek rájuk? Így néznek ki ma a 90-es évek gyerekszínészei
- A szórakoztatóipar nagy párosai, akiken egy világ nevet