Lengyel Ferenc: „Az életkorom olyan, mint a kopaszságom: ha az ember foglalkozik vele, akkor hiú”

Az egyik nagy sikert nagyon ritkán követi rögtön a másik, veled mégis ez történt. A Drága örökösök után rögtön jött a Keresztanyu. Számítottál rá, vagy téged is meglepetésként ért?

Még javában dolgoztunk a Drága örökösökön, amikor én már tudtam a Keresztanyuról, hiszen a két sorozat showrunnere, Hámori Barbara azonos. Jó érzés volt, de nyilván ezek összefüggenek. Így működik a show business: fontos olyan embereket beletenni a következő sorozatba is, akiket szeretnek a nézők, és akik már bizonyítottak. A siker persze így sem egyértelmű, ehhez szerencse is kellett: jó dolog, hogy át tudtuk adományozni a sikert és a nézettséget az egyik sorozattól a másiknak. Hatalmas lendület, energia meg tehetség van azokban az alkotókban, akik a Drága örökösökön is dolgoztak, és ide is átjöttek velünk, és ez mindig meglátszik.

Mit gondolsz, már forgatás közben meg lehet állapítani egy filmről vagy egy sorozatról, hogy sikeres lesz vagy megbukik?

Igen. Van ehhez egy kis előnyöm: a negyvenéves művészi pályám. Olyan vagyok, mint az arab a sivatagban: már a szél szagából megérzi a homokvihart. Nagyon árulkodó, milyen egy szereposztás, hogyan nyúlnak az alapanyaghoz a kollégák és milyen a munkához való hozzáállásuk. A jó szereposztás már fél siker.

Ha benne vagy egy munkában, és közben érzed meg, hogy nem lesz jó, az hogyan hat a munkamorálodra?

Az teljes lenullázás, igazi gályarabság. Szörnyű. Olyan, mint fagylaltárusként kiadni egy fagyit a kezedből, miközben tudod, hogy el lett sózva a fagyialap. Ilyenkor pokol az ember élete.

A sikert nem mindenki ugyanúgy méri. Ott volt például a részben általad írt Parkoló című film, ami szakmai sikernek örvendett ugyan, de kevesen nézték meg a mozikban. Mi fontosabb számodra, a szakmai elismerés vagy egy olyan közönségsiker, mint mondjuk a Keresztanyu?

Nagyon fontos a művészi siker, hiszen színművész vagyok. A Keresztanyu inkább a szórakoztatóipar része, de ez egyáltalán nem lebecsülendő, mert néha sokkal nehezebb ezt csinálni, mint egy művészi produktumot. A Parkolót nem jól időzítettük, nem jókor jött ki és nem is volt rendesen reklámozva. Akik látták, azoknak többnyire tetszett, és nemcsak a szakmában dolgozóknak: szólítottak már le az utcán hétköznapi emberek azért, hogy megdicsérjék a filmet. A napi sorozatnál úgy működik, hogyha az ember jót csinál, akkor a nézők életének részévé válik, hiszen minden este nézik. Ez nagyszerű dolog. A felelősség mindkét esetben azonos: nem adhatok ki hányaveti, félkész munkát a kezemből. Bele kell halni, bármit csináljon az ember. Én ezt nagyon komolyan veszem. Egy napi sorozat nyelvezete vagy sztorija nem azonos Bulgakovval vagy Csehovval, de ezt senki nem is várja el, és ettől én még színészként ugyanúgy mindent beleadok.

Még régebben meséltél arról, hogy a színházban azt tapasztaltad, hogy sok kollégád lenézte azokat, akik napi sorozatban szerepeltek. Ez azóta azért megváltozott?

Ez egy időben valóban így volt, de már elég régen. Ma már a sorozatok hihetetlen felvirágzásban vannak, dömping van belőlük. Mindenki sorozatot csinál, mindenki sorozatot néz. Úgy hiszem, a folytatásos történetek iránti igényünk még a regényolvasásból jön, csak sorozatként megspóroljuk magunknak az olvasásra fordított energiát. A regény is úgy működik, mint egy sorozat: elkezdek egy történetet, másnap újra bekapcsolódom és ez egészen addig így megy, míg be nem fejezem a könyvet. Ezt az élményt a legtöbben már sorozatok formájában szerzik meg.

Te milyen sorozatokat nézel?

Egyáltalán nem nézek sorozatokat, nincs ahhoz türelmem. (nevet) Regényeket olvasok és filmeket nézek. Nyilván a saját sorozatunkba belenézek, mert érdekel, hol tart, de ott se ülök végig egy epizódot.

Tudsz tanulni abból, ha visszanézed önmagadat?

Vannak, akik szeretik visszanézni magukat és az alapján értékelik a teljesítményüket. Én eljutottam arra a szintre, hogy akkor is tisztában vagyok a munkám minőségével, ha nem nézem vissza magam. Ha azt érzem, hogy valami nem volt jó, kérek egy ismétlést a forgatáson. Vagy figyelmeztet a rendező. Nem szeretem visszanézni magam. Olyankor már nem lehet változtatni, annak meg semmi értelme, hogy dörmögjek magamban.

Sok rajongóra tettél szert. Egyszer mesélted, hogy valaki egy kézírásoddal írt karakteridézetedet magára tetováltatta. Találkoztál még hasonlóan őrült rajongói megnyilvánulással?

Ez volt a legextrémebb. Rengetegen jönnek oda azzal, hogy van pont egy ilyen családtagjuk, mint a Drága örökösök Tibije, amire azt szoktam mondani, hogy „Szegény! Szomorú családod lehet”.  (nevet) Sokan jönnek oda azzal, milyen jól szórakoznak a sorozaton és alig várják a folytatást.

A nagy közönségsiker viszonylag későn talált rád. Mit gondolsz, ha ezt sokkal fiatalabban éled át, könnyen tudtad volna kezelni?

Én ugyanaz vagyok, aki negyven vagy ötven évvel ezelőtt is voltam. Semmi nem változott volna. A sikert én régen is ugyanúgy kezeltem, mint most: nem érdekelt. Persze örülök, ha szeretnek az emberek, de ettől én még nem leszek más. Távol áll tőlem, hogy tetszelegjek magamnak, és másoknak mutogassam, hogy vagyok valaki.

Nagyon régóta a szakmában vagy, de az igazán nagy sikert hozó szerepek az elmúlt évtizedben találtak meg, és mintha íróként és rendezőként is egyre aktívabb lennél. Későn érő típusnak tartod magad?

Régen is ugyanezek voltak bennem. Már harmincévesen is írtam mesejátékot vagy megírtam a Hrabal-adaptációmat, rendeztem Svejk-adaptációkat… Ezek mindig ott voltak nekem a Katona József Színház mellett is. Feltettem az életemet egy művészszínházra, reggeltől estig ott voltam: ha kicsit kaptam, abban próbáltam megmutatni a legjobbat, ha nagyot, akkor meg abban. A sikerhez nyilván kellett egy olyan gyújtóbomba, mint a Drága örökösök, mert ettől az ember egyszer csak középpontba kerül. Elkezdenek érdeklődni az emberek, én meg a sorozat mellett mesélhetek az írásról és a rendezésről is, de ettől ezek még korábban is voltak. Gyerekkoromtól festek, gyerekkoromtól írok és már régóta rendezek. Jó dolog fókuszba kerülni, de ettől én még ugyanaz vagyok.

A filmrendezés sosem érdekelt?

Van is most egy tervem, amit épp írunk, és remélhetőleg összejön. Leadás előtt vagyunk. Azt szeretném megrendezni. Bármit alkotok, mindig születik bennem róla egy belső mozi. Ez nincs olyan távol a filmrendezéstől. Történeteket akarok mesélni, és úgy, ahogy csak én tudom.

Hatvan leszel idén. Foglalkoztat az életkorod?

Az életkorom olyan, mint a kopaszságom. Ha az ember elkezd vele foglalkozni, akkor az azt jelenti, hogy hiú. Én kívül-belül hozzáigazítom magam a szerepeimhez, sosem voltam hiú. Mint színész, fontos, hogy edzett legyek, és ezzel mindig foglalkoztam. Soha nem engedtem, hogy eltunyuljak és pókhasat növesszek. Állandóan mozgásban voltam és vagyok. Az egyik kedvencem egy angol közmondás: „A guruló kőre nem tapad moha”. Próbálok eszerint élni, és nem bemohásodni. Nem szeretnék soha. Épp ezért azzal se foglalkozom, hogy hatvanéves leszek. Elfogadom, és nem akarom magam megjátszani, hogy harminc vagyok. Az voltam már. Ha akarom, visszaemlékszem rá, milyen volt, de szükségtelen. Engem mindig a jelen és a jövő érdekel, az, hogy mi lesz holnap. Teli vagyok kíváncsisággal a fiatalok iránt. A lelkemet is megfiatalítja, hogy így gondolkodom, és állandó lendületben vagyok.

Régóta köztudott rólad, hogy kiegyensúlyozott családi életet élsz. Számodra művészként fontos a stabil háttér?

Nekem fontos. Segít a munkában, a gondolkozásban és a létezésben. Minden művésznek másra van szüksége az alkotáshoz: Schiller például rohadt almát szagolt, amikor verset írt, Goethe pedig egy lovaglónyerget eszkábált a székére, hogy minél kényelmetlenebb legyen, és úgy alkotta a Faustot. Nekem ez a fontos és ez a jó.

A korral jobb lesz az ember a szakmájában?

Mindenki máskor érik be. Hosszan tanulmányoztam a japán tradicionális nó színházat, ahol az emberek 14 éves koruktól 35 éves korukig, vagyis húsz éven keresztül tanulják a színészetet. Negyvenéves korára jut el oda a színész, hogy egy pici epizódot játszhat a színpadon. Magyarul: folyton kell tanulni. Az, hogy lendületben vagyok, színészileg is fontos számomra. Tanulmányozom, hogy mi az, amire színészként szükséges figyelni, és már tanítottam is. Lee Strasberg és Sztanyiszlavszkij módszeréből kialakítottam egy saját ötvözetet, és ez alapján tudom oktatni azt, mi a követelmény egy színésznél. Egy színésztől kell követelnie a rendezőnek vagy az operatőrnek is, de elsősorban saját magától kell követelnie. Ha slendrián módra áll hozzá, a művészete sosem lesz érvényes.

Az évek során rád ragadt egy karaktertípus: a rend embere. Sokszor játszol rendőröket, katonákat és exkatonákat. Szerinted ez a kopaszságod miatt alakult így? Hogy viseled ezt az amúgy elég tág skatulyát?

A külsőm ebben nyilván nagy szerepet játszik. Ez a fej ezzel a testi kondícióval sokak számára agresszívnek tűnik, ami azért vicces, mert amúgy távol áll tőlem, és gyűlölöm az agressziót. Ezek a szerepek találnak meg, valóban nagyon sok ilyet játszottam már. Nem baj, hiszen még a legvadabb figurában is azt kell megmutatni, mennyire esendő és mennyire emberi. A paletta még ezzel együtt is nagyon színes. A drámairodalomban és a filmtörténetben a leghálásabb szerepek mindig a gonoszoknak jutnak. A csibész, a kópé, a gonosz általában sokkal összetettebb, mint a jófiú, és valószínűleg ő mozgatja a cselekményt is.

A Keresztanyu rendőrszerepe mennyiben más, mint az eddigiek? Ha rendőrrel találkozol, meg szokták említeni?

Képzeld, a Keresztanyu bemutatója óta még nem találkoztam rendőrrel, pedig kíváncsi lennék a benyomásaikra. Ez egy kevésbé humoros karakter, máshonnan közelítettük meg. Nagy lelke van, szerelmes, és mindenféle bonyodalmak és csalódások érik a házasságában és a szakmájában. Valahol vesztes típus, aki próbál ebből kikecmeregni. Színes, sokrétű figura, aki kalandos és érzelemgazdag szituációkba keveredik.

A pandémia november óta tartó hullámát hogy éled meg? Van elég elfoglaltságod?

A színházak újranyitását már nagyon várom, bár valószínű, hogy ez csak nagyon sokára fog megtörténni. Szerencsére így is sokat dolgoztam, a Keresztanyuból már a második évadot forgatjuk. A két évad közti leállásban pedig a kisregényemet írtam, és már eljutottam az egyharmadáig. Az a címe, hogy 53 postaállomás, és a XIII. századi Japánban játszódik.

Tavaly tavasszal eltüntetted magad a Facebookról, később mégis visszatértél. Elmagyarázod, hogy miért?

A visszatérésem oka nagyon praktikus: így tudunk a leghatékonyabban kommunikálni a sorozat szereplőivel és alkotóival. Hogy miért függesztettem fel magam? Azt éreztem, hogy túlságosan önálló életet kezd élni. Természetesen vannak ott okos dolgok és megnyilvánulások, de az a bajom velük, hogy bizonyos emberek teljesen szabadon garázdálkodhatnak ott és gerillaharcosként támadják a más véleményeket. Utálkoznak, gyűlölködnek, marcangolnak és én ezt mélységesen megvetem. Ezenfelül az sem érdekel, hogy ki mit eszik, és hogyan pózol. 

Sztárokkal beszélgettünk: 

• „Ott és akkor eldőlt a következő 23 évem” – Varga Izabellával és Ábrahám Edittel búcsúzunk a Barátok közttől
• Csuja Imre: „Végletekről nem beszélhetünk, mert semmi sem csak fekete vagy fehér”
• Für Anikó: „A jajveszékeléstől senkinek nem lesz jobb. Felkötjük a gatyát, és csináljuk”