Jakupcsek Gabriella: „A gyerekeim kaptak már ízelítőt a show businessből mellettem, az unokáimnak ez új”

A Jakupcsek Plusz 2019-es indulásakor még azt nyilatkozta, hogy egyetlen beszélgetős műsortípus van, amit nem csinálna, a late night show. Erre most előrukkolt az ATV-n a Jakupcsek Nighttal…

Várjon, a Jakupcsek Night nem olyan late night show!

A night szóból következtettem erre.

Nem. És a klasszikus értelemben vett show-hoz se. Vagy talán csak annyiban, hogy a talk show kifejezésben is szerepel a show szó. Én ugyanúgy beszélgetni fogok, mint az eddigi műsoraimban, mélységek és magasságok lesz a fő téma, és ha lesz különbség például a Jakupcsek Pluszhoz képest, akkor az, hogy ezúttal nem közérzeti témákat dolgozunk fel, hanem inkább az emberből indulunk ki. Itt a vendég van a központban, és az, ami vele történt. A vendégek nyolcvan százaléka közismert ember lesz, a másik húsz pedig olyan civil, aki valamiben különlegesek, vagy történt valami mások számára is érdekes az életükben. A Jakupcsek Pluszban a témához hívtuk a vendégeket, a Jakupcsek Nightban pedig maga a vendég a téma. Ez egy szórakoztató műsor, de számomra minden műsor szórakoztató, amiből tanulni tudok és amiben érzelmek vannak.

A Jakupcsek Plusz miért ért véget?

Struktúraváltás volt a csatornán és átmenetileg köszönt csak el a Jakupcsek Plusz.

Megkönnyebbülés, hogy heti három helyett heti egy műsorra kell készülnie?

Valóban több időm marad más, nem televíziós feladatokra. Sosem csináltam még heti műsort, így kicsit furcsa is ez a helyzet, de épp ez a jó benne. Kellenek az új szakmai kihívások.  

Ismert emberekkel beszélget majd. Nem érzi azt, hogy a hosszú évek pályafutása alatt mindenkivel beszélgetett már Magyarországon, aki csak egy kicsit is ismert? Sosem érezte úgy, hogy túl kicsi ez a halastó önnek?

Ha ez a műsor mindennap lenne, gyorsan elfogynának a meghívható közismert emberek. Szerencsére a közismert fogalmába beletartozik a sztársportoló, a színész és a zenész is, szóval elég széles skáláról tudunk válogatni. Ezt a kört én nagyban tágítom, a Jakupcsek Night ugyanis nem celebműsor. A műsorban olyan emberekkel beszélgetek, akik mögött van valamilyen teljesítmény. Igaza van abban, hogy mindenkivel beszélgettem már, ugyanakkor nem mindenkivel beszélget az ember ugyanúgy a különböző életszakaszaiban. Lagzi Lajcsival az életem során lehet, hogy már húsz interjút készítettem, de nagyon más fázisban lehet beszélgetni valakivel, amikor a Dáridó miatt éppen a csúcson van, és nagyon más egy beszélgetés, ha olyankor történik, amikor épp megroppan. Engem az érdekel, ami vele van, és ez folyton változik. Azt szeretem, ha olyankor tudok valakivel beszélgetni, amikor túl van valamin, ami szerintem tanulságos.

Sosem fordult még elő önnel, hogy a szerkesztője odaadta a vendéglistát, és az volt a reakciója, hogy „Jaj, már megint ő!”?

Ha meg tudják indokolni, hogy épp történt vele valami, ami izgalmas, akkor nincs vele bajom, mert akkor van miről beszélgetni. Ha ismert embert is hívunk be, mindig célirányosnak kell lenni, kell a sztori és kell a téma. Önmagában attól még nem lesz jó egy beszélgetés, hogy a beszélgetőtársam ismert. A Jakupcsek Night nem portréműsor.

A műsort szombat esténként sugározzák, amikor a nagy tévétársaságok a legdrágább show-műsoraikkal rukkolnak elő.

Olyankor tűzijáték van meg öncélú szórakoztatás. Kint vannak a keblek és összevesznek a zsűritagok, ha éppen ezt rendelik tőlük. Egy nagyon nehéz műsorsávban próbálunk alternatívát kínálni azoknak, akik szintén tévézni szeretnének, de igényesebb szórakozásra vágynak.

Volt már rá példa, hogy valaki nem akart elmenni a műsorába?

Nem volt, és erre nagyon büszke vagyok. Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik leülnek velem beszélgetni, és előre is jelzem a stábnak, hogy kapjon elég hangsúlyt a vendég mondanivalója. Számomra fontos, hogy mindenkit megtiszteljek azzal, hogy jól felkészülök belőle.

A YouTube-os beszélgetős műsorok korában ez a hozzáállás kissé régimódinak tűnik. Nem érzi úgy, hogy mostanában inkább az a divat, hogy az interjú legalább annyira a kérdezőről szóljon, mint az interjúalanyról?

Épp emiatt megyek csak el nagyon kevés helyre beszélgetni az online térben. Ezeknél azt látom, hogy olyanok, ahogyan Móricka elképzeli a beszélgetést. A kérdező sokszor úgy gondolja, hogy azért, mert ő érdeklődik valami iránt, és erről kérdez, az már egy beszélgetés lesz. Pedig nem, csak kérdések halmaza lesz. Nagyon nagy a különbség a kérdések halmaza és egy beszélgetés között.

Szokta követni ezeket az online beszélgetős műsorokat?

Engem rettenetesen zavar a képi világuk. Nagyon sokáig rádióztam, és a rádióban az a csodálatos, hogy az ember nem látszódik. De úgy csinálni, hogy látszódjon is, miközben a tartalom nem olyan fontos, mint amilyennek egy rádióban lennie kellene, már a fából vaskarika esete. Akad egy-kettő köztük, aminek van értelme, azt azonban mindig fontosnak tartom elmondani, hogy egy YouTube-csatornával szemben nem ugyanazok az elvárások, mint egy tévéműsorral szemben. A tévében percenként nézik, hányan kapcsoltak oda és meddig maradtak ott. Óriási különbség van a figyelem felkeltése és a figyelem megtartása között.

Ön nem helyezi előtérbe magát a beszélgetéseinél, mégis átszűrődik rajtuk a személyisége. Ez tudatos?

Ezt tudatosan nem lehet csinálni. Vagy van hozzáfűznivalóm az adott témához, vagy nincs. Én nem egy faggató ember vagyok, mert ezekben a műsorokban nem riporterként, hanem beszélgetőtársként vagyok jelen. A riporter egy ügyből kifolyólag elmegy, utánajár a témának és ebből kiindulva kérdez. Én beszélgetek, mert ez egy talk show. A riporter dolga az, hogy utánajárjon valaminek, kiderítsen valamit a témával kapcsolatban, nekem pedig többnyire az, hogy ha egy érdekesebb kört vet fel az alanyom, akkor nekem az után kell mennem, mert lehet, hogy az izgalmasabb, mint amiről eredetileg kérdezni akartam. A riporteri attitűd sem áll távol tőlem, hiszen hosszú évekig ezt csináltam, és nagyon is élveztem. A Főnix filmekkel máig végzek riporteri munkát. Ezek dokumentumfilmek olyan nőkről, akik az életükkel valamilyen módon példát mutatnak a többi nőnek. Minden évben forgatunk három ilyen filmet, amit művészi színvonalon készít el három filmrendezőnő, akikkel bejárom az országot. Én ott riporter vagyok, egy eszköz a filmkészítéshez.

A Jakupcsek Night fő témáját a vendégek életének legnagyobb mélységei és magasságai, kudarcai és sikerei jelentik. A sikereiről vagy a kudarcairól beszél nehezebben?

Ez egy nagyon jó kérdés. A feldolgozatlan eseményeket tudja a legnehezebben kibeszélni az ember, legyen az siker vagy kudarc. Ha még bennem sem tisztázódott valami, arról nagyon nehezen tudok beszélni. Akkor is nehéz, amikor különféle szerződések köteleznek arra, hogy valamiről nem beszélhetek, mégis kérdeznek róla. Nem könnyű ilyenkor lavírozni. Engem mindig az érdekel, hogy emberileg hogyan éljük meg a mélységeket és a magasságokat, és az a fontos számomra, hogy egy vendégem egyedi történetéből hogyan tudok valami általánosat kihozni.

Mit tart az eddigi legnagyobb sikerének?

Azt, hogy folyamatosan csinálhatom, amit csinálni szeretek. Nekem minden díjam közönségdíj. Ez pedig egy hallatlanul nagy siker.

Az unokái már felfogják, hogy a nagyi egy ismert ember?

Á, dehogy! Nálunk nincs itthon ilyen típusú kultusz. A nagyobbik unokám nyáron találkozott ezzel a jelenséggel, amikor elment a mamájával vásárolni és egy újság címlapján meglátott engem. Leesett az álla, egyszerűen nem fogta fel. Ki is raktam az Instára. Az még nincs köztudatban, hogy ismert ember vagyok, de azt már tudja, hogy a nagymama egy érdekes ember. Sokat viccelődöm vele, látja a ruháimat, amik nem egy átlagos nő ruhái és nem is átlagos mennyiségem van belőlük, és ebből azt tudja felmérni, hogy nem egy klasszikus nagymama vagyok. Miközben persze a palacsintát is sütöm, mint mindenki más. A lányom a show businessből már kapott ízelítőt mellettem. Ő már megszokta, hogy ott vagyok a tévében, a fiaim meg úgy nőttek fel, hogy mindennap ott voltam a tévében, ezenfelül pedig megszólaltam reggel a rádióban. Nekik ez annyira természetes, hogy inkább olyankor kapják fel a fejüket, amikor csökken ez a szám. Most például felkapták a fejüket, hogy hová lett a műsorod? Nálunk nem az érdekes, hogy ott a mama, hanem inkább az, hogy „Nézd, nincs ott a mama”. (nevet)

A fiai már rég felnőttek, és más korszakot éltünk, amikor ők még kicsik voltak. Meg kellett őket védeni a médiától? És a lányát most meg kell védenie?

Akkoriban meg kellett. Még nem volt ekkora ereje az online térnek, az emberek nagyrészt a nyomtatott sajtóból értesültek a dolgokról, ezért a bulvárnak és a napilapoknak óriási szerepe és ereje volt. Velük kellett közreműködnie a televíziósoknak, és különböző paktumokat kellett kötni a bulvárlapokkal. Az egy keményebb világ volt, amiből én kihagytam a fiúkat egy jó időre. Voltak emiatt harcaim, és sok konfliktusom támadt abból, hogy nem adtam a magánéletemet. Később ez felhígult, és ma már elszóródnak az információk a rengeteg orgánum között, egyetlen lapnak sincs már akkora hatalma, mint régen. Ma már a közösségi média által irányítani tudom, hogy mit és hogyan láthassanak belőlem az emberek, és emiatt nem úgy látnak, ahogy mások láttatni akarnak. Ebben a helyzetben már nem érdemes eltitkolni egy gyereket. Nem tartozom azok közé a sztárok közé, akik kiállnak, és azt mondják, hogy márpedig én nem mutatom meg a gyerekem. Nem fogok a gyerekemre sapkát húzni és eldugni, mert nagyon büszke vagyok rá. Ha ő beleegyezik abba, hogy szerepeljen, és oka van annak, hogy látszódik, akkor semmi bajom nincs azzal, ha ő is bekerül a sajtóba. Nem tehetem meg, hogy a tévében a legmélyebb titkaikról beszélgetek az emberekkel, közben meg eltitkolom a magánéletemet. Az nem lenne fair.

Ha jól tudom, együtt tévézik a lányával és sokat beszélnek a megnézett műsorokról. Így próbálja kritikus gondolkodásra nevelni?

Nálunk nincs olyan, hogy csak úgy megy a tévé. A tévé a mi családunkban olyan, mint a kávéfőző: akkor kapcsolom be, ha innék egy kávét. Csak úgy nem megy. Mi akkor kapcsoljuk be a tévét, ha konkrétan valamilyen műsort meg akarunk nézni. Szeretem, ha Emma hírműsorokat néz velem. Nem kötelezem rá, de ha épp kedve van hozzá, általában ilyesmiket nézünk. Ő egyébként teljesen más médiafogyasztó, mint én, őt már nem azok a műsorok szórakoztatják, mint engem, mint ahogy a generációját sem.

Van egy jókora rajongótábora, akik nemcsak a műsorait nézik, hanem a könyveit is megvásárolják. Kik a tipikus Jakupcsek-rajongók?

Nagyon sok nő van, főképp harminc és hatvan közöttiek. Fura, hogy van sok egész fiatal rajongóm. Pont pár napja voltam egy közönségtalálkozón, és ott többségében harmincasok ültek. Ők már az igazi követők. Szerintem az egy nagyon jó visszajelzés, hogy a harmincas nőknél jó vagyok, hitelesnek tartanak. Ez azt jelenti, hogy ő lát valamit az életemben és/vagy a munkámban, amit szívesen magáénak tudna majd valamelyik életszakaszában. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok. Büszke vagyok rá, hogy szinten tartom magam, és folyamatosan tudok olyat csinálni, ami piacképes. Addig szabad csak csinálni ezt a szakmát, amíg erre képes vagyok.

A férfiak kevésbé nézik a műsorait?

Ott vannak ők is az asszony mögött, amikor a feleségük nézi a tévét. Sok a férfi nézőm, de a tény, hogy a többség nőkből áll.

A felmérések szerint a nők többet néznek tévét, mint a férfiak. Ehhez képest hogyan lehetséges, hogy mégis több a férfi műsorvezető?

Nagyon sok területen hiányzik a női energia. Akár a látványt illetően, akár a tartalmat illetően még mindig a férfi nézőpont a meghatározó. A megmondóemberek nagy százaléka férfi, és a vezetők között is nagyon kevés nőt találunk. Amúgy ez nem csak a médiára igaz, más szektorokban is ez a helyzet, nagyon kevés női vezető van Magyarországon.

Ön össze tudja úgy állítani a stábját, hogy ezt a szempontot is figyelembe vegye?

Bizonyos munkakultúrákban nagyon fontos, hogy amennyiben egy műsor a műsorvezető személyére és személyiségére épül, akkor figyelembe veszik azt, hogy összeszokott csapattal dolgozhasson jó hangulatban. Ez ma Magyarországon nagyon keveseknek adatik meg. Van néhány fix ember a stábomban, akikkel régóta dolgozunk együtt. Nyitott vagyok az új emberekre, hiszen akárhány produkcióhoz megyek, többségében új emberekkel dolgozom együtt, ugyanakkor így a pályám végén egyre érzékenyebb vagyok arra, hogy a csapatom magja fix emberekből álljon, mert fontos számomra azoknak az embereknek a visszajelzése, akikkel együtt tudok működni. Bár a tévézés kívülről gyárnak tűnik, de ott is emberek dolgoznak sírások és nevetések közepette. Ha nincs kémia a csapattagok között, akkor az energiák nagy része a konfliktusok elsimítására fog elmenni.

Miért emlegeti mostanában többször is, hogy a pályafutása végén jár?

Azért, mert elmúltam már harmincéves. A világban ez persze nem kéne, hogy számítson, de a magyar médiapiacon igenis számít. Azt a műfajt, amit én csinálok, bizonyos kor fölött már nem nagyon csinálják Magyarországon. Rosszul kezelik az életkort, pedig nem az életkorral kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy mennyire korszerű valaki. Ráadásul azokkal a műfajokkal, amiket én tudok és szeretek, nem túl hálás mostanában a televízió. Az ATV-n mások a szempontok, nem a műsorvezető életkora a meghatározó, hanem a tudása. Öröm, hogy benne vagyok egy induló talk show-ban, aminek foglalkozhatok a fejlesztésével, de ha körbenéz a piacon, akkor nem sok hasonlót lát. Ma nem a beszélgetős műsorok a divatosak, hanem a zenés-táncos show-k és a tehetségkutatók. Pedig pici ez az ország, már mindannyian táncoltunk jelmezben itt vagy ott.

Olyan embernek tűnik számomra, aki mindent tud a televíziózásról, amit hazánkban tudni lehet. Sosem szeretett volna belekóstolni egy tévécsatorna működtetésébe valamilyen vezetői szerepben?

Ha a vezetők közé nem is próbáltam beülni, de arra volt példa, hogy felajánlottam egy műsortípust egy csatornának, amit szívesen fejlesztenék. Egy olyan műsort, amit nem én akartam vezetni, csak a háttérből szerettem volna részt venni a megalkotásában, de ez még sok évvel ezelőtt történt. Borzasztóan izgat minden kreatív feladat, a televíziózás mellett is ezzel foglalkozom. Tréningeket tartok és kommunikációval foglalkozom vállalati szinten, és engem halálosan érdekel, hogyan kell csapatot építeni, motiválni vagy épp konfliktust kezelni. Azonban ahhoz, hogy ezzel foglalkozhassak, nekem oldalra kellett lépnem, mert a televíziózásban vagyok, aki vagyok és soha nem kérték még tőlem, hogy mást csináljak.

Még idén megjelenik az ötödik könyve. Mi lesz a témája?

Alul semmi a címe, és arról az elmúlt két évről szól, ami szerintem kettéosztotta az életünket. Az egyik fele a látható volt, a másik meg a láthatatlan. Az egész világ megfordult, és felül inget viseltél, amikor bejelentkeztél Zoomon, alul meg melegítőnadrágot és papucsot. Az érdekelt, hogy mi van akkor, ha egyik pillanatról a másikra bezárulsz a saját életedbe, és mi van akkor, ha akkor történnek az életed legfontosabb dolgai, amikor ilyen helyzetbe kerülsz. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy ez veszély vagy esély? Az ember egy ilyen helyzetben átértékeli az életét, még a szóhasználatunk és a nyelvünk is megváltozott. Az emberiség világéletében együtt élt a járványokkal, csak valahogy az elmúlt nyolcvan évben az oltásoknak és az orvostudománynak köszönhetően teljesen védtelenné váltunk a járványtudattal szemben. Ez az elmúlt időszak nagyon izgalmas volt, és szerettem volna a könyvben úgy hozzányúlni, hogy irónia és humor is legyen benne. Legyenek benne mélységek és magasságok, valamint érzelmek, mert tényleg erről szólt az elmúlt két évünk.

Az elmúlt időszak rengeteg lelki beteget hagyott maga után. Ez a könyv nyújt nekik valamilyen segítséget?

Nagyon remélem. Azonban nagyon fontos leszögezni, hogy én nem az vagyok, aki megpróbálja megmondani a tutit. Nem én leszek az, aki ezt a problémát szociológusként feltárja, hanem az vagyok, aki rákérdez dolgokra. Olyan kérdéseket szeretnék feltenni, amit ha az olvasó feltesz saját magának, akkor remélem, hogy előbbre jut a saját élete megfejtésében. Azt írtam le, hogy nekem milyen kérdéseken kellett rágódnom. Semmilyen nagy vállalásom nincs, csupán az a célom, hogy a könyv gondolatébresztő legyen. A műsoraimtól is ezt várom el: legyenek benne érzelmek és legyen gondolatébresztő.

Nekünk meséltek: 

• Demcsák Zsuzsa: „Számomra az első perctől egyértelmű, hogy ki a főnök a párosunkban”
• Hernádi Judit: “Nem egy könnyű viszony egy anya-gyerek kapcsolat, és a miénk se túl könnyű Zsófival”
• Járai Máté: „Nem volt senki, akivel őszintén beszélgethettem volna az érzéseimről”