„Az árulást nem tudom megbocsátani, minden mást igen” – Alföldi Róberttel beszélgettünk

Az egyik első gondolatom téged látva az, hogy minden helyzetben rendkívül magabiztos vagy. Ez honnan ered?

Magabiztos? Mire gondolsz?

Nem igazán látni, hogy kételkednél magadban.

Ez nem igaz. Maximum kifelé ezt nem mutatom.

De van ennek valamilyen eredete? Mondjuk a neveltetésed?

Talán ez csak a falusi, paraszti származás nyoma. Ha ott elkezdtél valamit, azt be kellett fejezni. Én nem nagy önbizalommal rendelkezem, egyszerűen csak mindig befejezem azt a munkát, amibe belekezdtem, és nagyon bízom abban, hogy tudom, mit miért csinálok. Ha kérdeznek tőlem valamit, arra mindig megpróbálok válaszolni, ezért jön rögtön az, hogy milyen magabiztos vagyok.

Nem mindenkinek vannak határozott válaszai.

Erre nem tudok válaszolni. (nevet)

Az előbb utaltál rá, hogy sokszor te is kételkedsz magadban, csak kifelé nem mutatod. Ezt mindig le tudod rendezni magadban, vagy vannak olyan bizalmasaid, akikkel meg tudod beszélni az ilyen helyzeteket?

Az ember nem egyedül éli az életét.

A szakmádban kiknek fogadod meg a tanácsait?

Csodálatos emberekkel dolgozom együtt hosszú idő óta. Díszlet- és jelmeztervezőkkel, dramaturgokkal, színészekkel. És lettek igazán közeli barátaim közülük. Az ő véleményük és tanácsuk mindig nagyon érdekel. Viszont ha már valamit színpadra állítottam, nem fogok visszatáncolni utólag, hogy ezt inkább így kellett volna vagy úgy kellett volna. Felelősséget vállalok azért, amit állítok. Vállalom a felelősséget az előadásaimért, és vállalom a felelősséget a mondataimért, és nem foglalkozom azzal, hogy ennek milyen következményei lesznek. Nem jár az a fejemben, hogy mit kell mondanom, ahhoz, hogy az emberek azt gondolják, hogy… Ezt értik félre sokan magabiztosságként.

Önkritikus vagy a saját munkáiddal?

Persze.

Tartottad már valamelyik munkádat pocséknak?

Pocséknak talán nem, de tisztában vagyok azzal, ha valami nem sikerült olyan jól vagy akár rosszul sikerült. Pontosan tudom, mik a bukásaim.

Szokás azt mondani, hogy a bukásból többet lehet tanulni.

Ez hülyeség. Egy sikert nem olyan egyszerű összehozni. Abban rohadt sok meló van. Viszont ehhez nincs köze a nyilvánosságnak, ez a munkánk része. A nyilvánosságnak ahhoz van köze, hogy hová jutunk, milyen eredményre vezet a munkánk. Szerintem a végeredményen mindig látszik, hogy mennyi lett belerakva, még akkor is, ha nem lesz nagy siker.

Miután először belekóstoltál a rendezésbe, mennyi időre volt szükséged, hogy rendezőnek tartsd magad?

Nálam ez nem így ment. Én azért kezdtem el rendezni, mert azt gondoltam, hogy tudok rendezni. (nevet)

És mikor jött el az a pont, miután a szakma is elfogadott rendezőként?

Talán A velencei kalmár volt a fordulópont.

Az miben volt más, mint a többi?

Erről a szakmámat kellene megkérdezni. Én ott is ugyanúgy gondolkodtam, mint az összes rendezésemben. A nézőkkel meg sosem volt problémám.

Ha jól tudom, nem vagy egy összegző típus.

Egyáltalán nem.

Nem szeretsz a múltadba nézni?

Értelmetlennek tartom. A jelenem és a jövőm sokkal fontosabb, mint a múltam. Majd ha nagyon öreg leszek, és nem forog az agyam, biztos nagyon jó lesz a régi történeteket felidézni. Engem most azok a történetek érdekelnek, amiket élek, és amiket reményeim szerint élni fogok.

Meg fogod ünnepelni az 55. születésnapodat?

Szerintem nem különösebben. Aznap próbálok, játszom, úgyhogy színészként ez sosem egyszerű. Egy színész akkor ünnepli a szülinapját, amikor épp van rá ideje. Nem szeretem a nagy hacacárét, néhány közeli barátommal talán majd csinálunk valami vacsorát valamikor.

Volt olyan születésnapod, ami hatással volt rád és valamiért fordulópontként tekintettél rá?

Nem volt. Ötven után meg már különösen nem.

Van, amitől félsz?

Szeretnék minél hosszabban élni. De nem félek a haláltól, sőt nem is foglalkozom vele. Nem érzem magam ötvenötnek, ezért sem érdekel, hány éves vagyok.

Quentin Tarantino mondta, hogy a rendezők kreativitásának nem tesz jót az öregedés, ezért is akar visszavonulni tíz film után. Szerinted van abban igazság, amit mond?

Látok magam körül olyanokat, akikről azt gondolom, hogy nekik abba kéne hagyni. A barátaimnak megmondtam, hogyha rajtam ezt látják, azonnal szóljanak. A legnagyobb félelmem az, hogyha nem veszem észre, hogy már nem vagyok friss. Nem akarok ósdi lenni, ettől nagyon félek.

Szoktál a közösségi médiában kommenteket olvasni?

Szoktam.

Feldühít az ott gyakran látható emberi sötétség?

Az állami vállalat (Alföldi a Nemzeti Színházat szokta ezzel a névvel illetni – a szerző) után engem már nem dühít fel semmi. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá.

Új rendezésed, a Centrál Színházban látható magyartenger mintha csak a magyarok legtipikusabb rosszindulatú kommentjeiből állt volna össze.

A darabot nem én írtam, hanem Bíró Bence. Nem kell csak a kommentekre leszűkíteni a dolgot, az utcán is így beszélnek: a darab szövegét olvasva azt éreztem, hogy az emberek ma ezekről a témákról így kommunikálnak egymással.

Ezt szomorúnak tartod?

Eléggé. Minimális megértés és szolidaritás nélkül kommunikálnak dolgokról teljes meggyőződéssel.

A darab elég sötét képet fest az ország lelkiállapotáról, a végét mégis inkább reménytelinek éreztem. Mintha még valahol mélyen továbbra is meglenne az a közös emberi minimum, ami még összetart minket.

Nem gondolom, hogy ez egy közös emberi minimum, szerintem ez a szeretet jelenléte. Lehet, hogy egy barom az unokabátyám, de az unokabátyám. Csakhogy ma egy olyan Magyarországon élünk, ahol valaki hiába az unokabátyám, sokkal fontosabb ennél, hogy egy barom. Ebben a darabban megbocsátják egymásnak – bocsánat a szóhasználatért – a faszkalapságot, mert a szeretet ettől még nem múlik el. Talán furcsa lehet, de a magyartenger a szememben egy iszonyatosan pozitív előadás. Ez a darab arról szól, hogy az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. A szeretet még a legnehezebb helyzetben is ki tud nőni, legalábbis a darabban. Az életben sajnos nem így van, pedig szerintem ez lenne a normális.

Meg tudod bocsátani a baromságát azoknak, akik egykor közel álltak hozzád?

Az árulást nem tudom megbocsátani, minden mást igen.

Mit jelent számodra az árulás?

Ha valaki elárul téged valamilyen előny – ami nem feltétlenül anyagi, lehet akár pszichés is – miatt.

És ha valaki teljesen mást gondol a politikáról, a társadalomról vagy a kultúráról, mint te?

Ez teljesen rendben van egészen addig, míg nem akar agyonverni, vagy nem úgy kommunikál velem/rólam, hogy fel kell engem akasztani – ez nemrég tényleg elhangzott egy a Magyar Országgyűlésben képviselőként dolgozó úr szájából egy erdélyi újságíró kapcsán. Ha valaki nem agresszíven kommunikál, csak beszélget, akkor nincs mit megbocsátani, mert csupán arról van szó, hogy mást gondol valamiről. Persze valamennyire mindig feszült helyzet egy olyan emberrel beszélgetni, aki nagyon mást gondol a világról, de ilyenkor az a kérdés, hogy lesz-e ebből agresszió. Egy feszült beszélgetéssel önmagában semmi baj nincsen. Baj akkor van, ha átlépünk egy határt. Olyankor már csak arról van szó, hogy te kevesebb vagy nálam, mert nem azt gondolod, amit én.

Színházcsinálóként szenvedélyes ember hírében állsz. Agressziót ki tud váltani belőled valami?

Én a magánéletben is szenvedélyes vagyok. Verekedni viszont nem szoktam, se összetörni magam körül a dolgokat. Annál fontosabbnak tartom a saját testi és kulturális épségemet, hogy verekedésekbe keveredjek. (nevet)

A magyartenger rengeteg közéleti témát érint. Budapesten biztosan megvan a közönsége, de szerinted vidéken nem vennék nagyon magukra a nézők?

Én boldog lennék, ha bemutatnák vidéken. A közönséggel sosincs baj. Nincsenek erről adataim, de szerintem az emberek nem pártszimpátia alapján járnak színházba. Szerintem van a színházba járó, és a nem színházba járó ember, és a színházba járók között vannak baloldalra és jobboldalra szavazók is. Attól, hogy egy színházat kvázi jobboldalinak vagy baloldalinak tartanak, nem fognak ott megfordulni azok az emberek, akik egyébként nem járnak színházba.

Viszont nekik van a leghangosabb véleményük a színházról.

Persze, ahogy ezt a darabban is láthattad. Aki színházba jár, az a jó színházat szereti, függetlenül attól, hogy egyetért-e azzal vagy nem ért egyet vele. A nézők előadásokra kíváncsiak, azok alapján választanak. A Centrál Színház ilyen szempontból igazán különleges hely, hiszen iszonyatosan heterogén a közönség.

A kilencvenes évek óta rendezel, gondolom, kialakult egy követőtáborod, ami minden előadásodra eljár, netán már a nézők között is felismered őket, mert mindig ott vannak.

Nem szoktam figyelni a nézőket ilyen szempontból. Tisztában vagyok azzal, hogy van érdeklődés a munkám iránt, álszerény lennék, ha ezt tagadni próbálnám, ahogy azt is tudom, hogy vannak emberek, akik minden új darabomat megnézik. De ezzel az ember nem foglalkozik.

A rajongóid kemény magját sem ismered?

Nem, és nem is szeretem az ilyen típusú bratyizást.

A közönségeddel milyen interakciót tartasz egészségesnek?

Mindig nagyon udvarias és nagyon nyitott vagyok mindenkivel, aki megszólít, hiszen ez egy elismerés is, és hozzátartozik a munkámhoz. Ugyanakkor fontosnak érzem, hogy megtartsak bizonyos távolságot. A bratyizást nem szeretem.

A darabban szemtanúi lehetünk annak, amint két színész vitatkozik, hogy jobb-e úgynevezett pince- vagy művészszínházakban játszani értékesebbnek tartott darabokat pici, de értő közönségnek, vagy inkább a nagy tömegeknek szóló népszínházak útja a követendő. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez?

Ebben aztán végképp nem szeretnék állást foglalni, és nem is vagyok benne biztos, hogy ez egy létező, valós kérdés. Azt gondolom, hogy létezik minőségi és nem minőségi előadás. Én mindenevő vagyok szó szerint és színházilag is, de vannak, akik nem mindenevők. Ezzel azonban semmi baj nincsen. A magyartenger egy kvázi vígjáték, de egy ilyen vígjátékban iszonyatos meló van. Abban pedig még több, hogy ez a nagyon rétegzett, a mai magyar valóságot fájdalmas abszurditással bemutató darab jó mélyre menjen annak ellenére, hogy sokat nevetünk.  A kvázi könnyű darabokból is van jó meg szar minőségű előadás. Akik a kérdésedben említett problémáról szoktak vitatkozni, azoknak szerintem van valami hiányérzetük a karrierjükkel kapcsolatban.

Ez a darab hogyan talált rád?

A darab írója, Bíró Bence Örkény-ösztöndíjas volt, és a dramaturg céh minden évben csinál öt készülő darabból felolvasószínházat. Bence elküldte nekem a darabot, nincs-e kedvem megrendezni. Nagyon tetszett az anyag, elkezdtünk rajta közösen dolgozni, és egy idő után elküldtem Puskás Tamásnak, a Centrál Színház igazgatójának, ő pedig jó érzékkel lecsapott rá.

Szerinted Magyarországon a magyartenger botránydarabnak számít?

Miért lenne az?

Az erős társadalomkritikája miatt könnyen vádolhatják azzal, hogy nincs benne hazaszeretet…

Nincs hazaszeretet? Ebben rengeteg hazaszeretet van. Ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem azon jár az agyam, hogy mások mit fognak gondolni a munkáimról.

Sosem kötöttél kompromisszumokat emiatt?

Éééén? Soha.

És előfordult, hogy kellett volna?

Így utólag talán voltak ilyen helyzetek, de nagyon örülök, hogy nem tettem.

A kompromisszum mindig szükségszerűen rossz?

Arról a típusú kompromisszumról, amire te most rákérdezel, azt gondolom, hogy igen. Kompromisszumképes embernek tartom magam, vezettem egy kétmilliárdos állami vállalatot, ezt pedig csak kompromisszumokat kötve lehet megtenni. Azon azonban egyetlen darabomnál sem gondolkodtam el, hogy a hatására elkezd-e majd néhány náci üvöltözni. Ez engem nem érdekel, és soha nem is érdekelt. Egyszer próbáltam ki, hogy érdekeljen, és rájöttem, hogy így nem tudok működni. Ha nem tudok szabadon gondolkodni, vállalva ennek mindenféle következményeit, akkor leblokkolok. A János Vitézt az állami vállalatnál azért mutattuk be, hogy legyen már végre egy kis nyugi, erre pont ebből lett az egyik legnagyobb botrány. Ez kiszámíthatatlan. Bármit csinálok, van a sajtónak – már ha annak lehet nevezni – egy olyan része, ami tűkön ül, hogy valahogy belém köthessen.