„Milliós tömeg szakadt le a tévénézésről, mert sok az erőltetett, kiabálós, egyszerű műsor” – Geszti Péterrel beszélgettünk

Hogyan fogadtad az Adom a napom műsorvezetésének felkérését?

A producer, Árva László és a VIASAT3 csatorna csapata közösen kerestek fel, majd elmentünk ebédelni, ahol elmondták az elképzeléseiket. Azon nem csodálkoztam, hogy egy ilyen típusú műsorba engem hívnak beszélgető hostnak, mert nyilván a Friderikusz-csatornán lefutott beszélgetős Geszti+ podcast az érzékelésem alapján viszonylag nagy sikert ért el, nagyobbat, mint amit korábban elképzeltem. Ezt követően még kicsit nevettünk is rajta otthon, hogy milyen fura, hogy a média „újra felfedezi az embert”, miközben ez idő alatt nem változott semmit, hanem ugyanaz vagyok, aki voltam. De úgy látszik, ez ilyenkor természetes.

Gondolkodtál azon, hogy elvállald?

Egy kicsit, főleg azok után, hogy ez a cross-platform műsor egy olyan formátum, amit eddig még nem próbáltunk ki. Több olyan része is volt, amitől elbúcsúztunk az első nekifutáskor, a pilot elkészítése után, mert kiderült, nem kell oda. Ez egy nagyon egyszerű ötletre felépített reality elemekkel összerakott talk show, ezért hívjuk spéci talk show-nak: napközben, streamelve, az adomanapom.hu oldalon lehet követni a meghívottak napját, este, 20 órakor pedig bejönnek a stúdióba, és leülünk egyet dumálni. Ami engem nagyon érdekel ebben, az az, hogy maradjon elég idő beszélgetni a vendégekkel olyan szinten, hogy az túllépjen egy sima talk show vagy podcast keretein. Elvben egy jó beszélgetésnek és a napból kivett jeleneteknek elég érdekeseknek és szórakoztatóknak kell lenniük ahhoz, hogy ez egy jó műsor legyen.

Tehát te nem csak egy „szereplője” vagy a műsornak, hanem szerves része voltál már az előkészületeknek is?

Csak annyiban, hogy Árva László mindig hangsúlyozta, hozzám kéne igazodnia a műsornak, hogy otthon érezzem magam, ezáltal konszenzus lett közöttünk, hogy olyasmit csináljunk, amiben ez tényleg megvalósul. De nem én alakítottam ezt a formátumot, hanem hozott egy jó alapötletet, és utána együtt alakítottuk a stábbal. Ami érdekes, hogy ritka az olyan pillanat, amikor egy kereskedelmi televízió megpróbál majdnem úgy viselkedni, mint egy nem kereskedelmi televízió. Abban az értelemben, hogy megpróbál egy olyan célcsoportnak is műsort készíteni, benne egy olyan fickóval, mint én, amiből nem azok a legegyszerűbb panelek születnek meg, amire általában a tévé épül. Mindannyian azt keressük, hol van az értelmesebb tartalmakra kíváncsi közönség, aminek egy jelentős része már elfordult a televíziózás műfajától. Szóval nevezhetjük ezt egy szabálytalan kísérletnek. Nemcsak azért, mert én nem riporternek vagy műsorvezetőnek ülök be, csupán Geszti Péternek, hanem azért, mert olyan, mintha egy realityvel jól megküldött podcastszerű műsort kínálnánk, csak a lineáris tévézésben. Olyan műsort, ami jóval látványosabb, mint a podcastok, mivel az ilyen típusú tartalmakat ma már különböző social platformokról fogyasztják az emberek.

Szerinted a napközben vetített élő adás, amelyben végig lehet követni a hírességek teljesen hétköznapi tevékenységeit, le tudja majd kötni a nézők figyelmét?

Úgy vagyunk ezzel, mint Oppenheimerék voltak annak idején, hogy csinálunk valamit, de nem tudjuk, hogy mekkorát fog robbanni. Nekem az alapgondolat tetszik, hogy direkt nem csinálunk olyat, hogy konstruált helyzeteket hozzunk létre. Ez valóban a valóság show-ja, abban az értelemben, hogy tényleg csak azt mutatjuk meg, ami ezekkel az emberekkel történik.

Az alapfelvetés az, hogy olyan műsort szeretnénk csinálni, amit mi is megnéznénk. Szerintem sok műsorvezető küszködhet azzal, hogy olyasmit készítenek, amit ők maguk nem fogyasztanának. Hosszú távon ez egy komoly meghasonláshoz és kiégéshez vezethet.

Neked lesz időd arra, hogy napközben kövesd az esti vendégeidnek a tevékenységét és felkészülj a beszélgetésre?

Hetek óta olvasom a meghívott személyekről készült anyagokat, a streamet pedig majd én is követem, feljegyzem a legfontosabb pillanatokat, hogy estére összeálljon a megfelelő kérdéscsomag. Abban bízom, ezeknek a jó arányú keverékéből kijön majd egy óra érdekes és személyes műsor. Picit úgy tekintek rá, mintha elmennék valakivel vacsorázni, aki megmutatja, mi történt napközben az életében. Ami nagyon fontos, szeretnénk, ha a műsorból egyfajta pozitív energia áradna, és az emberek úgy ülnének le megnézni, hogy egy kis barátságosság és valódiság, hogy ne mondjam, normalitás költözne be az otthonukba a képernyőn keresztül.

A szereplők teljesen más korcsoportból, tevékenységből érkeznek, ezáltal majdhogynem összehasonlíthatatlan az érdeklődési táboruk. Van egy cél bennetek, hogy ezt a rengeteg, más érdeklődésű embert összeeresszétek a képernyő előtt?

Az én feltételezésem szerint sok százezer vagy akár milliós tömeg az, aki leszakadt a tévénézésről, mert sok az erőltetett, kiabálós, egyszerű műsor – tisztelet a kivételnek –, ezért nem találták meg az ízlésüknek való szórakoztató formátumot, és inkább a podcastok és ehhez hasonló tartalmak fogyasztására szoktak át. 

Tíz éve hagytad abba a tévézést. Ez idő alatt érkeztek hozzád felkérések?

Az X-Faktor volt az utolsó nagy volumenű műsor, amiben részt vettem, azóta sokfajta felkérést kaptam már, leginkább azzal, hogy menjek el műsorokba, kvázi celebnek. Nagyon ritkán, egy-egy alkalommal elmentem, például Sebestyén Balázsnak a Gyertek át című játékos műsorába. Azonkívül, hogy szénné röhögtem magam az abszurditáson, amikor Fekete Pákó motyogott mellettem, ennyi elég is volt ebből. Popzenével foglalkozom, dalszövegíró és előadó vagyok, és amikor egyébként kedvesen elhívtak egy olyan műsorba, ahol álarcban kell énekelni, akkor azt gondoltam, nem lehetne inkább a saját dalaimmal, a magam arcával menni? „A popzenére nem kíváncsiak a kereskedelmi tévék nézői”, szólt a mondás, és én megértem ezt, csak nem gondolom, hogy ennek meg kell felelni a szereplésért cserébe. Ha nincs szükséged ilyesmire éppen promóciós okokból, akkor nem vállalsz el ilyet normális esetben. Hívtak főzős realityműsorokba is, de szerencsére nem mehettem el, mert főzni egyáltalán nem tudok. Hívtak minket a feleségemmel is ilyen páros önégetésre… de mindegyiknél azt éreztük, hogy nem állna jól nekünk, és főleg, hogy magunktól nem nézünk már ilyen típusú műsort.  

Mindezek után milyen érzés volt visszaülni a stúdió adta miliőbe?

Először azt éreztem, túl nagy a stáb. Régen, amikor több műsort vezettem, akkor szerettem ezt a pörgést, de megmondom őszintén, ez a része, a felhajtás egyáltalán nem hiányzik. A Geszti+podcastban, amit Friderikusz Sándorral és a feleségemmel csináltunk, gyakorlatilag csak négyen voltunk benne. Nagyon jól esett, szerettem azt a fajta intimitást. Erre az intimitásra szerintem majd itt is szükség lenne, mert úgy szeretnék emberekkel beszélgetni, hogy amit megmutat napközben a kamera, onnan szeretnék a mélybe ugrani velük. Az kérdés, hogy ez meg tud-e teremtődni közönség előtt is. Sok más is kérdés még, de úgy vagyok vele, hogy nem a tétet növelem magamban ilyenkor, ami meg tudja bénítani az embert, hanem azon gondolkodom, mit kell tennem azért, hogy ez sikerüljön. Az vezérel, hogy ebben egyszerűen és természetesen szeretném érezni magamat.

Attól nem tartasz, hogy bizonyos vendégeidben nincsenek meg ezek a mélységek, amiket meg lehet kaparni?

Biztos, hogy lesz olyan, akivel nehezebben fog menni, vagy aki ott a helyszínen, az élő adás adta feszültség miatt máshogy fog működni, de az is lehet, én fogok máshogy működni. Viszont bevállalom azt, hogy az élő adás esetlensége, feszültsége az embert más működésbe hozza. Ez benne van, kétségtelenül ez a rizikófaktora az egésznek. Lesz olyan, hogy az egyik jobb lesz, a másik pedig gyengébb. Egyfajta magától értetődő egyszerűséggel szeretném ezt csinálni, ezért nem riporternek vagy műsorvezetőnek ülök be, hanem Gesztiként, mindazzal, ami én vagyok. Nem is a feltupírozott show részét tartom fontosnak, hanem azt, hogy van lehetőségem találkozni olyan emberekkel, akik engem érdekelnek. Úgy tekintek rá, hogy ez egy kedves és fontos játék lesz az életemben, miközben szeretném meg is nyerni ezt a játékot azokkal, akik bejönnek hozzám. Viszont nem omlik össze a világ, ha nem pont úgy sül el, mint ahogy képzeljük most.

Nyáron említetted, munkával telnek a hónapjaid, augusztus 28-án, hétfőn pedig jön az Adom a napom. Jutott idő azért a pihenésre?

Csak rövid időre tudtunk a családdal elmenni, elszaladtunk Horvátországba, megmártózni a tengerbe, mert az mindig jól esik. Eltöltöttem egy lenge nyári hetet Szegeden, mert ott volt a bemutatója az Ezeregy éjszaka című musicalünknek, és a napközbeni órák pihentetően teltek. Szeretek így élni, hogy majdnem mindig dolgozom, de ezek nem folyamatosan igényelnek nagy erőfeszítést, ezért a lopott órákban lazítok. Azt, hogy most ilyen kellemesen tudom élni az életemet, 17 évnyi munka előzte meg a musical esetében. Emellett a klímaváltozással eljött az is, hogy az ember nem feltétlenül nyáron nyaral, hanem ezek kitolódnak az év bármely szakaszára, csak a megfelelő helyszínt kell megtalálni hozzá.

A feleségeddel közös podcastben a korábbiaktól eltérően engedtetek egy kis bepillantást a magánéletetekbe. 14 év alatt volt sok lent és fent is, hogyan sikerült minden helyzetben kitartanotok egymás mellett?

Nem volt egyszerű, de próbálunk törekedni rá, hogy figyeljünk egymásra. Gyakran mondom Editnek, hogy ne csináljunk semmit, lazítsunk, de ő egyszerűen nem így van összerakva. Mindig van valamelyik projekten egy kis faragni való, ezáltal könnyen lefoglaljuk magunkat. Gyakran otthonról dolgozunk, ilyenkor pedig jut idő arra, hogy együtt ebédeljünk, kiüljünk a kertbe meginni egy kávét-teát, és beszélgessünk. A legnehezebb időszakok a gyerekek születése utáni évek voltak, amelyeket, ha felidézek, azt tudom mondani, azok voltak a legdrámaibb idők, amikor nagyon hirtelen és drasztikus módon kellett megtanulni alkalmazkodni nemcsak egymáshoz, hanem a gyerekek létezése miatt egy újfajta élethez. Korábban ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy van a mi kis univerzumunk, ahol egymás körül forog a nap és a hold, de megjöttek a gyerekek, a kiscsillagok, és akkor elkezdett a nap és a hold a kiscsillagok körül keringeni. Át kellett alakítani az univerzumunkat. Hosszú évekig tartott, amíg nagyjából minden a helyére került és beállt egy olyan egyensúly, amiben ma ez a mű forog.

Mivel képes túlélni egy kapcsolat azt az időszakot, amikor a szerelem átalakul szeretetté?

Amikor a széttöréshez közeli feszültség jön össze, akkor be kell kapcsolnia az embernek magában egy empatikus és logikus gondolkodást, ami arról szól, hogy akármennyire haragszom valamiért, meg kell maradjon a tiszteletnek az a biztonsági sávja, amiből nem lehet kilépni. Ha kilépsz belőle a viselkedéseddel, az erőszakos kommunikációddal, akkor el fog törni a másik, és utána nem lehet összeragasztani úgy, hogy együtt élhessetek. A belátáshoz kell önismeret és önirónia is, egy kis humorérzék. Egy konfliktusos helyzetben kívülről látni magadat és a pillanatot, hogy képes legyél azt mondani magadnak, hogy röhejesen viselkedsz, ne csináld ezt! Kell, hogy legyen némi humorérzékünk ahhoz, hogy el tudjuk viselni nemcsak a másik, de a saját magunk esendőségét is. Nekünk ez sokat segített. A legfontosabb mégis a gyermekeid iránti végtelen szeretet, és az, hogy tudod, nekik nyugalomra, figyelemre, megértésre van szükségük. Újra csak egy régen hallott idézetet tudok idecitálni, ami valahogy így szól: „Ha igazán sokat akarsz tenni a gyerekeidért, akkor szeresd az anyjukat”.