Kristen Stewart az nlc-nek: „Queer nőként hosszú időbe telik rátalálni a saját stílusodra”

A karriered jelenlegi szakaszában mi alapján választasz szerepeket?

Erre csak ugyanazt tudom mondani, mint mindig, ugyanis ilyen szempontból nem változom. Az iránytűm még most is ugyanabba az irányba mutat, mint a karrierem elején. Persze tisztában vagyok azzal, hogy kivételes helyzetben vagyok színészként, mivel válogathatok a szerepek között. De messze nem vagyok annyira tudatos, mint azt sokan hiszik: hagyom, hogy a vágyaim és a kíváncsiságom irányítsák a döntéseimet. Egyáltalán nem félek attól, hogy olykor hibázom közben. Mindig be fog csúszni egy-egy rossz film. De egy rossz film forgatásáról is lehetnek szép emlékeim, tanulhatok belőle valamit, és ezek az élmények mind nagyon személyesek nekem. Annyira nehéz jó filmet csinálni, hogy kisebb fajta csoda, hogy néha összejön a dolog. Pengeélen táncolunk.

Az új filmed, a Kivérző szerelem sajtótájékoztatóján azt mondtad, hogy szeretsz gyenge nőket játszani. Elmagyaráznád, mire gondoltál ezzel?

Szerintem elsősorban a gyenge és erős nő közti dinamika érdekelt a Kivérző szerelemben. Ahogyan ők ketten egymásra hatnak, az egészen váratlan. A karakteremnek, Lou-nak sok feldolgozatlan traumája van, szűkszavú ember. Az elszigeteltsége és a magánya egyfajta bénultsághoz vezetett az életében, de a feje ettől még nagyon is a helyén van. Lou próbál annyira kicsi lenni az életben, amennyire csak lehet. Szeretné, hogy senki ne vegye őt észre. Mintha csak nem is létezne. Erre egyszer csak besétál hozzá a konditerembe ez az erőt sugárzó, óriási, gyönyörűséges nő, aki gyakorlatilag mindenben az ő ellentéte. Lou meglátja, hogy ezt így is lehet. Jackie érkezése ráébreszti őt, hogy valójában ő is erős. És ez erő nemcsak fizikai erőt jelent. Használni szeretné az erejét valami jóra. Megvédeni valakit, aki számára fontos, vagy egyszerűen csak kiállni és felvállalni a küzdelmet a szerelméért. A végére azonban rá kell döbbennie, hogy neki is vannak határai, és ezeket a határokat képtelen átlépni.

Nem az izgatott, hogy gyenge lányt játsszak. Az volt izgalmas, hogy végre nem kellett valami üres, nevetséges erkölcsi mondanivalót bemutatni egy filmben, majd az interjúkban végig arról dumálni, hogy milyen erős nő a karakterem. Érted, mire gondolok?

Úgy tudom, nem kimondottan a queer szerepeket, hanem a queer nézőpontot keresed a filmjeidben. Viszont számomra úgy tűnik, hogy ezt csak a kisebb, független produkciókban találod meg. A nagy hollywoodi stúdiófilmek még nem állnak erre készen?

Szerintem már vannak ott olyan alkotók, akik készen állnának rá, de előbb lennie kell valakinek, aki hajlandó finanszírozni őket. Hogy ez mikor következik be? Nem tudom. Az éremnek mindig két oldala van. Látom, hogy bármilyen progresszív változás garantáltan ellenállásba ütközik. A hatalmi pozícióban lévő emberek nem szeretnék feladni a helyzetüket, nem akarnak kockáztatni. Ami persze őrültség, mert annyi hely van odafent.

Sajnos a helyzet az, hogy a filmipart nem a marginalizált hangok vezérlik. De ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne próbálkozni az uralkodó perspektíva szélesítésével. És mi bizony próbálkozunk. De ettől még tudomásul kell venni, hogy a szórakoztatóipar elsősorban ipar. Ha az új nézőpontok beemelése bevételt fog termelni, helyet fog kapni az iparágban. A kérdés csak az, hogy ki lesz az, aki majd először megpróbálja. Reméljük, hamarosan eljön az ideje. Meglátjuk.

Szeretsz játszani az egykori imidzseddel?

Ezt hogy érted?

Például törekszel-e pont az ellenkező irányba menni, mint amikor megismertek az emberek?

Nem hinném, hogy erre túl nagy hatással lehetnék. Mindenki másképp lát engem, mindenkinek mást jelentek, miközben én meg csak én maradok. Semmit se csinálok azért, hogy ellenpontozzam azt, amilyennek megismertek az emberek. Persze én is változom, hiszen öregszem, de így vagyunk ezzel mindannyian. Vannak dolgok, amikben jobban leszünk idővel, más dolgokban meg rosszabbak. Azt hiszem én túl közelről látom magam ahhoz, hogy legyen egy objektív képem arról, hogyan változtam. Erről inkább valaki mást kellene megkérdezned, mert én nem látom a fától az erdőt.

Jól érzem, hogy nagyon élvezted a Kivérző szerelem forgatását?

Szeretem, ha egy zsánerfilm teli van őrült ötletekkel. Ezektől kiszámíthatatlannak tűnhet, márpedig az élet is eléggé kiszámíthatatlan, amikor szerelmes vagy. Szerelmesnek lenni olyan, mint egy hallucináció. Mint egy drogos trip. Átadod magad neki, miközben nem tudod, meddig fog tartani. Jó, hogy a filmünk nem finoman nyúlt a témához, hiszen a szerelem sem épp egy finom dolog. Kicsit földöntúli állapot az egész, elemi erejű, nem is egy valódi érzés. Szeretem az olyan filmeket, amik audiovizuálisan képesek visszaadni azt a bennünk zajló bonyolult feladatot, amit szinte lehetetlen szavakba önteni.

Most már tudom, hogy a Kivérző szerelem egy vicces film lett, és Rose (Rose Glass, a film rendezője – a szerző) is sokat nevetgélt forgatás közben, de nekem a forgatás elején még nem esett le a vicces oldala, mindent nagyon szó szerint és komolyan vettem. Rose néha próbált is kicsit elmozdítani a realista irányból, mert hitt abban, hogy a túlzások segítségével egy még őszintébb, még igazabb film jöhet létre. Már nagyjából a forgatás felénél jártunk, mire leesett, hogy Rose camp filmben (giccses, szándékosan túltolt – a szerző) gondolkodik, ami teli van bombasztikus, extrém jelenetekkel. Igen, ez egy vicces film, de úgy vicces, mint felnevetni egy temetésen.

Mit gondolsz, a nők szerepvállalásának erősítésére milyen formában van szükség a filmiparban?

Fontos, hogy megengedhessem magamnak, hogy a nyilvánosság előtt kiforduljak önmagamból. Hogy őszinte és ne marginalizált művészetet készíthessek. Mindenkinek létezik egy saját változata arról, hogy mit akar és mi teszi őt boldoggá. Nem hinném, hogy a nők szerepvállalásának valamilyen etikai vagy morális tartást kellene tükröznie, sőt még csak erőt sem kell sugároznia. De nem szeretnék túlzottan általánosítani. Szerencsére bőven készülnek női nézőpontokat bemutató filmek, a szomorú inkább az, hogy a nézők nem mennek el rájuk. A nők ideális szerepvállalása ebben a szakmában az, ha őszinte lehetsz, és nem kell az ötleteidet elfojtanod magadban, vagy azon agyalnod, hogyan adhatod el az embereknek úgy, hogy a filmet megnézve jobban érezzék majd magukat arra gondolva, hogy ezzel ők is tettek valamit a nők egyenjogúságáért.

Hogyan helyezkedtél a karaktered, Lou bőrébe?

A szokásosnál jóval több időt töltöttem egyedül, ez sokat segített. Én inkább labrador természetű vagyok, míg Lou inkább olyan, mint egy macska. Jól elvan magában. A szomorú történetét, a múltját mindig magával cipeli, ez minden döntésében megjelenik, még ha nem is szokta ezt szavakba önteni. Folyamatos feszültséget szül benne. A forgatás során mindig volt a zsebemben egy teniszlabda, amit a feszültség levezetéséhez időnként falnak vágtam. Nagyjából úgy, mint Jack Nicholson a Ragyogásban.

Sokat dolgoztunk Lou kinézetén. Könnyű lett volna őt ujjatlan pólókba öltöztetni, és azt mondani, hogy tessék, itt van egy tipikus queer csaj a nyolcvanas évekből, de a jelmeztervezőnkkel, Olga Mill-lel nem ezt akartuk. A megjelenését precízen kidolgoztuk. Lou olyan helyen él, ahol nem jön szembe a kultúra. Sokat kellett gürcölnie azért, hogy megismerjen olyan zenekarokat, mint a Throbbing Gristle vagy a Psychic TV, és megtalálja a zenei ízléséhez passzoló pólókat. A filmben nem túl sok ruhát visel, és azok is eléggé egyformák, de ez nem véletlen. Queer nőként hosszú időbe telik rátalálni a saját stílusodra, ám ha végül sikerül, akkor az erőt ad, ezért kitartasz mellette, a fanatikusává válsz.

A karakteremnek hosszú haja van, és olyasféle inget visel, amit talán az apjától kapott. Látszik, hogy milyen hosszú utat tett meg odáig, hogy önazonossá váljon. Rögtön láthatod a különbséget, hogy milyen volt Lou régen és milyen most. Képes volt identitást találni magának egy olyan helyen, ahol az emberek nem szívelik az olyan lányokat, mint ő.

A testépítés a test megváltoztatásáról szól. Hogyan érzed magad, amikor egy rendező vagy egy producer megpróbál rávenni arra, hogy hízz meg vagy fogyj le egy szerepért, netán gyúrd ki magad?

Szeretem a kihívásokat, és ez is egyfajta kihívás. Minden olyan filmem, ami tényleg megérintett, változást indított el bennem, hiszen, amikor elmélyedsz egy karakterben, az biztosan hatással lesz rád. Ezek a változások persze általában lelkiek, és kevésbé fizikaiak, legalábbis az én esetemben eddig ez volt a jellemző. Még soha senki nem kért tőlem extrém változást, pedig, ha valaki megkeresni ilyesmivel, biztosan nyitott lennék rá. A színjátszás nagyon fizikai dolog. Tudom, klisés, hogy ezt mondom, de a testem az én hangszerem. És a legtöbb színészt izgatja, mire képes az ő hangszerével.

Készülsz az első nagyjátékfilmes rendezésedre. Mesélnél arról, miért akarsz filmet rendezni? Milyen rendező lennél?

Úgy nőttem fel, hogy a színészet és a rendezés teljesen összeforrott a fejemben. Nem látok olyan nagy különbséget a kettő között. Ha egy jelenetben vagyok, lehet, hogy van mellettem még egy vagy több színész, de az biztos, hogy egy rendező mindenképp velem van. Amikor nézek egy olyan filmet, amiben szerepeltem, bár nincs ott a képen, én mégis látom magamban a rendezőt, érzem, hogy hol állt a forgatáson és honnan instruált engem. Egy jó rendező valójában partnere a színésznek egy forgatáson. Együtt hoztok létre valamit. De lehet csak azért gondolom így, mert kisgyerekkorom óta járok forgatásról forgatásra. Valahogy természetessé vált számomra a saját gondolataim kifejezése. Már nem elégszem meg azzal, hogy kiszolgáljam mások ötleteit. Szeretem az interakciót, és szeretném végre a másik oldalon is kipróbálni magam. Hogy milyen rendező lennék? Nem tudom, hiszen még nem próbáltam.

A Kivérző szerelem már látható a magyar mozik műsorán.

Ezt olvastad már?

Borbély Alexandra: „Folyamatosan úgy éreztem, mintha taposnának a szívemen”

Ez is érdekelhet Megnézem