Ethan Hawke először akkor járt a Velencei Filmfesztiválon, amikor 1989-ben itt mutatták be a Holt költők társaságát. Idén azért tért (ismét) vissza, hogy átadja a film rendezőjének, Peter Weirnek járó Arany Oroszlán életműdíjat.
„Ó, kapitány, kapitányom!”
– köszöntötte Hawke a mestert beszédében, melyben felidézte első találkozásuk pillanatát is.
A színész 17 évesen, szemébe lógó hajjal, maga körül állandó füstfelhővel toppant be a meghallgatásra. Egyetlen hónap után ott hagyván a főiskolát úgy döntött, megszerzi Todd Anderson szerepét Peter Weir filmjében (vagy tengerésznek áll – nincs köztes megoldás).
A rendező persze őt választotta a Holt költők társaságának egyik legfontosabb karaktere megformálására, „és ezzel megmutattad, hogyan néz ki a művészet legmagasabb foka, hogy milyen egy próbafolyamat. A kezembe adtad annak eszközeit, hogyan tűnjek el a kollektív képzeletben, példát mutattál a fegyelem és az elkötelezettség pozitívumairól.”
Hawke azonban nem csak a Sala Grande színpadán, Weir méltatásán beszél szuperlatívuszokban a rendezőről – ezt a színész által adott Mesterkurzuson megtapasztalhattuk. Itt a „legnagyobb mester”-nek nevezte az ausztrál direktort, akivel a közös munkát a droghoz hasonlította. „Pont olyan volt, mint amit a kábítószerről hallani: nagyon-nagyon jó, és azonnal újra akarod csinálni” – magyarázta félig viccelve.
Ethan Hawke és Peter Weir a filmfesztiválon (fotó: Pascal Le Segretain/Getty Images)
Hozzátette: egy Weir-féle forgatáson állandóan dübörög a zene, ezzel segítve a színészeknek átélni a jelenet hangulatát. Ez alkalommal is megfogalmazta azt – amit ezek szerint magától, Peter Weirtől tanult meg, és – ami Hawke színjátszásának hitvallásává vált: azaz, hogy a színészet az eltűnésről szól, mely során „eggyé válsz ezzel a filmnek nevezett álommal”.
Ethan Hawke minden projektjét szenvedéllyel közelíti meg, s a mai napig csodának tartja, hogy színész lehet: úgy tartja, az ember álljon profiként minden feladatához, ugyanakkor ne felejtse el értékelni, mégis mennyire szerencsés.
És Hawke valóban az volt, egész karrierje során. Hiszen filmográfiáját csupa zseniális rendezővel való együttműködés kövezte ki. A róla szóló Mesterkurzusán így aztán sosem magáról, hanem elsősorban róluk beszélt.
Mozimágia
Ethan Hawke beszédében kiemelte, hogy Peter Weir tanította meg őt többek között arra, hogy miért is fontos a konkrét felvételt megelőzően próbálni is. Így mikor 33 évesen egy másik nagy mester, Sidney Lumet kamerája elé került, neki már nem kellett bemutatni ezt a fajta régivágású munkafolyamatot. „Az ifjonc rendezők mindig azt mondják, hogy nem kell próbálni, mert akkor elveszik a varázslat.
Sidney tudta, hogy ez nem így van: nem varázslatról, hanem kemény munkáról van szó”
– magyarázta Hawke, aki aztán elmesélte annak történetét, hogyan született igazi filmvarázslat sok órányi próbálás után.
A Mielőtt az ördög rádtalál forgatásán esett meg Philip Seymour Hoffmannal (mert a mindig szerény Hawke még véletlenül sem olyan sztorival példálózott volna, melynek ő a főszereplője). Lumet úgy gondolta, Hoffman karakterének, Andynek az éppen próbált jelenetben annyira feldúltnak kellene lennie, hogy sírva fakad. A színész azonban arra készült, hogy majd csak a forgatás napján fog sírni, a próbán nem látta értelmét.
„Most is dolgozunk. Pazaroljuk az időnket? Dolgozzunk! – idézte fel Hawke a rendező reakcióját. – Szerintem Andynek sírnia kéne ebben a jelenetben, és most ezt próbáljuk.”
Erre Hoffman nem bírta ki, és megkérdezte: „Al Pacino is így dolgozott?!”. Mire Lumet rávágta: „Mikor a legjobb formájában volt, igen.”
Hoffman tíz perc múlva a következő alkalommal már zokogásban tört ki. „Sidney erre azt mondta: »Ez nagyon erős volt. De ha így sírsz, nem tudsz vezetni…«” – emlékezett a színész.
Így született meg a rendező fejében az ötlet, hogy a jelenetben Andy álljon félre a kocsival, hogy teret adhasson Hoffman zseniális alakításának. „Ha ezt a forgatás napján találjuk ki, lehetetlen lett volna véghez vinni – engedélyek kellenek, hogy leparkolj… Azért szeretem ezt a sztorit, mert megmutatja, hogy milyen hatalmas ereje van a próbának, és azt, hogy a varázslat egyáltalán nem veszik el” – mondta Hawke. Lezárásképp kijelentette, hogy rendkívül büszke arra, hogy részese lehetett Sidney Lumet utolsó filmjének.
Fotó: Vittorio Zunino Celotto/Getty Images
Mindenkitől mást tanult
Ethan Hawke mindig kísérletezik, keresi a kihívásokat, és mindenben meglátja az izgalmas lehetőséget. Erre Joe Dante tanította meg, még 15 éves korában, az Űrrandevú forgatása idején. A rendező leültette fiatal színészgárdáját – Hawke mellett többek között River Phoenix szerepelt a produkcióban –, és moziesteket tartottak. Dante mindenben kiszúrta az értéket („Egy akármilyen horrorról el tudta magyarázni, miért zseniális metaforája a vietnámi háborúnak.”), és arra tanította a kamaszokat, hogy ők is tegyék ugyanezt.
Ezért Hawke, aki „16 évesen még azt hittem, minden tudok, ma, 53 évesen úgy érzem, nem tudok semmit”, a mai napig igyekszik újabb és újabb műfajokat megismerni: „ennek a szakmának a tanonca vagyok”.
Tudja jól, hogy minden zsánernek más a(z ő szavaival élve) „geometriája”, ezt kell alaposan megtanulni. Amikor pedig az ember már nagyon mélyen érti a műfajt, akkor válhat jó színésszé.
Erre Anthony Hopkinst hozta fel példaként, aki „drámában és horrorban is teljesen más arcát mutatja.”
Van egy zsáner, amit Hawke már egészen jól kiismert, hiszen már legalább öt ilyen filmet is készített – ez pedig a western. Ezért talán nem is kellene meglepőnek tartanunk, hogy Pedro Almodóvar őt választotta Pedro Pascal mellé Az élet szokatlan ösvényei című romantikus-western műfajú kisfilmjéhez. Azonban „egy Almodóvar-filmben teljesen más szabályok érvényesek. Sosem találkoztam hozzá hasonlóval! Vele érti meg igazán az ember, hogy színészként a kapitányt szolgáló elsőtisztként kell viselkedni” – méltatta a Fesztivál legjobb filmjének járó Arany Oroszlán-díjjal távozó rendezőt. [Pedro Almodóvar A szomszéd szoba című filmjével nyerte meg a Velencei Filmfesztivál legrangosabb elismerését – a szerk.]
Mielőtt a végére érünk
Ethan Hawke karrierjének legmeghatározóbb és leghosszabb ideig tartó szakmai kapcsolata Richard Linklaterhez fűződik. Több, mint nyolc filmet készítettek közösen, a legismertebbek közülük a Sráckor, na meg persze a Mielőtt-trilógia. Az évtizedeken átívelő alkotások azért is tudtak ilyen hibátlan szinergiát alkotni, mert Hawke és Linklater nagyon hamar jó barátokká váltak.
„Ő volt az első olyan rendező, akivel együtt dolgoztam, aki az én generációmhoz tartozott”
– magyarázta a színész, miért is tudtak azonnal egymásra hangolódni. A Linklaterrel való első közös munka a Mielőtt felkel a Napban pedig a színész filmekkel való felnőtt kapcsolatának kezdetét jelölte.
Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images
„Richard művészetében azt szeretem, hogy ő a legapróbb dolgokban is meglátja a csodát” – mondta Hawke. A Harry Potter- és a Star Wars-sorozatot hozta fel példának, amik maguk teremtenek egy olyan világot, amibe szívesen beköltözne az ember. „Ilyenkor mindig arra gondolok: Basszus, miért nem vagyok jedi?! De Richard a való életben, a hétköznapokban teremti meg a varázslatot, és a filmjei elhitetik veled, hogy erre te is képes vagy.”
Legújabb projektjük a Blue Moon címet viseli, melynek forgatókönyvét Linklater 12 évvel ezelőtt írta meg. A történet a mentális problémákkal és alkoholizmussal küzdő Lorenz Hart zeneszerző életéről fog szólni, és nem készülhetett volna el korábban. Hogy miért? Mert Linklater szerint alkotótársa 12 évvel ezelőtt még túl jóképű volt a szerephez. „Aztán Richard tavaly felhívott, azzal, hogy »Láttalak Jimmy Fallon show-jában. Csinálhatjuk a Blue Moont!«” – mesélte nevetve Ethan Hawke, arra buzdítva a hallgatósága egy tagját, hogy bekiabálja:
„Még most is nagyon jól nézel ki!”
