„Mami – így hívom anya veséjét, ami már bennem dolgozik”

Gyönyörű vörös hajú kislányok születtek a Taschek családba. Előbb Niki, aztán Adri. Az anyukájuk nevetve mondja, talán azért lángvörös a lányok tündérhaja, mert a várandóssága idején sok paradicsomlevet ivott, másfél litert kívánt naponta. A szép évek azonban véget értek, mikor kiderült, hogy a másfél éves kisebbik lány nagyon beteg. Kávészínű vizelete lett gyanús a szüleinek, és hamarosan kiderült, hogy súlyos vesebetegséggel küzd a szervezete. Szerencsére a gyógyszerek egy időre megállították a folyamatot, Adrira azonban nagyon kellett vigyázni, mert a szervezete nem volt olyan erős, mint a kortársaié. Nem járhatott oviba, magánúton kezdte el a tanulást, nehogy elkapjon egy fertőző betegséget, ami rá többszörösen negatív hatással lett volna. De hiába minden óvintézkedés, mégis jött egy vírusfertőzés, ami miatt végül mindkét veséjét eltávolították.

„A betegség diagnózisa, az első műtét – mind-mind sokkoló volt anyaként – emlékszik vissza Adri anyukája, Taschek Eszter. – Egy anya akkor is megijed, ha a gyerek negyvenfokos lázzal küzd, vagy krupposként kezd el köhögni. Ez a betegség szinte megbénította a szívemet. Sok mindent átéltem. Volt, amikor nem hittem az orvosoknak, azt gondoltam, csak tévednek. Majd megcsörren a telefonom, felhívnak, hogy elnézést, valamit nagyon elnéztünk. Aztán bújtam a szakkönyveket – magam is egészségügyi végzettséggel bírok –, hátha találok bennük valamit. Olyat, ami majd segít. Hosszú időbe telt, mire beláttam, hogy igaza van a szakembereknek a lányom állapotával kapcsolatban, így már az első műtétet, a veseeltávolítást is felkészülten vártuk. Már ha azt felkészülésnek lehet tekinteni, hogy elfogadjuk a tényeket, és bízunk a legjobb szakmai tudásban.

Amikor egy gyereket elvisznek egy többórás műtétre, és létfontosságú szervét távolítják el, nem biztos, hogy az anyja ép ésszel várja kint a folyosón…

Minden jó megoldás érdekelt minket, mert a kérdés ott maradt: hogy lesz akkor ezután? Nagyon korán, már az elején felmerült, hogy én is lehetek a donorja, az első beültetésnél mégsem engem választottak, mert féltek, hogy genetikai alapú a betegség, és akkor én vagyok a legkevésbé jó neki.”

Adri első transzplantációja nem volt sikeres, a szervezete nem fogadta be a vesét. A dialízis tortúrája, az utazás a négyórás kezelésekre Sopronból Budapestre – a kislánynak ez az életet jelentette. Sopronban nem volt gyermekdialízis-központ, ezért kellett háromszor a fővárosba autózni. Enélkül nem tudott volna a szervezete tovább működni.

Adri várólistára került, elkezdődött a türelemjáték, hogy legyen végre egészséges szerv, amit be is fogad a szervezete. Egy agyhalott nő veséi jelentették végül a megváltást.

Az új vesémnek köszönhetően közösségbe kerülhettem, szereztem barátokat, elvégeztem az iskolát, leérettségiztem, kisgyermekből fiatal lány lettem – mondja Adri. – Enyém volt a világ, és örökre hálás leszek az ismeretlen donornak, akinek ezt a 13 évet köszönhettem.

Igen, 13 évről van szó. Adri 13 évet kapott, mert onnantól ez a vese sem bírta tovább. A szervezete újra elkezdett üzeneteket küldeni, hogy probléma lesz.

Két emberért vállaltak felelősséget

Az első diagnózistól addig a pillanatig, amikor kiderült, hogy újra csak a transzplantáció jelentheti számára az életet, húsz év telt el. A család tudta, hogy a vendégvese bármikor megadhatja magát.

„Húsz év alatt az orvostudomány óriásit fejlődött – ismeri el Eszter, Adri anyukája. – Tudatosan készültem a donorságra, hogy odaadom az egyik vesémet a lányomnak. Korábban dohányoztam, de azonnal letettem a cigarettát, és nem is szoktam vissza. Az alkoholt még szilveszterkor a koccintásnál is visszautasítottam. Még jobban figyeltem rá, hogy eleget igyak, dolgozzon a vesém.

Hogy féltem-e? Igen. Féltem. De sokkal jobban féltettem a lányom, mintsem hogy meghátráljak.

Viszont azt is szívből megértem, aki erre nem lenne képes. Általában a transzplantációnál előnyben részesítik, ha halott ember szervét kapja meg valaki, de a vese páros szerv, eggyel is működik a szervezetünk. És bár az élő donort hátrébb szokták sorolni, belátták, hogy Adrinak most már ez a döntés hozza meg a segítséget.”

Hogy kiben meddig működik majd egy vese, nem lehet megjósolni. Adrinak először tíz évet mertek mondani, de 13 évig nem volt probléma. Van olyan beteg, aki már 20 éve él a veséjével, és minden rendben van. Egy dolog biztos: a vese létfontosságú szervünk, nélküle élni nem csupán kockázat, hanem sokszor lehetetlen.

Aztán eljött a műtét napja. Előbb Esztert tolták a műtőbe, kivették az egyik veséjét. Persze a műtétet nagyon sok vizsgálat előzte meg, CT, ultrahang. Furcsa lehet talán, de a két szerv közül az egyik mindig kicsit jobb állapotban van, mint a másik, és ezt hagyják bent, a másikat adják a betegnek. A különbség nem nagy, mégis kimutatják a műszerek.

„Amikor minket műtöttek, két emberért aggódtak – emlékszik vissza Adri. – Először mindenki anyáért. Én a legjobban.

Az utolsó esténk összebújva telt, az öröm elszállt, az izgalom helyét is inkább az aggódás vette át.  Én féltettem anyát, ő féltett engem. Bennem akkor tudatosult, hogy anyát elviszik a műtőbe, megoperálják, kiveszik az egyik veséjét, és ezt értem teszi, nekem adja. 

A félelem aznap este legyőzött: mi lesz, ha valami baja lesz? Mi lesz, ha a másik veséje nem lesz elég?  A háromórás műtét után következtem én, de sokféle komplikáció lépett fel, és az én három órámból sokkal több lett, este kilenckor toltak ki a műtőből az intenzív osztályra.”

„Budapestnek köszönhetem a lányom életét”

Talán furcsa, de Eszter nagyon szereti a fővárost. Azt mondja, az itteni betegellátás, a gyerekdialízisek, aztán a műtétek – így az egy éve történt nagy műtét is, amikor az ő veséje került a lánya testébe – csak hálát váltanak ki belőle. Ő úgy tekint Budapestre, hogy ez a város a lánya életét is jelenti. Aki pedig hallja a történetüket, azt látja maga előtt, hogy az anya-lánya kapcsolat olyan erős, hogy bármire képes. Az anyai szeretet ereje semmivel sem pótolható.

A műtét után anyát és lányát elválasztották egymástól. Először nem értették, miért, és hatalmas űrt éreztek. Később rájöttek: nem tett jót nekik, hogy aggódnak egymásért. Így egyikük sem pihent igazán, azt figyelték, hogy a másik jól van-e.

„Aztán anyát a következő két napban többször is feltolták hozzám, így találkoztunk, beszéltünk, megnyugtattuk egymást – mondja Adri. – A harmadik napon már a saját lábán jött hozzám, amit nagyon jó volt látni. Végül a műtét utáni ötödik napon engem is leadtak a transzplantációs osztályra, hiszen minden rendben volt.”

Több nap telt el, de Adri új veséje még mindig nem indult be.

„A műtét után türelmi idő van. Arra vár mindenki, befogadta-e a donor szervét a test – magyarázza Adri. – Teltek a napok, és a mamivesém nem akart életjelet adni. Azt mondták, valószínűleg sokkot kapott a nagy változástól. Nem ismert meg engem.”

Április volt, közeledett Eszter születésnapja. Az anyuka magában azt kívánta, ha előbb nem is, de a születésnapján történjen meg a csoda.

„Adrinál április hatodikán, a születésnapomon kezdett elindulni a vizeletkiválasztás – mondja Eszter. – Leírhatatlan érzés volt. Újjászületett benne a vesém, a saját lányomban.”

Mamivese vagy Mami – így hívom anya veséjét, ami már bennem dolgozik. Így, egy év elteltével már mindannyiunknak az a természetes, hogy így van, nem másképp.

Adrinak most rövidebb a haja, de még mindig lángvörös. A kozmetikusvizsgájára készül. Eszter boldog, hogy így döntöttek, és a lánya jól van. Azért az utolsó mondata mégis a transzplantációról szól:

Egy ember másik hét embernek mentheti meg az életét a szerveivel. A donorság, a transzplantáció az orvostudomány egyik csodája. Az anyaság pedig? Az is csoda, csak másfajta. Én a lányaimban élem meg…