Az anyák – meséli a pszichológus – bármikor képesek segítséget kérni a gyereküknek, sőt rábeszélik, majd bejelentik a férjüket egy szakemberhez, de maguknak egyszerűen nem akarják megengedni ezt a luxust.
„A luxus kifejezést nem én találtam ki, gyakran hallom azoknak az anyáknak a szájából, akik hosszú évek elfojtása, kivárása után mégis rászánják magukat arra, hogy felkeressenek. Soha nem késő eljönni hozzám vagy a kollégáimhoz, de túl gyakran látom azt, hogy ha hamarabb felkeresnek, akkor sokkal kisebb problémákról kéne együtt gondolkodnunk, beszélnünk.”
Az anyák nagyon érzékeny „antennákkal” vannak felszerelve. Az összes családtagjuk legapróbb lelki rezdülését is megérzik, de önmagukkal már nem szeretnek foglalkozni. Majdnem mindenki fel tud idézni pár olyan esetet az édesanyjával kapcsolatban, amikor nem akarta őt terhelni valamilyen gonddal vagy problémával, aztán amikor mégis rászánta magát arra, hogy elmesélje neki, akkor kiderült, hogy már mindent tudott, mindent érzett. Elég felhívni az anyukánkat, hogy pár mondat után a legjobb szakembert megszégyenítve analizáljon bennünket. Milyen a kedvünk, van-e bármilyen probléma a munkahelyünkön, a családban, vagy esetleg fáj-e a fejünk, idegesít-e a felettünk lakó flexelő őrült. Egy anyának lehet ugyan hazudni, de nem érdemes. Jobban működik, mint a legjobb MR-készülék, egyszerűen mindent tud rólunk, akár több száz kilométer távolságból is.
De ki segít az édesanyáknak, ha gondban vannak?
„A felnőtt gyerekek sokszor támogatják már lelkileg is a szüleiket, átveszik tőlük a gondoskodás szerepét, így viszonylag gyakran találkozom nagymamákkal, akiket a gyerekük győzött meg arról, hogy forduljanak hozzám. Maguktól nagyon kevesen keresnének fel, egyszerűen az idősebb korosztály nem tartja fontosnak a lélek ilyen szintű gondozását. A fiatalok már sokkal nyitottabbak a pszichológia iránt, hamarabb eljönnek, könnyebben megnyílnak, érzik, ha segítségre van szükségük, mert valahol elakadtak.”
Gyakori, hogy a kisgyerek problémájával fordul szakemberhez az anya, de a pszichológus hamar átlátja a családi szövetet, és észreveszi, hogy a gyerek problémája bizony az édesanyja problémájában gyökerezik. Vannak olyan esetek, amikor a gyerekkel nem is találkozik a szakember, elég az anyával vagy a szülőkkel pár alkalom, és megoldódik a gyerek és a család gondja is. De akadnak olyan esetek is, amikor egy-két alkalom után biztossá válik a szakember számára, hogy abban az esetben csak az anyának van szüksége segítségre, nem is a gyereknek.
Ilyenkor ezt meg is mondja nekik, és legtöbbször azonnal kiderül, hogy legbelül tisztában vannak ezzel az anyukák, csak nem mertek maguknak segítséget kérni. A leggyakoribb indok az szokott lenni, hogy nagyon drága, kidobott pénznek érzik a díjat csak azért, hogy egy órát beszélgessenek velük.
„Való igaz, hogy nem nevezhető olcsónak ez a szolgáltatás, és sokkal több embernek kéne társadalombiztosítási alapon elérhetővé tenni. A gond azzal van inkább, hogy az anyák szó nélkül kifizetik a férjük vagy a gyerekeik pszichológusának a számlát, de maguktól már sajnálják azt.”
Míg az anyák a családtagoknak hasznosnak találják a pszichológus segítségét, maguknak csak elfecsérelt időként élik meg. Pedig problémától függően akár pár alkalom után is olyan segítséget kaphatnak, amit aztán később bármikor használhatnak, megkönnyítve ezzel a saját és a családjuk életét is. Jobb hamarabb elkezdeni, és egy kis kupacot feldolgozni, mint később egy egész hegyet elhordani!
„Leggyakoribb probléma a kiégés, amivel fiatal anyukák keresnek fel. Nem ismerik fel, hogy mi a gondjuk, csak azt, hogy valami nagyon nem működik. Depressziósnak érzik magukat, azt gondolják, hogy nem jó anyák, nem jó feleségek. Filmbeli szuperanyák akarnak lenni, aki minden este forró szexre éhes, és megőrül a férjéért, közben persze dolgozik, vigyáz az alakjára, és úgy általában nagyon boldog. Tisztában vannak vele, hogy ilyen egyszerűen nem létezik, és se a gyerekük, se a férjük nem várja el tőlük mindezt, mégis magukra helyezik a nyomást.
Gyakran találkozom gyesen lévő anyukákkal, akik nem merik kimondani maguknak, hogy visszavágynak dolgozni. Szégyellik, hogy nem boldogok otthon a kisbabával, és mást is szeretnének csinálni a babakocsi tologatáson kívül.”
Gábor szerint már azzal megkönnyíthetné a társadalom az anyák helyzetét, ha a szexuális felvilágosítással egy időben arról is szó esne az iskolákban, hogy a párkapcsolat és a gyerekvállalás igenis feladat, ami nem csak úgy magától működik, hanem dolgozni kell a sikeréért.
Fontos megjegyezni, hogy ahogy nincs két egyforma család, úgy nincs két egyforma anya sem. Ami jó a szomszédasszonynak, az nem kell, hogy jó legyen mindenkinek az utcában. Ne helyezze a saját boldogságát egy anya se a családja boldogsága mögé, ugyanis a család is csak akkor lehet igazán rendben, ha az anya is boldog benne.
Közhely, de mindenki a saját boldogságának a kovácsa, ez pedig annyit jelent, hogy tilos másoktól szótlanul várni a helyzet megváltozását, amikor nincs valami rendben, akkor gyorsan lépni kell.
„Nincs arra példa, hogy ha egy anya többet foglalkozik magával, megbecsüli önmagát, nem becsüli le a saját szerepét a családban vagy a családért végzett, természetesnek vett munkáját, akkor azzal akár a legkisebb mértékben is kevesebb jutna a család többi tagjának. Sőt!”