Gondoljunk csak az anyák megmentőjére, Semmelweis Ignácra, akire az egész orvostársadalom haragudott, amikor azt mondta, hogy a szülő nők halálozása szoros összefüggésben van azzal, hogy a halottat boncoló orvos kézmosás nélkül vezetett le egy szülést, akár azonnal utána. Mikor kollégáit kézmosásra és fertőtlenítésre kötelezte Semmelweis, azzal kivívta az akkori orvostársadalom haragját. Tehát a higiénia hiánya nemcsak a sötét középkorban hódított, hanem még később is…
A 6. században élt ír szentről, Szent Fintanról azt tartják, hogy mindössze évente egyszer, húsvét előtt fürdött. Akkoriban a vikingeket tisztaságmániásnak tartották, mert hetente vettek fürdőt, de sokkal több olyan népről is létezik leírás, akik csak évente tisztálkodtak…
Azért az emberek tudták, hogy néha kell arcot meg kezet mosniuk, már a középkorban is. Például a Secreta Secretorum című, arabból fordított, latin nyelvű 12. századi tanulmány a tavaszt és a telet ítélte megfelelő fürdési időszaknak, és arra intett, hogy nyáron kerülni kell a fürdőt. Csak kevesen, főként a gazdagabbak engedhették meg maguknak a privát fürdő luxusát, amely egy nagy, fa fürdődézsát jelentett, lepedőkkel kibélelve, hogy nehogy szálka menjen az altestükbe. Sokszor kamillát, mályvát, köményt és egyéb gyógynövényeket tettek a meleg vízhez, hogy az uraság ilyen-olyan nyavalyáit enyhítsék. A királyok már luxusfürdőkkel nyűgözték le vendégeiket, feljegyzések tanúsítják, hogy III. Edward angol király 1351-ben külön hideg és meleg vizes csapokat készíttetett a fürdőkádjához, de ez inkább szemfényvesztésül szolgát, hiszen napi rendszerességgel ő maga sem használta.
A szegényeknek saját dézsájuk sem volt, és vizet szerezni sem volt könnyű. Általában a folyóról, patakból kellett vizet hordani, mivel vízvezeték nem volt. Ha nagyon piszkosnak érezték magukat, megmosakodtak a patakban. Ha mégis az otthoni fürdés luxusát választották, akkor az egész család ugyanabban a vízben fürdött meg. Elsőként a legidősebb, utolsónak a legkisebb gyerek. Talán innen származik a mondás, hogy „ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is”.
A Római Birodalom bukása után sok helyen volt még nyilvános fürdőház, nagyobb városokban akár több tucat is; a 13. századi Párizsban például 32, az angliai Southwarkban pedig 18. A 15. századra a fürdőházak sok helyen fürdő-étterem-kupleráj hármassá alakultak. Meztelen párok áztatták magukat a kádakban, eszegetve-iszogatva, és külön helyiségek álltak rendelkezésre a párosan elvonulóknak. Nem csoda, hogy népszerű szórakozóhelynek számítottak, bár az egyház erősen rosszallotta, de nem tudott hatékonyan fellépni a fürdőházakban burjánzó szex és prostitúció ellen. A tisztálkodási lehetőséget csak nem lehetett betiltani…
Ekkoriban nyílt csatornák, utcára kiöntött szemét, ürülék, kidobott állati tetemek, bűz, mocsok borította el a településeket – ez volt a normális állapot egy középkori városban, és hát a házakat sem fertőtlenítették, maximum felsöpörték, a Domestost ugyanis hírből sem ismerték.
A középkori pestisjárványok összes áldozatát minimum 75 millióra becsülik. És ott volt a szifilisz, a legelterjedtebb, szörnyű nemi betegség is sokakat sújtott. A késői középkor tudományos álláspontja szerint a víz terjesztette az ilyen betegségeket, a bőr meleg vízben kitágult pórusain keresztül szivárogtatta be a fertőzést a testbe. A teória alapján a kitágult pórusokon keresztül aztán a levegőben terjedő fertőzések is bejutottak a szervezetbe. Következtetés: a víz a betegségek legfőbb okozója, tehát a tisztálkodás rossz. A sok járvány, haláleset, betegség lassanként megpecsételte a fürdés sorsát – nem volt többé divatos. A fürdőházaknak leáldozott.
Így a 16. század, az újkor embere már folyamatosan ragadt a piszoktól…
- Az 1850-es évekig nemigen létezett vécépapír. Habár 2200 évvel ezelőtt Kínában már használták, mégsem terjedt el, mert az arab utazók undorítónak találták. A világ legtöbb táján gyapjút, kendert, csipkét, leveleket, botokat, faforgácsot, mohát, kukoricacsutkát és homokot használtak vécépapír helyett. A legdurvább helyzet a rómaiaknál volt, mert ők szivacsot erősítettek egy bothoz, és azt használták. Miután végeztek, a szivacsot ecetbe mártották, és jöhetett a következő, akinek sürgős dolga akadt, hogy utána ugyanazt a botot használja, nyilván ez a módszer is a fertőzések melegágya volt.
- Bár a fürdéshez használt szappan 3000 éve létezik, mégis ennyi idő alatt sok változáson esett át a mosószer. Az eredeti mosószerekbe még lúgot, ként, szenet, hamut és vizeletet kevertek össze. Régen az illatos mosószerek foszfátokat tartalmaztak.
- Az ókori Rómában a fogfehérítésre is felhasználták a vizeletet, ami nem volt butaság, mert a vizelet lebomlásakor szalmiákszesz keletkezik. Akkoriban még teljesen értelmetlen ötletnek tűnt, hogy a vécé egy külön helyiségben legyen. Az emberek vagy a természetbe jártak ki, vagy a szobájukban tartottak egy éjjeliedényt. Az edényt az ágy alá rejtették, hogy ne kelljen este kimenni, ha hirtelen pisilni vagy székelni kell.
- Az emberek egyébként pontosan tudták, hogy büdösek, és ez ellen azzal próbáltak védekezni, hogy virágot erősítettek a ruhájukra, hogy ezzel elnyomják a saját és a környezetük szagát.
Még a királyok sem fürödtek. Az orosz nagykövet írta azt XIV. Lajosról, a Napkirályról, hogy bűzlött, mint egy vadállat. Az oroszok sem vitték túlzásba a fürdést, de ők legalább havi egyszer hajlandóak voltak vízbe ülni. Pont emiatt Európa többi részén perverznek tartották őket. XIV. Lajosnak egyébként saját orvosai ajánlották azt, hogy a lehető legkevesebbszer fürödjön. Ráadásul maga is igen macerásnak találta ezt a tevékenységet, így a legenda szerint egész életében csak kétszer fürdött meg. Hasonlóan gondolkodott Izabella, Spanyolország királynője, aki saját állítása szerint csak kétszer fürdött: egyszer, amikor megszületett, és egyszer, amikor megházasodott.
Persze felmerül a kérdés, hogyan bírták elviselni egymás szagát a nem tisztálkodók… Hát, ekkoriban találták fel az igen erős illatú parfümöket, amiket használtak is, persze a szegények ezt nem engedhették meg maguknak. A személyes higiénia teljes hiánya egészen a 19. század közepéig jellemző volt Európában.