Halottak hajából készültek a divatékszerek

A hajtincset magába záró első ékszer a kilencedik századból maradt fenn, és a legendák szerint Szűz Mária hajtincsét foglalja magában – a Szent Márk-székesegyházban ma is látható medálnak azonban biztosan voltak elődjei, hiszen már egyiptomi királysírokban is maradtak fenn olyan ábrázolások, melyeken a fáraó és felesége hajból készült labdácskákat adnak egymásnak szerelmi zálogul.

A szerelmesek között ez mindig is divat volt, de évszázadokon át a barátnők is ezzel jelezték egymásnak, hogy igaz érzelem köti össze őket, a szülők is elrakták a gyermekük hajtincsét, ha kirepült a fészekből, és a híres emberek hajtincsét az autogramos könyvecskébe ragasztották az illető aláírása fölé.

Ne feledjük, ezek a szokások a fotók (és szelfik) előtti korszakból származnak, amikor ha valaki igazán személyes emléket akart adni vagy kapni, akkor a hajnál jobban nem találhatott. Olcsó, állandóan kéznél van, meglepően tartós, évszázadok alatt sem fakul a színe, és teljesen egyedi. Nem meglepő hát, hogy eredetileg a hajból készült ékszerek sem gyászolók számára készültek.

Percy Bysshe Shelley és Mary Shelley hajfürtje

A 18. században például teljesen természetes volt, hogy például a menyasszony egy saját hajából fűzött láncot ad jövendőbelijének, aki aztán erre akaszthatja a zsebóráját, vagy olyan családfát készít, amelybe a család minden tagjának beleszövi a hajtincsét. Magával a hajjal való bíbelődés is olyan úriasszonyos foglalatosságnak számított, mint a hímzés, a kötés, a horgolás vagy a viaszvirágok készítése. Ráadásul mivel a korban minden nőnek hosszú haja volt, az alapanyag bőséggel rendelkezésre állt.

Hajból készült nyakláncok

A kor egyik jellegzetes műremeke a patkó alakú koszorú, amely jól láthatóan több ember hajából lett elkészítve. Nemcsak családtagok boldog egységét ünnepelték ilyesmivel, de iskolai osztályok, templomi közösségek vagy más társaságok tagjai is időnként elkészíttették a maguk haj emlékművét.

Hajkoszorú

Ma már bizarr ötletnek tűnik, hogy hajból készítsünk tárgyakat, de akkoriban kedves és nagyon személyes ajándéknak tartották, és nagyra becsülték. Így hát a női magazinok tele voltak fantasztikus használati útmutatókkal, szabásmintákkal, hogy minél bonyolultabb fonatokba lehessen elrendezni a hajtincseket (volt olyan, ami 1200 hajtincset igényelt, és elkészítése olyan bonyolult volt, mint a brüsszeli csipkéé), de jól fogytak a hajfonatkészítő könyvek is. Na nem mintha nem lettek volna olyan cégek, amelyek ne vállalták volna el jó pénzért a hajfeldolgozást, de mint a korabeli szakmunkák is figyelmeztetik az olvasókat, egy ilyen helyen azért könnyen elkallódhat szeretteik haja, és soha nem lehetnek biztosak benne, hogy azt kapják vissza, amit beküldtek.

Igazi divatkellékké azonban a 19. században vált a hajékszer, elsősorban azért, mert hirtelen divatjamúlttá váltak a parókák, és ott maradt egy csomó ember (főleg fiatal nő), aki nagyon jól értett a hajakhoz, és szeretett volna valamit dolgozni. Ezért hát a korabeli hajékszerek minden korábbinál nagyobb tömegben árasztották el a piacot, és aki divatosnak akarta magát vallani, ezt hordta.

Viktória királynő volt a legfontosabb divatikonja az irányzatnak, aki már azzal belépett a hajtincsek birodalmába, amikor eljegyzése napján levágott egy hajfürtöt Albert fejéről. De igazából férje halála hozta ki belőle a hajfetisisztát, mert amikor elveszítette élete szerelmét, akkor annak hajtincsét egy medálba zárva mindig magán hordta. (Férje halotti ágyán annak kezéről is csináltatott egy gipszmintát, és az ágya mellett tartotta egész életében, de szerencsére ebből azért nem lett divat.)

Viktória királynő és Albert fényképe és hajtincse egyetlen medálban

Viktória számára a gyász eztán életre szóló fő hivatás lett, és 40 évig le se vette magáról a gyászruhát, divatba hozva nemcsak magát a fekete színt, de a hajból készült gyászékszereket is, amelyek aztán a 19. század folyamán hihetetlen mértékben uralták az ékszerpiacot. Valójában ekkoriban a gyász az élet mindennapos része volt – rendkívül nagy volt a halandóság, a nők felnőttkoruk nagy részét gyászruhában töltötték vagy a szüleik vagy a gyermekük vagy más rokonuk halála miatt, akiket ekkoriban még otthon illett felravatalozni és előkészíteni a temetésre, tehát sok idő maradt a búcsúra és az elhunyt hajának lenyírására is. Amikor pedig felvették a hajékszerüket, azt az ismeretségi körük nem viszolyogtatónak látta, hanem a szeretet csodálatos kifejezésének. Mindezt azzal indokolták, hogy ha az ember mindig magán hordja szeretett halottja haját, akkor közelebb érezheti magát hozzá, és ez segít a fájdalom elviselésében.

Viktoriánus gyászékszer

Van azonban egy óriási gond a hajból készült holmikkal: nem lehet tisztítani. A haj ellenálló anyag, és hosszú évszázadokig ellenáll a romlásnak – ám ha víz éri, megbüdösödik, bepenészedhet. A hajékszerek divatjának csúcspontján ez nem nagyon zavart senkit, de akkoriban a ruhákat se nagyon mosták, úgy vélték, az anyagnak árt a víz, ezért inkább csak szellőztették, ami már viseltessé vált. A 20. század elején azonban a higiéniához való viszonyunk alapvetően megváltozott. Hirtelen mindenki félni kezdett a „baktériumoktól”, és amit nem lehetett lemosni, azt kidobták a házból, amely így világosabb, szellősebb lett (persze ebben az újfajta fűtési módszerek, újfajta ruhaanyagok, a vezetékes víz elterjedése is segített). A falon lévő hajkoszorúkat hirtelen porfogónak kezdték látni az emberek, a hajékszereket pedig piszkosnak. Nagyon sok el is tűnt ebben az időben – ezért az a kevés, ami ma is megvan, drágább, mint az arany.

A hajtincsek elrakása azonban soha nem ment ki a divatból. A mai anyukák is gyakran eltesznek gyermekük első hajvágásának emlékére néhány tincsecskét, és a temetkezési vállalkozások is felajánlják, hogy vágnak az elhunyt hajából pár fürtöt, ha szükségünk lenne némi mementóra. És bár nem gyűjtjük a hírességek haját, de azért amikor 2011-ben Justin Bieber jótékony célra elárverezte egy hajtincsét, 40 ezer eurót megért egy rajongónak, hogy megszerezhesse azt. Ez az összeg pedig köszönőviszonyban sem áll a világ legdrágább hajtincsével, 2002-ben ugyanis egy rajongó 115 ezer dollárért vette meg Elvis Presley tincsét.

Leila Hajmúzeuma (USA, Missouri)

Leila Cohoon fodrász 1952 óta gyűjti a hajból készült műtárgyakat. Múzeumában hatszáz hajból készült koszorú és kétezer ékszer látható. Kutatásai szerint a hajból készült tárgyak többsége vidám eseményt örökít meg: esküvőt, eljegyzést, keresztelőt, barátságot, és jóval kevesebb, ami temetésre vagy gyászidőre készült. Mert a haj nem szomorú dolog, és a vele való bíbelődés sem az. Ennek ellenére múzeumát sokan bizarrnak tartják, és kellemetlenül érzik magukat a sok hajfonat között.