“Két súlyos baleset ért életemben. Az első akkor, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt” – Frida Kahlo és Diego Rivera különleges szerelme

Világhírű művészek életrajzát megismerni nem nagy kunszt, elég hozzá felcsapni a Wikipédiát és máris listázódnak a legfontosabb történések: mikor élt, mikor halt, mit alkotott, kit szeretett. Frida Kahlo sem kivétel ez alól: épp 113 éve született, jövő héten pedig 66 éve lesz, hogy meghalt, amiből kiszámolható, méltatlanul keveset élt, mégis mérhetetlenül sokat szenvedett, ő azonban minden bizonnyal kikérné magának, ha erről emlékeznénk rá.

Talán a legismertebb mondat, melyet idézni szoktak tőle, nem véletlenül. Hatéves volt, mikor túlélte a gyermekbénulást, jobb lába azonban egy életre megnyomorodott, majd 18 évesen olyan súlyos balesetet szenvedett, mely megfosztotta nem csak annak lehetőségétől, hogy anya legyen, de sérüléseiből sohasem tudott teljesen felépülni. Egész élete során erős fájdalmai voltak, számtalan alkalommal műtötték, gipsz- és fémfűzőket kellett hordania, gyakran hónapokig az ágyhoz szegezte a betegség. Aki egészséges, el sem tudja képzelni, mindez mennyi lelki teherrel, traumával is jár, és gondoljunk csak bele, Frida Kahlo korában egy fiatal lányt az határozott meg, mit ér a házassági piacon. Fridát a balesete lenullázta. Elveszítette szerelmét, anyjától sem kapta meg azt a támogatást melyre szüksége lett volna, és még szerencséje volt, hogy szülei ki tudták fizetni az orvosi költségeket. Itt kezdődik a történet a Frida Kahlo és az élet színei életrajzi ihletésű regényben, mely a Kossuth Kiadó gondozásában jelet meg Caroline Bernardtól.

Amikor Frida legközelebb felébredt, Matita még mindig az ágyánál ült.

– Itt vagyok, Frida – monda, mint már először is. – Kórházban vagy. Balesetet szenvedtél. A busz…

Frida emlékei lassanként visszatértek. A busz összeütközött a villamossal. Aranyfüst volt, üvegcserepek, kiabálás, aztán már semmi. A fájdalom is visszatért, de Frida nem akart újra elaludni. Addig nem, amíg nem kap válaszokat a kérdéseire.

– Alejandro? – suttogta. A szavak sűrű kásaként jöttek ki a száján. – Hogy van?

Matita egy kanálból pár csepp vizet csurgatott Frida ajkára.

– Ő szerencsésebb volt, mint te. Jól van.

– Te hogy kerülsz ide? Mama és papa hol van?

A nővére Frida karjára tette a kezét.

– Az újságban olvastam a balesetről. A neved is szerepelt a cikkben. Ezért eljöttem.

– Mi van velem? Nem tudok mozogni. Megbénultam?

– Több sérülést is szenvedtél… az altesteden. Megműtöttek – mondta Matita, és lesütötte a szemét.

Frida óvatosan felemelte a fejét, csak néhány centiméternyire, hogy lenézhessen a testére. Egy lepedőt látott, alatta kirajzolódtak vékony teste körvonalai. Nyújtókötéssel mindkét lábát az ágy végéhez erősítették. Megfeszítette a combizmait, mire fájdalom hasított belé. Nagyot nyögve visszadőlt az ágyra.

– Az orvosok azt mondják, nem mozoghatsz, hogy minden törésed jól forrjon majd össze – magyarázta Matita. – Ezért kötöztek ki.

– Minek kell összenőnie? Mondd meg!

Matita nyelt egyet.

– Úgyis meg fogod tudni: a busz kapaszkodórúdja a csípődbe fúródott, és… az altesteden jött ki. Megsérült a veséd. Eltört a combnyakad, és a bal lábad is tizenegy helyen…

– A bal? – suttogta Frida. – Az egészséges lábam?

A nővére bólintott.

– És még? Mindent tudni akarok.

– A jobb lábad is megsérült. A lábfejed összezúzódott és kificamodott. És kiugrott a bal vállad.

Frida lehunyta a szemét.

– Hol van a mama és a papa? – kérdezte újra.

– A mama még mindig nem beszél velem. Amit elmondtam, azt mind Cristinától tudom. Odahaza mindenki sokkhatás alatt áll, és… feketébe öltöztek. A mama, miután értesült a balesetről, napokig nem evett és nem szólalt meg. A kórházba nem hajlandó bejönni. 

Frida és Diego

Fridát minden afelé sorolta, hogy ő legyen a család nyomorék vénlánya, aki jobb híján apja munkájába segít be, hogy legalább ily módon hozzájáruljon a család boldogulásához, ha már gyógyítása költségei hatalmas terhet rónak szüleire. Őt azonban más fából faragták. A festés lehetősége még ágyban fekvő betegként talált rá, kellett valami, amivel lefoglalja magát a hosszú hónapok alatt. Apja különleges tartószerkezetet csináltatott számára és egy tükröt szereltetett ágya fölé, mely lehetővé tette, hogy festhessen. Így születtek meg első önarcképei.

A következő napokban és hetekben rengeteg tanulmányt készített. Minden vázlattal, minden egyes kísérlettel egyre többet ismert fel azokból a nyomokból, változásokból, amelyeket a baleset hagyott hátra az arcán és a tekintetében. A látvány néha elszomorította, és sajnálta, amit elveszített: az elvesztegetett hónapokat, amikor fájdalmak közepette feküdt az ágyban, miközben mások Európában utazgattak, mint Alejandro, vagy tanultak, szerettek, éltek. Én majd a festészetemben élek, gondolta dacosan. Az élet túl szép, túlságosan színes ahhoz, hogy csak elviseljük. Én élvezni akarom, örömöt érezni és szeretni akarok!

Lassacskán megtanult járni, és arra is rájött, hogy ruháival, ékszereivel miként tudja elvonni a figyelmet testi bajairól, hogyan tudja egy látványos frizurával, sminkkel elérni, hogy az emberek ne a sántítását figyeljék, hanem észrevegyék arcának szépségét, a lényéből sugárzó derűt. Ne nyomorékként tekintsenek rá, lássák meg a fiatal, vonzó nőt, aki számára az élet nem véget ért, hanem épp csak most kezdődik.

A véletlen sodorta őt Diego Rivera karjaiba, mikor először találkoztak, Rivera már ünnepelt festőművész volt, híres és hírhedt, ez utóbbi főként nőügyei miatt. Frida azonban végtelenül vonzónak tartotta a férfit, művészként tisztelte, felnézett rá, így kapva kapott az alkalmon, hogy kikérje véleményét a saját festményeiről. Lát-e bennük fantáziát, tehetséges-e annyira, hogy képes legyen fenntartania magát a festészetből.

– Honnan veszed a témáidat? – kérdezte Diego, miközben a kezét az arcára téve a képeket nézegette.

– Azt festem meg, amit magam körül látok. Az utóbbi időben csak ritkán hagytam el a házat.

– Tudok a balesetedről – vágott közbe a férfi. – Ezért jársz néha nagyon furcsán.

Frida szó nélkül hagyta a megjegyzést.

– Nem volt más témám, csak saját magam és a családom. Én nem festhetem meg a forradalmat, mint te. Az én forradalmam bennem zajlik. Én is forradalom vagyok. 

Frida Kahlo és Diego Rivera összeházasodtak, mi több, kétszer is. Kapcsolatuk viharos, érzelmekkel és megcsalásokkal teli volt. Diego számos nővel, köztük Frida testvérével is megcsalta feleségét, majd idővel már az asszony sem érezte bűnnek, ha ezzel-azzal félrelép. Nőkkel és férfiakkal, a történelem híres alakjaival és kevésbé ismertekkel, pusztán az élvezet kedvéért, vagy komolyabb érzések által vezérelve. Kívülről a házasságuk nehezen volt érthető. Miért házasodtak össze? Miért maradtak együtt? Miért maradt Frida a festővel, miután egyértelművé vált, hogy sorozatosan megcsalja? A regény kettejük szövevényes kapcsolatát hozza közelebb hozzánk és egy hihető, a valóság elemein nyugvó alternatívát tár elénk mindarról, ami Frida Kahlo lelkében kavaroghatott.

Frida, a feleség

Elgondolkodtató, ahogy a könyv oldalain elénk tárul, mennyire zárójelbe tette önmaga tehetségét a festőnő. Miként élt évekig pusztán a nagy Diego Rivera feleségeként, aki számára az első férje támogatása volt, festészetére pedig csak akkor szakított időt, mikor minden más kötelezettsége azt hagyta számára. Ahogyan az egy rendes feleségtől elvárható. Ő pedig sokáig boldogan, zokszó nélkül tett eleget mindennek, hiszen szerette mint férfit, csodálta mint művészt, és értékelte mint családfenntartót. Ki tudja, talán sosem dobta volna le magáról e szerepkört és vált volna igazi festőművésszé, ha férje jobban megbecsüli őt – már a szó hagyományos, kispolgárian hűséges értelmében.

Frida Kahlo számára a festészet terápiás célt szolgált, szabadidős elfoglaltságot, melyhez tudta, van tehetsége, de az indíttatás nem a hírnév utáni vágy volt, sokkal inkább a felismerés, hogy segítségével valamelyest képes volt feldolgozni a sors által rámért tragédiákat. A balesetet, a fájdalmakat, gyerekkora emlékeit, a hűtlenségeket, a vetélést és az abortuszokat. Ő volt az első, aki a nők legbensőbb érzéseit, valódi vágyait, fájdalmait megfestette. Azokat, melyek a nőiségtől, a női léttől elszakíthatatlanok, és amelyeket korábban pironkodva az illendőség fátyla alá söpörtek vagy valamilyen pátoszos mázzal kentek le, hogy ne legyen olyan zavarbaejtően valóságos. Amiket férfi elfogadhat, megérthet, de át nem élhet.

Fridát megint fájdalom járta át, és alatta a vér színezte sötétvörösre a lepedőt. Diego arcán látta, hogy halálra van rémülve, aztán összegörnyedt a görcsöktől. Abból, hogy megérkezett egy mentőautó, amellyel beszállították a Henry Ford Kórházba, alig valamit észlelt.

Amikor felébredt, üresnek érezte magát, és még mindig voltak utófájásai.

– Mi van a gyermekemmel? – kérdezte, bár már tudta a választ.

Az ápolónő sajnálkozón megrázta a fejét.

– Lesz majd másik gyermeke. Maga még nagyon fiatal.

– Nem, nem lesz! – kiáltotta Frida a nővérnek.

Ebben a pillanatban megértette, hogy soha nem lesz gyereke. Még egy álom, amely nem teljesül be.

Frida, a művész

Miután férjével nem csak Mexikóban, de Amerikában is a korabeli művészvilág ismert tagjai voltak, elkerülhetetlen volt, hogy tehetsége idővel megkapja azt a figyelmet és elismerést, melyet megérdemelt. Sikereit, az első kiállítások megszervezését, azok népszerűségének alakulását is végigkísérhetjük a regényben, életének ezen állomásait azonban egészen személyes oldalról közelíti meg az író. A sikereket és kudarcokat mintha csak lelkének rezdülései irányították volna, a Diego Rivera iránt érzett szerelem és a Muray Miklós iránti vonzalom közti hánykódás, a szakításuk okozta fájdalom, majd a válása utáni depresszió, melyet úgy tűnt, képtelen lesz feldolgozni. 

Köztem és Diego között egy gumiszalag van, amely összeköt minket. Minél jobban el akarunk távolodni egymástól, annál jobban megfeszül az a szalag. Amikor pedig a lehető legnagyobb lesz közöttünk a távolság, a szalag vissza akar rántani minket, akkora erővel, amely ellen semmit sem tehetünk….

A szalag valóban visszarántotta őket egymáshoz, pár hónappal különválásuk után ismét összeházasodtak, és e házasság ezúttal valóban addig tartott, míg a halál el nem választotta őket egymástól. Bár Diego Rivera 21 évvel idősebb volt, végül mégis ő özvegyült meg. Hiába voltak a műtétek, a kezelések, a baleset szövődményei elhatalmasodtak a festőnőn. Utolsó éveiben már csak az egyre nagyobb dózisú morfium segítségével tudta elviselni a fájdalmakat, idővel már az ecsetfogás is nehézséget okozott számára. Jobb lába idővel menthetetlenné vált, 1953-ban amputációra került sor, mely után már ritkán tudott felkelni ágyából. Élete első mexikói kiállítására azonban még eljutott, férje karjaiban, majd a kiállítótérbe tolt ágyába fektetve élvezte ki sikerének e legfontosabb elismerését: mikor hőn szeretett hazája is az ünnepelt művészek körébe emelte.

Frida Kahlo művészete

• Az első magyarországi Frida Kahlo-kiállítás
• 60 év után előkerült a kép, most félmilliárdért adták el