Magyarországon évente mintegy 24-25 ezer házasságot bontanak fel, vagyis a felük válással végződik. Ennek ellenére sokak életében még mindig rendkívüli szerepe van a rítusoknak, a kiemelt fontosságú események méltó megünneplésének, az új életszakaszba lépés jelképes kinyilvánításának nemcsak a hagyományok őrzése, de a biztonságérzet miatt is, amit a boldogító igen kimondása nyújthat: „én a tiéd, te az enyém” – egy-egy ilyen gesztus biztonságos keretet adhat az életünknek.

Világunkban egyébként is egyre kevesebb rítus és biztonság van jelen, de a koronavírus-helyzet még inkább elhagyatja velünk ezeket a szokásokat – legyen szó akár a vasárnapi családi összejövetelekről, a ballagásról vagy a színházba járásról. Pedig kutatások is bizonyítják, hogy a rítusok egyfajta lelki védőfaktort jelentenek, például csökkentik a függőségre való hajlamot. Ezért is jött jókor a Magyar Menyasszony nevű projekt, amely sokkal több, mint Facebook-csoport: inkább mondható egy „átfogó körképnek a hajdan volt és mai menyasszonyokról”, egy közösségépítő szerelemprojektnek, kordokumentumnak, közösségi gyűjtésnek, ahol a felhasználók által elmesélt történetek, a feltöltött esküvői fotók az adott korról mesélnek. Az augusztus végén alakult Facebook-csoport népszerűsége azt mutatja, bár egyre többen valljuk azt, hogy „csak a papírért” ugyan nem házasodunk,

Igazi szerelemprojekt

A Magyar Menyasszony szó szerint és átvitt értelemben is szerelemprojekt, mégpedig Simonovics Ildikóé, a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének kurátoráé, aki már 2012-ben, a Street Fashion Budapest projekt kurátoraként is azt fontolgatta, hogy egy külön részt alakít ki a menyasszonyi ruhás fotóknak. A Street Fashion projekt egyébként – hasonlóan a Magyar Menyasszonyhoz – egy online adatbázis építéséről szólt: az emberek önkéntes alapon tölthettek fel magukról képeket utcai viseletben. „Amikor a Street Fashion projekt honlapjának többszörös átdolgozásán gondolkodtam, eszembe jutott, hogy a Facebookon rengeteg olyan nőt látok, akik a profilképüknek esküvői képet raknak fel. Általában büszkék vagyunk az esküvőn készült képeinkre, hiszen ezeket legtöbbször rengeteg készülődés, tervezés és munka előzi meg. Az esküvő valójában a nők ünnepe, legtöbbünk már kislánykorában elgondolkodik azon, milyen lesz menyasszonyként. Ráadásul a családokban az esküvői képek sokadíziglen fennmaradnak, így az is tud csatlakozni a Magyar Menyasszony gyűjtéshez, aki maga még nem is házasodott” – mondja Ildikó.

Hosszú pihentetés után, a Rotschild-projekt lezárásával (Rotschild Klárának, a Horthy- és a Kádár-kor divattervezőjének életútját, a kor öltözködési kultúráját bemutató CLARA című kiállítás és az ebből készült katalógus és könyv – a szerk.) került elő újra a Magyar Menyasszony terve, de egy sokkal izgalmasabb felületre terelve, Facebook-csoportos közösség építő kampányként. „A Magyar Menyasszony – a Rotschild-projekthez hasonlóan – egy több műfajú témafeldolgozás: 2022-re nagyszabású kiállítást, könyvet és katalógust is tervezek belőle. A csoportot azért hoztam létre augusztusban, hogy egy hatalmas, térben, időben és társadalmi szinten is minél nagyobb kiterjedésű esküvői kép archívum jöjjön létre. A csoporttagok önkéntes alapon csatlakozhatnak, és oszthatják meg a közösséggel a fotóikat és a hozzá tartozó történeteket. Tagként lehet aktív posztoló, de puszta nézelődő is az ember, kalandozhat közel 150 évnyi képben- és írásban elbeszélt történetekben. A menyasszonyi ruhákon túl szerintem pont ezek a személyes, emberi történetek a legizgalmasabbak.”

Sárga csillagos menyasszonyok, katonaruhás vőlegények

A Magyar Menyasszonynak a személyes történeteken túl kulturális, társadalomtörténeti vonatkozása is van: a fotók és a hozzájuk készült leírások nemcsak az esküvői szokások és az öltözködés/divat változásáról, hanem a magyar történelem sorsfordító pillanatiról rajzolnak kultúrtörténeti képet az elmúlt 150 év magyar társadalmáról. „Rengeteg érdekességet ki lehet olvasni a fotókból, de sokszor nem maga a kép vagy a ruha indítja meg az embereket, hanem a mögöttes tartalom, ami tökéletesen leírja az adott korszakot. Például a háború alatt nem voltak fehérek a ruhák, mert a családok gyakran gyászoltak valakit. Egy fekete esküvői ruha, egy katonaruhás vőlegény vagy egy utcai ruhában házasodó menyasszony fotója arról árulkodik, mennyire fontos volt a háborúban elköteleződni, hiszen senki sem tudhatta, mit hoz a holnap. Ezekben a helyzetekben nem a külsődlegesség számított, a fotókon a szerelem és az elköteleződés igénye jelenik meg. Ez tükröződik például a sárga csillagos pár képén is, amelyen Kis Ágnes és Róth Dezső látható utcai ruhában, akik a fotó elkészülte után nem sokkal életüket vesztették; Ágnes agyhártyagyulladásban halt meg, férjét a nyilasok a Dunába lőtték. A fotó mégis a kettejük kapcsolatának boldog pillanata.

Például az 50-es években, amikor nem lehetett öltözködni, sokan akkor is szép ruhát csináltattak maguknak erre az alkalomra. Akinek fontos az esküvő, minden követ meg fog mozgatni azért, hogy minden a legtökéletesebb legyen.”

„A régi fotók arról is tanúskodnak, hogy az öltözködési kultúra mennyire leköveti az aktuális divattrendeket – folytatja Ildikó. – Egy századfordulós esküvői ruha például sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint a 20-as évek ruhái, amelyek hosszban is rövidültek, a 60-as évekre pedig előkerültek a térd fölé érő mini ruhák. Voltak olyan időszakok is, amikor az alkalmiság helyett a praktikum került az előtérbe – például a 60-as, 70-es években –, és kiskosztümöt, egyszerű, máskor is hordható ruhákat csináltattak maguknak a menyasszonyok, persze ezeket sokszor később mégsem vették föl. Tíz-húsz évvel ezelőtt a hercegnős, kétrészes, különfűzős, dekoltált ruhák voltak hangsúlyosak, ma már elég változatos képet mutat az esküvői ruhatrend. Amellett, hogy még mindig jelen vannak a csipkék, a tüllök, a nemzetközi irányban – amit például Benes Anita és Bálint Sára ruhái is képviselnek – elsődleges szerep jut a kézimunkának, az exkluzív kialakításnak, az anyagoknak, a ruhák sokkal lágyabb esésűek, követik az alakot. Ezek tulajdonképpen nagyon szép estélyi ruhák „menyasszonyosítva”. Ami a hosszt illeti, ebben máig őrizzük a 19-20. századi hagyományokat. Egy alkalmi, de elegáns estélyi ruha hosszú, az esküvői ruha pedig eredendően az estélyi ruha fennköltségéből táplálkozik, de általában visszafogottabb, zártabb annál.”

Vargha Judit és Rákoskerti László, 1978. – „Szűk családi körben szerettük volna az esküvőt – a Nagymamák szörnyülködésére –, én mint akkoriban kis „nonkomformista”, kis fekete ruhában szerettem volna lenni, amit Édesanyám meg is varrt, selyemjersey anyagból és akkor divatos kámzsa nyakkal. Ám Édesapám, aki 1969-ben disszidált Németországba, váratlanul, meglepetésszerűen és először hazajött az esküvőnkre. Ő hozta nekem ezt a csodás ezüst, kötött kétrészes ruhát a húszas éveket idéző kis horgolt sapival, ami jól passzolt a bedauerolt hajamhoz! Frizurámat Gellei András készítette a Petőfi S. utcai fodrászüzletben A fekete vadonatúj, magas sarkú, Luxus áruházban vásárolt CEPEX cipőmhöz ragaszkodtam! A piros mini rózsacsokrom, amit a fekete ruhámhoz készített a barátnőm, azért megmaradt, csak ezüst szalaggal lett díszítve. Ez a fotó az esküvői ebéden készült a Márványmenyasszony vendéglőben, épp a tortát vágom fel.” (Feltöltötte: Rákoskerti Judit)

„1915 január. A katonaruha és a dátum mindent elmond... nincs fehér ruha, csokor sem... háború dúl. Gyöngyössy Teréz (Arad 1890. március 15. - Budapest 1934. november 20.), ükanyám húga a Vígszínház színpadáról robog vőlegényéhez Garzó Zoltánhoz Lengyelországba. Erre a műtermi fotóra még van idő, utána mindenki megy a “dolgára”. Az eseményről a  Pesti Napló is beszámol: „Esküvő a harctéren. A háború sok szerelmi frigynek volt az akadálya s talán ugyanannyinak az előmozdítója. Mikor kitört a háború és azóta is különösen sok tiszti házasságot kötöttek, nem egyet egész romantikus körülmények között. Ilyen regényes és érdekes házasságkötés történt az év első napjaiban egy kis sziléziai határvárosban, Bielitzben. Szereplői magyarok, budapestiek. A menyasszony Gyöngyössy Terike, a Vígszínház művésznője, a vőlegény Garzó Zoltán 1 tartalékos hadnagy, századparancsnok a 60. Gyalogezred 2. Munkásosztályánál. A menyasszony Budapestről érkezett Bielitzbe a vőlegény édesapjának kíséretében, a vőlegény pedig egyenesen az északi harctérről, ahol a házasságkötés céljából két napi szabadságot kapott. Természetesen előre készenlétben volt minden okmány, dispenzáció s a hatóságok a legnagyobb előzékenységgel mindent megtettek, hogy a házasságkötés azonnal megtörténhessék s röviddel a megérkezés után a bielitzi polgármester összeadta és üdvözölte az ifjú párt. Negyvennyolc óra múlva Garzó Zoltánné visszautazott Budapestre, s talán már valamelyik új szerepét tanulja, az ifjú férj pedig ment a harctérre, ahol ezer veszedelem és nélkülözés közben öt hónap óta várta a boldogságnak e gyorsan elröppenő napjait.“  Teréz Aradról szökött Pestre hogy színésznő lehessen, tehetségéről a Színházi Élet megannyi számában beszámolnak, de a színpadi álmoknak a frigy véget vet. Nem volt ildomos férjezett úrinőnek színpadra lépnie. 1912-1913-ig a Szegedi Nemzeti Színház tagja, majd az 1914-1915-ös évadban a Vígszínházhoz szerződik. Az 1920-as években már csak ritkán látható színpadon. Két fia született, de szerencsére nem érte meg idősebb fia öngyilkosságát... Terézzel 44 évesen szívroham végez, a korabeli újságok is beszámolnak haláláról.” (Feltöltötte: Morvay Kinga)

„Nagymamám, Csupor Katinka es nagypapám, dr Szilágyi Aladár esküvője a 30-as évek végén, a második Világháború előtt. Mire apu 1939 ben megszületett, Ali papa már a fronton volt, majd évekig szovjet hadifogságban. De hazajött, és én nagyon szerettem őt!” (Feltöltötte: Szilágyi Emese)

„Nagyszüleim, Zrinszky Béla és Csajághy Vilma 100 éve esküdtek.” (Feltöltötte: Zrinszky Ildikó)

„1931. október 10. Szarvas. Apai nagymamám és nagypapám esküvője. Nagypapám cipészmester volt, nagymamám is vele dolgozott, mint cipőfelsőrész készítő. Nagypapám sajnos 1937-ben az első világháborúban összeszedett tüdőbetegségben elhunyt, édesapám akkor még csak 5 éves volt. Itt még boldogan, mit sem tudva a jövőről. Imádom a koszorúslányokkal a fotót, többek között a lányok nagymamám testvérei. ( az ifjú pár mellett közvetlenül jobbra, illetve balra állnak a lánytestvérek) Az egésznek van valami mesebeli hangulata.” (Feltöltötte: Medvegy Klára)

„Egy egyszerű, végtelenül unalmas történet mérföldkövét láthatjuk a képen. Pali gyári munkás volt egy pest megyei kisvárosban, nyaralni érkezett hozzájuk a Manci. Manci egy igazi fővárosi úrilány, és bár úgy hivatkoztak a rossznyelvek erre az udvarlásra, hogy 'elcsábította' a férfit, valójában mind tudjuk, hogy még a csábításhoz is két ember kell. Hogy ki csábított kit, azt nem tudom, de mindenesetre olyan jól sikerült, hogy lánykérés lett belőle. A bökkenő az volt, hogy rokonságban álltak egymással. Különösen Pali szülei próbálták megállítani őket. A szerelmük azonban olyan erős volt, hogy kijelentették: ha nem teljesedhet be szerelmük, akkor jobb nekik együtt holtan. A szülők nem akartak tragédiát, így az esküvőt megtartották. A képen, a Manci gyönyörű, igazi pösti kisasszony, divatosan öltözött családjával, kontrasztban velük Pali nagyszülei, akik paraszti, tanyasi életvitelt folytattak és ruházatuk is erről árulkodik. Az esküvőjük 1941. szeptember 27-én volt. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.“ (Feltöltötte: Urbán Sofiya)

„Nagyszüleim dr. Patay Mária és von Fehdenfeld-Fetter Gyula, Budapest 1927. Örmény származású nagymamám 1925-ben diplomázott mint orvos a Pázmány Péter Egyetemen, csak hárman voltak nők az évfolyamon.” (Feltöltötte: Fehdenfeld Horváth Ágnes)

„Budapest, 1933. május 20. Apai nagyszüleim, id. Gulden György és Zöldy Julianna. Nagyanyám 1938-ban 26 évesen, a második terhessége alatt hunyt el. Ludovikát végzett, vadász repülős nagyapám pár évre rá újra nősült, 4 gyermeke született Ivánovics Margarétától, aki édesapámat is felnevelte. Így lettem én Julianna Margaret.” (Feltöltötte: Gulden Julianna)

„1951.09.08. Budapest. Szüleim Gerdelics Ferenc/Csomán Ilona esküvői képe. Vidékről kerültek Budapestre, a Vakok Intézetében ismerték meg egymást. Mindketten gyermekként, baleset következtében vesztették el látásukat. Vidéken semmi lehetőségük nem lett volna helyzetükre való tekintettel tovább tanulni, dolgozni, családot alapítani. Hatalmas szorgalommal, akaraterővel éltek együtt 50 évet. Náluk vált valóban igazzá az a mondás, hogy "nem a külső, hanem a belső számít!“ (Feltöltötte: Szigeti Léna)

„Peredi Gabriella és Utkin Igor. Budapest 1969. aug. 2. A ruhámat anyukám varrta. Szatén alapon csipke kiskosztüm. Nem akartam hosszú ruhát, mert praktikusabbnak, jobban kihasználhatónak tartottam a kosztümöt. Tévedtem:) Talán ha háromszor vettem fel utána színházba. Viszont egy évvel később ebben ment férjhez a húgom is. A házasságunk majdnem 40 évig tartott, a 40. évfordulót a férjem már nem érte meg. :(” (Feltöltötte: Utkin Gabriella)

„Édesanyám 25 éves volt, amikor elfogadta, örökké vénlány marad. Persze a hetvenes években egy kis faluban, ahol minden nő 18 évesen férjhez ment, a 25 valóban élemedett kornak tűnt. Anyukám azonban óvónőként nem tudta elképzelni az életét gyerek nélkül, ezért úgy döntött kezébe veszi a sorsát és örökbe fogadott egy kislányt a helyi árvaházból. És milyen furcsa az élet! Vénlányként, szingli anyaként ismerte meg apukámat, akinek a családi legenda szerint a nővérem kérte meg a kezét, mikor azt mondta neki "Balázs, leszel az apukám?" És apu igent mondott. 1969 szeptember 10-én volt az esküvőjük Nyíregyházán. Anyukámon szerintem fantasztikusan modern (és persze praktikus) kiskosztüm volt. Egy efféle élemedett korú nőhöz (sőt családanyához) nem is illett volna a más, még szájára vette volna a falu. A fátyol azért járt neki is, anyu legjobb barátnője (későbbi keresztanyám) vette elő a sajátját, amikor megtudta, hogy a fiatalok erre nem is gondoltak. Persze, hogy nem, hiszen ez "csak" polgári esküvő volt. Templomiban soha nem volt részük, bár anyu nagyon vallásos volt, és sokat jelentett neki a hit (Máriapócson született) apu református volt és a körzetes pap nem volt hajlandó elengedni a közösségből (ahová amúgy apám soha nem járt) A történet itt azért (természetesen és szerencsére nem ért véget). Hiába akarták bővíteni a családot, anyukám nem lett terhes, a nővérem (a történet állandó motorja) viszont mindenképp akart egy kistestvért, ezért örökbe fogadták a bátyámat. Pár hónapra azután megtörtént az orvosi csoda, és anyu terhes lett velem. Korábban is erősen rövidlátó volt, de az én születésem után szinte teljesen megvakult. Nem csoda, hogy a szüleim megijedtek, amikor négy év múlva újra terhes lett a kishúgommal. Soha nem terveztek ekkora családot, de nagyon örültek neki. 48 évnyi házasság után anyukám három éve halt meg” (Feltöltötte: Fodor Marcsi)

„Szeretett apai nagyszüleim bonyhádi Kliegl Erzsébet és Müller György esküvője: Budafok, 1924. június 10. Közel fél évszázadot éltek boldog házasságban, három gyermekük született -a középső Apám- és még arra is jutott energia, hogy Anyám korai halála után engem neveljenek. Példaképek. Papa kántortanító volt Budafokon, majd iskola igazgatóként fejezte be pályáját Mohácson. A háború végén-hogy a kitelepítést elkerüljék- magyarosítani kellett, akkor lett a családi nevünk Merényi. A képen Mamám mellett balra nővére, bonyhádi Kliegl Irma festőművész látható, felette áll a vőlegénye. Az ifjú pár között Mama féltestvére látható. A Kliegl lányokat dédanyám (Heckmann Mária) korai halála után testvére, Hegedűs Gyula (Heckmann) a Vígszínház alapító színésze pártfogolta amíg dédapa újra nősült." (Feltöltötte: Merényi György)

„Az esküvőnk idén, szeptember 5-én volt. Márton mentőtiszt, jómagam orvos vagyok. A COVID-19 nekünk extrém nehézséget hozott, ugyanis a járvány okozta plusz munkák melletti szervezés nagy kihívást jelentett, s hozzájött még a folyamatos bizonytalanság-érzet, hogy vajon megtarthatjuk-e egyáltalán. Hosszú, izgalmakkal teli hónapok után végül csodálatos, álomszerű volt a nagy napunk. Minden percét élveztük, szürke hétköznapjaink terhei azon a napon teljesen eloszlottak, az ünneplés örök élmény marad. Külön öröm volt, hogy ruhámat egy turkálóban vásároltam igen jó áron, édesanyám pedig rámigazította.“ (Feltöltötte: Brny Gerda)

Miből lesz a konfetti?

A divaton kívül az esküvői szokások változásáról is sokat elárulnak a képek, amelyek gyakran azzal szembesíthetnek, hogy az egykor fontos tartalommal megtöltött rituálék mára kiüresedtek, és alig-alig tudjuk, mit miért csinálunk a szertartáson. A Facebook-csoportba posztolt 1927-es Színházi Életben megjelent cikk például azt taglalja, hogy a konfetti, amelyet a friss házasok fejére szór a násznép, csak a rizst helyettesíti, és eredetileg a termékenység szimbóluma volt, ahogy a búzakalász is, amely aztán esküvői kaláccsá változott, és a fiatal házasok feje fölött szokás eltörni. „A fotók azt is megmutatják, milyen szimbólumrendszereket használtak régen az emberek. Ezek közül sok kikopott, vagy úgy használjuk őket, hogy nem ismerjük a jelentésüket. A mirtuszkoszorú például a szüzességet, a tisztaságot, az ártatlanságot szimbolizálta, akárcsak a menyasszonyi ruha fehér színe, ami egy 19. századi hozomány. Van, ahol komoly képi szimbolikája van annak, hogyan rendezi be a fotós a párt, egymáshoz érnek-e vagy sem, mosolyognak-e vagy komoly arcot vágnak stb. Vannak olyan fotók, ahol elsőre meg sem lehet állapítani, ki a házaspár, mert a koszorúslányok is a párjaikkal állnak, ugyanolyan szép ruhában és csokrokkal, mint a házasok. Ennek az volt az oka, hogy ne tudják megkülönböztetni őket a menyasszonytól, és így az ártó, rossz szellemeket megtévesszék. Ma már az öltözetünknek nincs olyan erős szimbolikája, mint régen, amikor mindent leolvastál egy emberről a ruhája alapján – magyarázza Ildikó, és hozzáteszi: Nagyon érdekes az is, hogy a 19. század végén, a 20. század elején külön elmentek a családok műtermi fotót készíttetni, és nem a fotós települt ki az esküvőkre, mint manapság. Megváltozott az esküvő dokumentációja is:

míg a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején alig-alig készült fotó az esküvőről, ma már külön iparág épül erre, sokkal inkább a vizualitáson, az önreprezentáción van a hangsúly.”

A szerelem mindent legyőz

A divattörténész szerint a csoport népszerűsége nemcsak annak köszönhető, hogy az emberek szeretnek nosztalgiázni, hanem annak is, hogy itt csupa boldog pillanat került képileg megörökítésre. „Még ha nem minden házaspár maradt együtt, ezek a fotók mégis a boldogságról tanúskodnak. Többen is írtak nekem, hogy a Magyar Menyasszony azért is szól a szívükhez, mert most mindannyian nehéz időszakot élünk át. Nagyon jó ilyen megható dolgokat olvasni, az emberek boldogságának megörökített pillanatait nézegetni. Azok is tudnak ehhez kapcsolódni, akiknek nem volt esküvőjük, ahogy azok is, akik esetleg nem boldog emlékként őrzik magukban a házasságukat, hiszen nekik ott vannak a szüleik, nagyszüleik esküvői fotói. Összességében egy nagyon pozitív életérzés az, ami ezeken a képeken keresztül megidéződik.”

Ildikó szerint kifejezetten népszerűek azok a fotók, amelyeken ma már 50 éve együtt lévő párok szerepelnek, vagy ahol a házaspárok egyik tagja ugyan meghalt, de élete végéig, „holtodiglan” boldog házasságban élt. „Az emberek nagyon áhítják a szeretetet, különösen most, amikor kontaktus nélkül, félelemben élnek. 

Még több régi menyasszonyi ruha

• Menyasszonyi ruhák nagyanyáink korából, amikben ma is férjhez mehetnénk
• 11 generáció ment férjhez ebben a 120 éves ruhában – fotók
• Lecsatolható feketék és luxus vintage