Nyílt levél az imposztorszindrómához

Üdvözöllek, régi ismerős, már nem is emlékszem, hogy mikor érkeztél meg az életembe, sokaknál már az iskolai évek közben, főleg a főiskolai és egyetemi évek környékén bukkansz fel, elkezdenek kételkedni abban, hogy valóban jogosan vették-e fel őket, hogy nemcsak a vak szerencsének köszönhetik, hogy bejutottak, mert ugyan tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a feltételeket, van munka benne, de a kisördög, vagy nevezzük nevén, az imposztorszindróma nem hagyja, hogy kiélvezzék a siker ízét.

Valószínűleg nekünk is akkortájt kezdődött a kapcsolatunk, bár gyanítom, hogy azért vissza lehetne fejteni gyerekkorig a szálakat. Az idő sok mindent megszépít, az évekkel sok minden homályba vész, szóval ez nem lenne könnyű feladat, az azért rémlik, hogy ha nem is voltam éppen magabiztos, de nem is kételkedtem ennyire a képességeimben, jó példa erre, hogy mennyire másként éltem meg azt, hogy egy nyári szünetben egyedüli lányként vettem részt egy számítógépes táborban még valamikor az általános iskolában, illetve azt, hogy pár éve csak merő érdeklődésből beiratkoztam egy rövidebb tanfolyamra, ahol az egyik sokat használt programnyelvvel lehetett megismerkedni. Majdnem ugyanaz a feladat, csak a belső hang, hogy ez neked úgysem fog menni, az az első alkalommal nem volt jelen. Az évek, meg a tapasztalat, mi?

Visszatérve az iskolára, persze, hogy néha zavart, ha valaki egy számomra kedves tárgyban, szakkörön vagy versenyen egy picit ügyesebb volt, de ez nem ingatott meg abban a hitben, hogy hé, nekem is van itt helyem. Ahogyan hosszú távon az sem, ha egy-egy tárgyat olyasvalaki tanított, akinek megvoltak a kedvencei, és aki szerint a többiek mehettek a levesbe, ennek pedig nyilvánvaló jelét is adta, de amikor a végső elszámolásra került sor, akkor mindig sikerült bizonyítani, hogy tessék, nem vagyok veszett ügy.

Persze így utólag lehet, hogy az, amikor azért nem szólalok fel, mert úgy gondolom, hogy úgysem kíváncsi senki a véleményemre, és biztos hülyeséget mondanék, annak mondjuk köze van ahhoz, hogy – csak egy példa – ha a gimnáziumi irodalomtanárunk megkért, hogy elemezzünk egy verset, csak az a válasz működött, ami le volt írva a könyvben, az önálló gondolatokból nem kért, és még azt sem próbálta meg, hogy a szerinte helyes útra tereljen kérdésekkel, nem ez szerepel a tankönyvben, kész. Hangsúlyozom, ennek is van köze hozzá, de nyilván nem ez az egyetlen lehetséges ok, ennél sokkal összetettebb ez a kérdés. Nyilván a családi csomag is számít (gondolok itt például neveltetésre, öröklött tulajdonságra is), köze lehet hozzá – megcsináltam a házit, utánaolvastam, annak is, hogy lánynak születtem, ugyanis – mint kiderült – a társadalmi, nemi szerephez kapcsolódó sztereotípiák nagyban hozzájárulnak az imposztorszindróma kialakulásához, és

számtalan olyan írás született már azzal kapcsolatban, hogy a nőknek nem azt kellene megtanítani, hogyan küzdjenek meg az imposztorszindrómával, hanem egy olyan társadalmi, politikai környezetet kellene teremteni, ahol az iskolai és a szakmai életben egyenlőek lennének az esélyek nemtől függetlenül.

De rengeteg tényező van még, ami szerepet játszhat ebben, és nem, nemcsak a nők szenvednek tőle, nagyon sok férfi van, akit szintén kétségek gyötörnek, akiknek a vállán ugyanúgy ott ül a kisördög, akik szintén szoronganak attól, hogy egyszer lebuknak, akik azt érzik, túlbecsülték érdemeiket, sőt, egyes tanulmányok szerint a férfiak sokkal nagyobb mértékű szorongással reagálnak rá, ha negatív kritika éri a munkájukat. És íme két példa arra, hogy hiába korszakalkotó zseni valaki, ezek az érzések őket is megtalálják. Ott van például John Steinbeck Nobel-díjas író vagy Albert Einstein Nobel-díjas fizikus, mindketten tettek olyan nyilatkozatokat, amik arra utalnak, bizony nekik is voltak kétségeik. Reméltem, hogy az imposztorszindrómán kívül más közös pont is lesz velük, de hát ezt dobta a gép.

Fotó: Sam Lion/Pexels

Az ő példájuk akár inspiráló is lehetne, mármint nem szabad átesni a ló másik oldalára, az, hogy hasonló gondolatokkal küzdünk, nem jelenti azt, hogy mind zsenik lennénk, de kapaszkodhatunk abba, hogy mi is messze jobbak vagyunk annál, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Nehéz ügy ez, manapság rengeteg inspiráló történetet lehet olvasni emberekről, akik hihetetlen akadályokat küzdöttek le, ott vannak a lady boss sztorik, amikről szerencsére tényleg egyre több van, de ha valaki imposztorszindrómával küzd, ez nem feltétlenül jelent kapaszkodót sőt, de természetesen nem vagyunk egyformák. Az, hogy másokkal hasonlítjuk össze magunkat – és ezt a belső hang nagyon szorgalmazza – előre is vihet, vagy pont az ellenkező irányba taszít egyet rajtunk.

Érdekes időket élünk egyébként, az, hogy egy siker- és teljesítményorientált világban élünk, ahol mindenki annyit ér, ugye, hogy folyamatosan versengünk másokkal és magunkkal, az tökéletes táptalaj az imposztorszindróma számára. Mindeközben ott van a fake it till you make it szemlélet, amit sokféleképpen le lehet fordítani, a lényege talán az, hogy viselkedjünk magabiztosan vagy legalább tegyünk úgy, és idővel jobb lesz majd, belerázódunk, meglesz az eredménye, vagyis nyugodtan lehet szélhámoskodni egy kicsit, a cél szentesíti az eszközt. Mindeközben persze meg azt is hallgatjuk, hogy adjuk önmagunkat, legyünk önazonosak, ez a siker titka. Csak nehéz ez, amikor az a belső hang szerint ez nem elég, amikor bejelez, amikor egy értekezleten hozzászólnál, amikor az ötleteidről kell mesélni, amikor le kell adni egy munkát, amikor kapsz egy nagyon jó ajánlatot, amikor megdicsérnek, és a sort tovább lehetne folytatni, és idővel – ahelyett, hogy vállon veregetnéd magad, hogy hé, mennyi papírt szereztem, mennyi évet töltöttem el a szakmában – egy nagyon szép ördögi kör kezd kialakulni, amiből akár egy lefelé tartó spirál is lehet.

És ami talán a legrosszabb az egészben, hogy te, belső szabotőr nemcsak akkor vagy ügyeletben, amikor munkáról van szó, de nem ám, neked egy munkahét majdnem 168 órából áll. Persze, hiszen az érvelésed szerint neked az a szereped, hogy megóvj a csalódásoktól, hogy ne legyenek túl nagy elvárásaim, és ez egy komoly, felelősségteljes, teljes odaadást követelő munka.

Az imposztorszindróma sajnos – legalábbis ez az én tapasztalatom – meg tudja mérgezni a magánéletet is, mert hibázni ott is lehet. Hányszor merült fel a fejemben a kérdés, hogy vajon a barátaim mikor fogják észrevenni, hogy nem tartozok közéjük, hogy egy óriási kamu vagyok, és hányszor éreztem azt, hogy szétszakít belülről az a kettősség, hogy egyszerre örülök az ő sikereiknek, és emésztem magam amiatt, hogy hát, igen, mert ők – velem ellentétben – megérdemlik, mert tehetségesek, okosak, ügyesek és így tovább, nekem meg csak szerencsém volt, szerencsém, hogy eddig nem derült ki, hogy én sosem leszek elég jó. És meg sem tudom már számolni, hogy hány hobbim volt, amit gyorsan magam mögött hagytam, mert az első két hétben nem derült ki, hogy istenadta tehetség vagyok.

Utóirat: Tudom, sokan írták, mesélték, mondták, hogy nem feltétlenül kell elhallgattatni a belső hangot, ha az élet megkínál citrommal, csináljunk limonádét, ugye. Az, ha megszólal a belső hang, azt is jelentheti, hogy egy fontos mérföldkőhöz ért az ember, a mérföldkövek pedig sokszor jó és fontos változásokat jelentenek, egy új lehetőséget arra, hogy kicsit kijjebb toljuk a határainkat, és hogy

a vélt vagy valós kudarc persze legfeljebb egy elvesztett csata, nem egy elvesztett háború, lehet belőle tanulni.

Persze ha van egy belső szabotőr, akkor ez elég nagy kihívás tud lenni, sokkal tudatosabban kell élni, és nem kell félni attól, hogy másoktól kérjünk segítséget, akár olyasvalakitől, akinek ez a szakmája, talán az a legnagyobb átverés, ha ezt nem ismerjük be vagy úgy gondoljuk, nem érdemeljük meg.

Nyílt levél a belső hanghoz, ami szerint sosem leszek elég jó

Még több nyílt levél: