Nagy a baj a világban, elég ránéznünk a természeti katasztrófákra: égnek a erdők Görögországban, zsugorodik a jegesmedvék élőhelye, és élő egyenesben fordulunk rá a klímakatasztrófára. Ugyanúgy érint minket, mint bárki mást a világban. A klímaválságban a divatipar is komoly szerepet játszik, tekintve, hogy a második legnagyobb környezetszennyező iparágnak számít. Ki a felelős mindezért? Könnyű lenne mutogatni, de a helyzet az, hogy a képlet többtényezős, és anélkül, hogy a divatmárkák felelősségét lekicsinyítenénk, érdemes lenne saját szerepünket is nagyító alá tenni. Kezdhetnénk például a fenntartható divat boncolgatását annak az egyszerű kérdésnek a megválaszolásával, hogy mikor kezdtük el nem szeretni a ruháinkat?
Helló, negyedévente változó trendek, helló, hetente megújuló ultra fast fashion!
Ha felmegyünk az Instára vagy a TikTokra, láthatjuk, kevés influenszer az, aki két fotón ugyanabban a ruhában pózol. Hasonló a helyzet az elüzletiesedett street style fotózással is, mely rég nem arról szól, hogy az utca trendszetter járókelőit valaki lencsevégre kapja. Helyette tökéletesre stylingolt képeket látunk, vissza-visszatérő arcokkal, akik még véletlenül sem fotózkodnak ugyanabban kétszer. Mindez pedig azt a gondolatot erősíti, hogy hétköznapi öltözékeinket is javallott rendszeresen lecserélni, ha divatosak szeretnénk lenni.
Azokat a ruhákat, amikért pénzt adtunk. Amiket azért vásároltunk meg, mert jól állnak, előnyösek rajtunk, passzolnak hozzánk, a stílusunkhoz, életmódunkhoz. Kifejezzük általunk személyiségünket, érzéseinket, céljainkat. Jó minőségűek, amit az is mutat, hogy pénzt adtunk értünk. Nem így van? Akkor minek vettük meg?
Fotó: Dinendra Haria/SOPA Images/LightRocket via Getty Images
Ha azt látjuk, hogy valaki mindig változatosan öltözködik, mindig tele van a legújabb trendek szerinti cuccokkal, egyből azt feltételezzük, ő aztán nagyon szereti a divatot. Holott a divat szeretete jelenthetné mindennek a szöges ellentétét is. Azt, hogy megválogatjuk, mit veszünk meg és fel. Hogy szeretjük a ruháinkat annyira, hogy szívesen vesszük fel őket rendszeresen, hosszú időn át és így nem érezzük a kínt, hogy újabb és újabb ruhákkal bővítsük a kollekciót. Hogy megjavítjuk, ne adj isten átszabatjuk ha szükséges, és nem kidobjuk.
Persze mindez tökéletesen ellentmond mindannak, ami körülvesz minket. Igaz, nem sokáig. Ha így folytatjuk, 10-15 év, és a legkisebb gondunk lesz az, miként és miből divatozunk.
Már nem is emlékszünk rá, milyen volt a fast fashion előtt
Az idősebbek még persze igen, de ahogy közelítünk a Z generáció felé, azt látjuk, hogy a divat szempontjából fizetőképes tömeg egyre nagyobb hányada számára normalitás a fast fashion. A ready-to-wear, azaz készruhadivat hatvanas évekbeli beindulásával kezdett gyorsulni a folyamat, ám az évenkénti kétszeri divatajánlások, a divathetek status quoja a kilencvenes évekig képes volt tartani magát. Akkor dobbantott nagyot a Zara, és nyomában a H&M, a Topshop és a többi fast fashion márka, és kezdték beborítani a piacot két-három hetente megújuló, a divattervezők munkáit koppintó árukészletükkel. A kétezres évek közepére, második felére a legtöbb meghatározó márka már itthon is jelen volt, a Zara 2004-ben, a H&M 2005-ben, a Bershka 2007-ben nyitotta meg első üzletét.
Karl Lagerfeld kollekciója, a H&M reklámplakátján, 2004-ben (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Az elmúlt években pedig azt láthattuk, a divat még nagyobb sebességre kapcsolt. Az olyan, csak online értékesítő ultra fast fashion márkák mint az Asos, a Shein vagy a Boohoo még a Zarára is rálicitáltak. Zárójelbe téve a minőséget a gyorsan legyártott, szemtelenül olcsó, a legapróbb trendet is kihasználó kollekcióik dollármilliárdokat hoznak a konyhára, miközben ezeknek a ruháknak a többsége nettó szemétként végzi rövid időn belül, a károsanyagkibocsátást az egekbe tolja a szállításuk, legyártásuk vízfogyasztása horrorisztikus, és akkor még nem beszéltünk arról, hány milliós tömeg dolgozik embertelen munkakörülmények közt éhbérért harmadik világbeli zugvarrodákban.
Azok, akik az ezredforduló környékén születtek, belenőttek az ezer forintos pólók és 70 százalékos leárazások világába, és ha szerencséjük van, nem gyártják, hanem megvásárolják őket. A könnyű lecserélhetőség, az “ennyiért nem lehetett ott hagyni” szocializálta őket, miközben minden létező felületen újdonságok áradata presszionálta őket a folyamatos, filléres vásárlásra. Mondhatjuk persze, hogy sokaknak a fast fashion is drága, de a helyzet az, hogy a vásárlásával befolyásolni, és így a divatipar működését befolyásolni az tudja, akinek pénze is van hozzá. Akinek nincs, az nem vásárol hetente új ruhát. Akinek van, az eldöntheti, miként cselekszik. Greta Thunberg például épp a napokban kavart nagy port azzal, hogy az újonnan indult skandináv Vogue első számában élesen kritizálta a fast fashion márkák üzletpolitikáját és azt is elárulta, legutóbb 3 éve vett magának ruhát, azt is használtan. Lehet így is csinálni.
A felmérések is megerősítik, a Z generáció tagjait kimondottan foglalkoztatja a fenntarthatóság, távolról sem a 18 éves svéd klímaaktivista lány az egyetlen, aki szülei generációjánál tudatosabban áll a divathoz. Használt ruha boltokat látogatni számukra nem ciki, és egediségüket sokan maguk készített, átalakított ruhákkal fejezik ki. Azonban ne akarjuk a tinik nyakába rakni a változtatás felelősségét. Mi vagyunk a felnőttek, akik a példát mutatjuk.
Az újdonság varázsa, ami elvakít
Az elmúlt évek, évtizedek az újdonság bűvöletében teltek. Sokszor, sok helyütt megírták, megírtuk már mi is, a könnyű lecserélhetőség lehetőségével mennyire átitatódott életünk minden rétege. Cserélgetjük ruháinkat, autóinkat, szeretőinket és házasársainkat is. Vesződni velük macera, javítgatni időigényes, sokszor drága, és bizonytalan, milyen lesz az eredménye. Inkább szerzünk egy újat, az majd jobb lesz. De hogy lesz jobb, ha a szemléletünk nem változik?
„Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.“
— Mahatma Gandhi
A régi korok asszonyai számára társadalmi helyzettől, rangtól függetlenül egyértelmű volt, hogy ruháikat, ha a divat változik átalakíttatják, ha megkopik megjavíttatják. Ha csak pár darab volt azokat, ha tucatnyi, hát mindet. Akkora ruhatárral, ami ma egy átlagos fizetésből élő, magyar nőnek van, a történelem döntő részében csak a leggazdagabbak, legtehetősebbek rendelkeztek, vagy még azok sem. Na nem minőségre, mennyiségre. Minőség kérdésében akinek ennyi ruhája volt, olyan kidolgozottságút hordott, amivel ma csak az haute couture veszi fel a versenyt. Ugye, más lenne ruháink mennyisége, ha több százezer forintra rúgna egy-egy öltözék megvásárlása?
Számoljunk egy kicsit
A Consumpiton & Environment blog egy érdekes számítást végzett a témában. Az 1920-as években, Amerikában egy átlagos női őszi kabát 29,75 dollárba került, átszámítva 9 ezer forintba. Akkoriban az átlag kereset évi 3269,40 dollár volt, valamivel több mint 984 ezer forint. 2019-ben az átlag kereset az USA-ban nagyjából 14,4-szerese (47 060 dollár) volt a száz évvel azelőttinek, ami alapján ha felszorozzuk a ruhák árát, akkor azt kapjuk, hogy egy átlagos átmeneti kabátnak 428 dollárba, azaz 129 600 forintba kellene kerülnie, de egy szoknyáért is 108-324 dollárt (32 500-97 500 forintot) fizetne az átlag amerikai az átlag pénzéből. Mondhatjuk, hogy nálunk nincs Amerika, de lássuk, hogyan alakult a helyzet nálunk.
A Corvin áruház 1930-as évekből származó reklámújsága szerint egy átlagos női tweed kabát 29,50 pengő volt, miközben a havi 200 pengő számított az elvárt minimumnak, ha egy ijfú családalapításon gondolkodott, és a “tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 p magasságában kezdődött”, olvasható a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Könyvtárának anyagában, így vegyük a 300 pengőt egy tisztes középosztálybeli havi fizetésnek. A forint bevezetésekor egy pengő értékét 3,4 forintban állapították meg, vagyis az akkori, átszámítva 1020 forintos havi jövedelem mellett egy kabát 100,30 forintba került volna. Idén áprilisban a bruttó átlagkereset 431 600 forint volt havonta, ami 423-szorosa a kilencven évvel ezelőttinek, ami mellett ha tweed kabátunk ára is hasonlóképp emelkedett volna, 42 440 forintba kerülne. Vajon tudatosabban, átgondoltabban vásárolnánk, ha legalább ennyit kellene fizetnünk egy átlagos bolt átlagos őszi kabátjáért? Jobban szeretnénk, megbecsülnénk vásárlásaink eredményét?
A nyugati világ mai embere végtelenül el van kényeztetve, ha az öltözködési lehetőségeket nézzük. Persze, nem akarok álszent lenni, nem baj az, ha fejlődik a világ, változik a technológia és általa egyszerűbbé, kényelmesebbé válik a mindennapi élet. Ezt azonban megbecsülnünk kellene, nem elherdálnunk. Attól, hogy valami van, még nem biztos, hogy kell. Nem csak attól válik fenntarthatóbbá a divat, hogy változtatnak az üzletpolitikán (bár igen, óriási mértékben, alapjaiban javulna a helyzet), de attól is, ha változatunk a szemléletmódon, amellyel a divathoz közelítünk.
A slow fashion mozgalomhoz is szépen kapcsolható a gondolat, hogy vigyünk érzelmeket a vásárlásban. A divat maga az érzelemek és érzések anyagba álmodása – kérdezzük csak meg róla bármelyik divattervezőt. Ha vásárlásunkat hasonló emocionális töltet kísérné, jobban vigyáznánk rájuk, szeretnénk őket hordani, és nem vásárolnánk helyettük újat. Ez pedig maga lenne a megtestesült fenntarthatóság.
Mi kellhet ehhez? Kinek mi. Valakit talán a pénz oldaláról lehet megfogni, és ösztönözni rá, inkább gyűjtsön össze egy márkásabb, de egyedibb és minőségibb designer darabra, ami ruhatára éke lehet, amit aztán büszkén viselhet majd. Másnak pokoli kínt (és elérhetetlen tettet) jelentene több tízezerért, netalán százezerért ruhát venni, ám a válogatás lehetősége akkor is adott. Maradjunk a fast fashion márkáknál, ha az jobban tetszik, de az 5-10-15 ezer forintos ruhák közül is csak azt vegyük meg, ami valóban passzol hozzánk, amibe beleszeretünk az első pillanatban, mikor felpróbáljuk.
Trendek helyett stílus
Felmerülhet a kérdés, mihez kezdjünk a rengeteg divattrenddel, miközben elsodor minket az érzelmi cunami a próbafülkében? Hogyan kövessük a divatot, mikor az ajánl tízet, de mi csak egyet választunk, vagy annyit se? Hát, pont így. Az, hogy ennyi divattrend vesz körül minket, jórészt az eddig taglalt, felgyorsult divatiparnak köszönhető. Ahogy a kereslet hívta életre a fast fashiont, úgy az képes lehet visszalassítani a folyamatot is.
Nem kell vérkomolyan venni a trendeket. Azok csak ajánlások, ráadásul annyira sokfélék, hogy irányzatok szöges ellentétei is ott sorakoznak egymás mellett: divat most a vastag, bumfordi szemes nyaklánc és a filigrán, minimalista ékszer. Divat a szexiskedő cut out és slip ruha, de épp így a decens ingruha. Divatos Katalin hercegné és Cardi B öltözködése egyszerre. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megismerjük önmagunkat, kiálljunk magunk mellett, és a trendkínálatból azokat válogassuk ki, amik tökéletesen illenek hozzánk. Ezt nevezhetjük ékesszólóan stílusnak is.
Stílusikonok, akiktől tanulhatunk
- Grece Ghanem 50 pluszosan is igazi stílusikon
- Elle Fanning – a sztár, aki lányaink példaképe is lehet