„2004 óta nem lehet letépni rólam” – így ragaszkodnak ősrégi ruháikhoz az nlc. kollégái

Ahogy a legjobb témák általában, ez is véletlenül, egy szerkesztőségi sztorizgatás közben hullott az ölünkbe. Az egész onnan indult, hogy kiszúrtuk, hogy valaki pizsamában ült be az online nlc-s mítingre, amivel persze semmi baj; kiderült azonban, hogy nem pizsama az, hanem a kedvenc pólója, amelytől nem hajlandó megválni, úgy sem, hogy a felismerhetetlenségig kinyúlt. Pár perc múlva már ott tartottunk, hogy a szerkesztőség jó része (gondolatban) a szekrénye aljáról túrta elő tíz-húsz (harminc-negyven) éves ruhadarabjait, amelytől sosem volt hajlandó megválni, költözések és változó trendek ide vagy oda. Innentől kezdve tényleg csak annyi volt a dolgunk, hogy körbefotózzuk őket és elmeséltessük a történetüket. Érdemes volt.

Enikő

Fotó: Neményi Márton

Örökölt ruhadarab ez, ami túlél minden fast fashion hacukát. Valamikor a 2000-es évek elején került hozzám, amikor fősulis voltam és meglátogattam a nagymamámat. Nagyon fáztam, ő pedig hátrament a kincseket őrző szekrényéhez, és elővette ezt a barna poncsót. Azt mondta, vigyem el, mert majd jól melegíti mindig a hátamat. Ennek legalább 16 éve, a nagymamám pedig azóta meghalt, de a ruhát ma is is a szekrényemben őrzöm. Ritkán viselem, viszont amikor igen, akkor kicsit mindig olyan, mintha ő is velem lenne.

Peti

Fotó: Neményi Márton

Diaképek a ‘80-as évekből, nyár, Kodak-színek. Imádtunk a családdal nosztalgiázni, időnként beültünk együtt a nappaliba, redőny le, és vetítettünk, a szüleim pedig meséltek, milyen volt akkor, és milyenek voltunk mi, kis tökik. Ezeken a családi fotókon visszatérő elem volt ez a póló. De nem rajtam, hanem apukámon. Aztán egy időre eltűnt, az a gyanúm, hogy egyre szűkebb és szűkebb lett neki. Biztos a sok mosás. De egyszer csak előkerült, nem is tudom, hogyan, valószínűleg egy nagy szortírozásban, és akkor lecsaptam rá. Azóta hű fegyvertársam, kábé 15 éve. És még mindig nem foszlott szét. Jó, a varrás mentén szakadt már el, de még mindig tartja magát. Persze már nem is hordom annyit. Eleve fura, hogy tetszik, mert nem hordok ujjatlan pólókat. Mondjuk ennek teljesen különleges a fazonja, szerintem ilyet nem is láttam soha, ilyen félujjatlant vagy milyet. A színe is megfakult már kicsit, vagy lehet, hogy ilyen volt mindig is, csak hát a Kodak-színek.

Bence

Fotó: Neményi Márton

Az ezredforduló környékén még csak a Magyar Optikai Művek régi épületeit szétromboló, hatalmas kőgolyó munkáját figyeltük a járdáról, de 2001-től már az új MOM Parkba jártunk mozizni. A Palace MOM Parkban láttam természetesen A klónok támadása című Star Wars-filmet is, aminek aztán a DVD-premierjére is ellátogattunk a szüleimmel és az öcsémmel 2002 decemberében. A mozi emeletén, a Fotex előtt rendezték az eseményt – a boltnak ugyancsak törzsvevői voltunk, bár ma már biztos nem beszélném rá az apámat, hogy költsön el 7290 forintot a Charlie angyalai DVD-re.

A klónok támadását 11 évesen is mindössze az ötödik, esetleg negyedik legjobb Star Wars-filmnek tartottam, de azért mindent tudtam róla, mert akkoriban mindent tudtam a Star Warsról. Amikor a jedilovagos csuklyát viselő hoppmester megkérdezte a közönséget, ki akar részt venni a DVD-bemutatóval összekötött kvízvetélkedőn, a szüleimnek nem volt kérdés, hogy hátulról oda kell taszítaniuk engem a pódium elé. Szerencsére szerettem szerepelni, így én meg két felnőtt ember csakhamar a kérdések kereszttüzében találtuk magunkat. Kinek az éttermébe látogat el Obi-Wan Coruscanton? (Dexter Jettsterébe.) Milyen lények támadnak hőseinkre a geonosisi arénában? (A reek, a nexu és az acklay.) 

A válaszokat amúgy most, 18 évvel később is fejből tudom. Akkor, lámpalázasan is eszembe jutottak, ezért nyertem a képen látható pólót a hoppmestertől, aki végig „ifjú padawannak” szólított a kvízesten. Ez borzasztóan idegesített, de kellett a póló. Csak felnőtt méret volt belőle, így ma is jó rám. Mint látható, megfakult, mostanában már csak pizsamának hordom.

Niki

Fotó: Neményi Márton

Nagyjából 15 évvel ezelőtt vásárolhattam ezt a felsőt. Akkoriban a középszürke volt a legvidámabb szín, amit hajlandó voltam viselni, tehát ez a holmi a kevésbé gyászos cuccaim közé tartozott és általában jobb napjaimon vettem fel. Igazából csak most, amikor erre a fotózásra készülve átnéztem a szekrényemet, akkor tudatosodott bennem, hogy ez a legrégebben használatban lévő ruhadarabom. Valahogy soha nem adott rá okot, hogy kiselejtezzem. Alapdarab, a divatból nem ment ki. Az outfitjeimbe ma is beilleszthető, még úgy is, hogy egy ideje már nem kizárólag úgy öltözködöm, mintha az Addams Familyből szöktettek volna. És – bár fast fashion darab – az anyaga sem adta meg magát. Úgyhogy továbbra is marad.

Daniella

Fotó: Pácsonyi Daniella

Anyukámé volt ez a ruha, immár 39 éves, engem várt, amikor először volt rajta, aztán nyári ünneplő lett belőle. Évekig egy zsákban várta a szebb napokat, nagyjából 10 évvel ezelőtt találtam rá, én legtöbbször övvel hordom. Ami a legdurvább, hogy a színe még ma is makulátlan, sehogy egy folt vagy hiba, a címke alapján egy vecsési ruhaipari szövetkezet gyártotta. Nem ez az egyetlen régi ruhám, jó néhány olyan darabom is akad, amit még középiskolában hordtam, szeretem, hogy történetük és közös emlékeink vannak.

TóCsa

Fotó: Neményi Márton

A pólót klasszik promóajándékként kaptam, azt hiszem, a film sajtóvetítése előtt/után, még 2004-ben. Azóta le se lehetne tépni rólam. Eleinte amiatt hordtam, mert akkoriban még imádtam Tim Burtont, és a filmjei közül is a Nagy hal volt a kedvenc. Ahogy idővel Tim Burton filmjei egyre rosszabbak lettek, úgy a rajongásom is halványodott, de ez a póló valahogy hozzám nőtt, és csodák csodájára a sok hordás ellenére sem akar szétszakadni. Ha valaki közelről megnézi, a nyakrész belsején már felfedezheti a foszlás jeleit, de én ezt addig fogom hordani, míg le nem rohad rólam.

Adél

Fotó: Neményi Márton

Otthonérzés – ezt idézi bennem ez a tejeskávé színű pulcsi. Harmadikos gimnazista voltam, amikor a Kondorosi úti lengyel piacon vettük a szüleimmel. Azon kevés ruhadarabjaim egyike volt ez akkoriban, amit én is szerettem, és anyu ízlését is kielégítette – nem úgy, mint a kockás flanelingek, amiket előszeretettel hordtam. Ez a pulóver jelenti egy picit ma is a kötődést a múltamhoz, eszembe jut róla a lányszobám, ahol minden bordó-sárga színben pompázott, és természetesen az egyik fal tele volt a kilencvenes évek popsztárjainak posztereivel. A heverőm, aminek a lábazatára grafitceruzával írtam fel a kedvenc latin közmondásaimat. A vasárnapi családi ebédek, a Wurlitzer című kívánságműsor a Calypso rádióban, ahol az én drága apukám rendszeresen küldött dalt anyunak. A barátnőm, aki a szemközti házban lakott, így aztán parádés jelnyelvet kifejlesztve kommunikáltunk egymással. 

Szóval ez az a ruhadarabom, ami a legtöbb emléket idézi, és a legjobb, hogy amikor hideg napokon, kábé évente egyszer felveszem, rendszerint megkérdezik, új-e, olyan jó állapotban van most is. Pedig maholnap 25 éves már.

Még több divatretró az nlc-n

• Nagyapánk kedvenc otthoni viselete volt ez a köntös
• Retro divatbemutató a ‘60-as évekből – Ilyen volt a Május 1. ruhagyár
• 10 magyar divatfotó a hetvenes évekből, ami ma is tarolna az Instán