A halott fehér ember ruháit árulják a világ legnagyobb turkálójában

Obroni Wawu, vagyis szó szerinti fordításban a halott fehér ember ruhái – így nevezik a használt ruhákat a Ghána fővárosában, Accrában üzemelő Kantamanto piacon, melyet a világ legnagyobb turkálójaként is emlegetnek. 

15 millió használt ruha, hetente

Az 1950-es évek végén az Egyesült Államokban, illetve Európában számottevően megnőtt a készruhák iránti kereslet, ezzel együtt pedig megindult a felesleges ruhaneműk felhalmozódása is. Néhány amerikai üzletember meglátta a lehetőséget a second hand ruhák – a Brit Birodalomtól 1957-ben függetlenné vált – Ghánába exportálásában. Így indult a használt ruhák kereskedelme a nyugat-afrikai országban, mely az évtizedek folyamán önálló iparággá nőtte ki magát és a helyi gazdaság meghatározó tényezőjévé vált.

Az adományokból vagy visszamaradt raktárkészletekből származó second hand ruhákat a tengerentúlon, illetve kontinensünkön is az erre szakosodott központokban válogatják és minőség szerint osztályozzák. Az A-kategóriába a legjobb minőségű holmik kerülnek, melyeket az adott országon belül újra lehet értékesíteni. A B-kategóriába sorolt cuccokat Kelet-Európába vagy Észak-Afrikába, a C-kategóriát pedig Nyugat-Afrikába, Kelet-Afrikába vagy Indiába exportálják. A D-kategória a használhatatlan, hulladéknak minősülő daraboké. 

A nagyjából 30 milliós lakosságú Ghánába hetente mintegy 15 millió használt ruha áramlik, ezek döntő többsége C-kategóriás, jellemzően nyugati fast fashion márkáktól származó, gyenge minőségű darab. A konténereket szállító hajók keddenként és csütörtökönként a hajnali órákban érkeznek meg Tema kikötőjébe. A helyi importőrök 12–40  ezer dollárt (4-13 millió forintot) fizetnek egy-egy konténerért. A konténerek nagyjából 400 bálát tartalmaznak, egy-egy bála – típustól függően – 40-600 darab ruhaneműt rejt. 

Egyre rosszabb minőség

A bálák az importőrök raktáraiba kerülnek. Mivel a Kantamanto jellegénél fogva kizárólag gyalogosan járható át, ezért a 60-90 kilós bálákat a teherhordók – többségében fiatal nők – gyalogszerrel, a fejükön, vállukon, hátukon cipelik be a piacra, napi alig 1300 forintnak megfelelő összegű bér ellenében. Az importőröktől a kiskereskedők vásárolják meg a bálákat, darabonként átszámítva körülbelül 30 ezer forintnyi összegért. Nem tudhatják azonban előre, hogy az adott bála tartalma milyen minőségű. Csak a már kifizetett bálákat bonthatják fel és nem kapják vissza a pénzüket, ha azok esetleg többségében selejtes, eladhatatlan cuccal vannak tele. Persze megtörténhet ennek ellenkezője is, vagyis, hogy a bálából az érte kifizetett összegnél értékesebb holmik kerülnek elő.

„Tizenhét évvel ezelőtt, amikor kezdtem, nagyon jó volt. De amit most Afrikába, Ghánába küldenek… Egyre rosszabb minőség” – jegyezte meg az ABC News riportjában az egyik legtapasztaltabb helyi importőr, Emmanuel Ajaab.

A labirintusszerű Kantamanto piacon mintegy 5000 kiskereskedő üzemeltet standot, de a létesítmény összesen ennél jóval több, mintegy 30 ezer embernek ad munkát. Bár a piac egész héten nyitva van, a legforgalmasabb napok a szerda és a szombat, ugyanis ilyenkor van bálabontás. A vásárlók elszántan versengenek a legjobb darabokért, de magukért a vásárlókért is legalább ilyen éles a verseny a kereskedők között. 

„Reggel 6 óra körül kezdünk a nagybátyámmal mindennap, kivéve vasárnap, amikor templomba megyünk. Nem igazán pihenhetünk, mert akkor nem keresünk pénzt. A piacnapok jó napok, hiszen Ghána minden tájáról érkeznek emberek, néha még Ghánán kívülről is. Elsősorban kínai és koreai sportruházatot forgalmazunk. Az Egyesült Királyságból és Kanadából származó holmik jobbak, de drágák, és nem vállalhatom a kockázatot. Nyereséget kell termelnem, hogy el tudjam tartani a családomat” – fejtegette a One Army riportjában egy Michael nevű kereskedő. – „A családom 1980 óta árul a piacon. A nagymamám 30 éve van itt. A kormány milliárdos befektetőknek akarja eladni a piacot, hogy bevásárlóközpontot építsenek a helyén, de ott egyikünk sem engedhetne meg magának egy üzletet. Harcolunk a piacért. Itt keresünk pénzt, hogy a gyerekeink iskolába járhassanak.”

A kiskereskedőkkel szorosan együttműködnek a szabók, ruhajavítók. Egyrészt ők azok, akik mentik a menthetőt, vagyis ha a kereskedők rossz minőségű áruhoz jutnak, hozzájuk fordulnak, hogy próbálják azt megjavítani, átalakítani annyira, hogy eladható legyen és így legalább részben ne bukják el a báláért kifizetett pénzt. Mindemellett upcyclinggal is foglalkoznak: az értékesebb, márkás, de gyakran kisebb-nagyobb hibákkal rendelkező holmikat is megvarrják, átszabják vagy épp átfestik, hogy azokat aztán felárral lehessen értékesíteni. 

„Hosszú ujjú pólókat nem viselnek itt, így azokból valószínűleg hulladék lesz. Ezért a hosszú ujjú pólókból rövid ujjú pólókat készítek, az ujjakból pedig gyereknadrágokat varrok. Vagy több pólót csíkokra vágok és csíkos ruhákat készítek belőlük’’ – magyarázta a már említett portál cikkében egy varrónő, Alice.

Rajtuk kívül helyi kreatív szakemberek és divattervezők is foglalkoznak a piacról származó second hand holmik újrahasznosításával. Az Afro District nevű közösség tagjai például olyan ruhákból dolgoznak, melyek a piacon nem találnak vevőre. „Divattervezőkkel és szabókkal közösen készítünk ruhákat, és próbálunk másokat is inspirálni különféle eseményekkel, párbeszédekkel és panelbeszélgetésekkel” – magyarázták a közösség alapítói, Kwamena és Yayra.

Máglyára!

A ruhák ára a standokon a nap folyamán rugalmasan változik, a zárórához közelítve egyre olcsóbbá válik minden. 18 órakor aztán a piac bezár és a szemétszedők nekiállnak kitakarítani azt: az eladhatatlan árut hatalmas zsákokba gyűjtik. Hetente mintegy 4-6 millió ruhadarab hagyja el hulladékként a piacot.

„A napi rendszerességgel érkező szállítmányok közel 40 százalékából hulladék lesz. Mi lettünk az Európában, Amerikában és máshol keletkező textilhulladék lerakóhelye” – mutatott rá  Solomon Noi, Accra város hulladékkezelő vállalatának vezetője. Ghána fővárosa napi 2000 tonna hulladék feldolgozására képes, de jelentős részben az óriási mennyiségben keletkező textilhulladék miatt a város 24 óránként csaknem ennek a dupláját termeli. Ennek egy része az állami szeméttelepeken, a többi viszont az informális hulladéklerakókon landol, melyek közül a városban is található jó néhány. Az egyik legnagyobb ezek közül az Old Fadama nyomornegyed szélén emelkedik, ahol mintegy 100 ezer ember él. A felhalmozott textíliáktól aztán a helyiek úgy próbálnak megszabadulni, ahogy tudnak: leggyakrabban máglyákat raknak belőlük és elégetik.

A monszun idején a hatalmas viharok a város középkori jellegű, nyitott csatornáiba mossák a hulladékot, eltömítve a korszerűtlen vízelvezető rendszert, melynek következtében áradások alakulnak ki. A textilhulladék egy része a tengerig is eljut és súlyos környezeti károkat okoz:  a könnyebb anyagok belegabalyodnak a vízben lebegő műanyag szemétbe és visszamosódnak a partra.  A nehezebbek viszont a tengerfenékre süllyednek, majd újra felemelkednek, az áramlatokban kavarogva immár hosszú, vonagló „csápokat” formálva, melyek aztán szintén a partokon végzik.

A Kpone hulladéklerakó a Világbank által finanszírozott, 9,5 millió dolláros projekt volt. 2013-ban nyitották meg, Accra hulladékválságának megoldása céljából. Úgy tervezték, hogy 15 évig üzemel majd, azonban 5 év alatt teljesen megtelt, majd pedig egy éjszaka kigyulladt. Elvileg nem szándékos gyújtogatás történt, az azonban biztos, hogy a tűz 11 hónapig égett. A lerakó ma zárva van. 

– fogalmazott Solomon Noi.

Olvass még a fast fashion határairól!

• A ruhabérlés kevésbé zöld, mintha kidobnánk a megunt darabokat?
• Elpusztíthatja a fast fashiont a koronavírus-válság?
• 6 hónap fast fashion nélkül: egyre jobb a „turkálós” élet?