Az igazi Velence ma már a hídon túl kezdődik

„Ha csak elmész bevásárolni, vagy a gyerekért az iskolába, vagy munkába sietsz, minden egyes alkalommal ott találod magad a tömegben megrekedve. Amikor Párizsban voltunk, láttuk, hogy az emberek mindenhol nyüzsögnek, rohanásban vannak, és bár a tömeg tolong a metrón, de az a tömeg legalább mozog, halad valamerre. És ez igaz az ottani turistákra is, akik felveszik ezt a tempót, mert Párizsban több a lakos, mint a turista. Itt viszont a lakosság számát azoknak az embereknek a száma múlja felül, akik nem sietnek sehová, hanem lazulnak, minden sarkon megállnak szelfizni.

Nekem tíz hídon kell átmennem ahhoz, hogy beérjek a munkába, és szinte mindig elkések, mert gyakorlatilag minden hídnál meg kell állnom az éppen fotózkodók miatt

– érzékelteti Sebastian Fagarazzi, a Venezia Autentica nevű szociális vállalkozás (erre később bővebben rátérünk) egyik alapítója azt az általános frusztráltságot, ami szerinte a velencei emberek mindennapjait keseríti meg. Így folytatja:

„Ez egy gyalogos város, sokan nem igazán értik, hogy miként kell egy ilyen helyen viselkedni. Itt a hidakon akár tízesével is üldögélnek a turisták, van, aki le is fekszik. Mintha ez lenne a természetes, holott Párizs vagy Róma közepén például senki sem fogja magát, hogy lefeküdjön a gyalogosátkelőre. Senki nem áll meg a párizsi zebrán, és int be az autósoknak, hogy sajnálom, de épp ebédelek. Pedig a Rialtón sokszor ezt csinálják, ez pedig nekünk épp olyan, mintha a Times Square-en vágnák magukat hanyatt az emberek.”

Sebastian nem panaszkodik, inkább csak próbálja elmagyarázni nekem, a nem velenceinek azt a mindennapos zaklatottságot, ami a helyiek életére rátelepszik. Nyilván turistaként is érzünk ebből valamit, mikor Velencében járunk. Látjuk a bedugult utcákat, a Szent Márk téren nyüzsgő tömeget, ahogy a látképbe belerondít az óriási tengerjáró hajó, ahogy huszadjára is megpróbálja ránk sózni ugyanaz az utcai árus ugyanazt a bóvli, színes kacatot. Érezzük, hogy valami nem stimmel a szelfibotrengeteggel a Sóhajok hídja előtt, és azzal sem, ahogy a szuvenírboltot szuvenírbolt, majd pedig még egy szuvenírbolt követi. Velence egyre inkább egy tematikus parkra emlékeztető város, amely kezd a felismerhetetlenségig és a megismerhetetlenségig eltorzulni.

Ennek pedig legfőbb oka, hogy lassan nincs már velencei, aki a tematikus park díszletei mögött még tartaná a városban a lelket. A számok rendkívül ijesztőek: a második világháború után még 175 ezren laktak a szigeten, most nagyjából 55 ezren élnek a városban. Ennyi helyire jut évente 28-30 millió turista (pontos számot nem tudni, ugyanis a városnak csak a hotelekben megszálló vendégekről vannak nyilvántartott adatai), miközben – ha hinni lehet a statisztikáknak – évről évre körülbelül kétezer emberrel él kevesebb az egyre elöregedő Velencében. A várost és lagúnáját a nagy hajók miatt a víz és élővilágának tönkretétele, az elviselhetetlenség határát súroló embertömeg miatt az elnéptelenedés fenyegeti.

Az UNESCO éppen ezért már belengette, hogy a veszélyeztetett helyszínek listájára fogja tenni Velencét, ha gyorsan nem történik valami változás. Ez azt jelenti, hogy a világ egyik legszebb, leggazdagabb múltú városa olyan – általában harmadik világbeli – helyszínek sorába süllyedhet, amelyek katasztrófák és háborúk miatt veszélyeztetettek, nem a békésen sétálgató, ámde irgalmatlan sok ember miatt. Ez az út pedig végső soron akár oda is vezethet, hogy Velence kulturális örökségi állapota akkora mértékben el fog térni az eredeti – a Világörökségi Listára vételét indokló – kritériumoktól, hogy akár meg is fosztják a világörökségi címétől. Ami valóban szégyen lenne, de ez a legrosszabb forgatókönyv, és talán idáig azért csak nem eszkalálódnak a dolgok.

Lelépett a hentes, a pszichológus és a műszaki bolt tulajdonosa is

Éppen a gyors népességcsökkenés miatt meglepő, hogy Sebastian nemcsak, hogy itt nőtt fel, de nem is áll szándékában elhagyni Velencét. Párja és a fentebb említett Venezia Autentica másik alapítója, Valeria Duflot pedig francia, és minden észérv ellenére Velencébe költözött. Sebastian családja ugyan még itt él, de barátai nagy része már lelépett a közeli nagyvárosok valamelyikébe, Padovába, Veronába, Udinébe vagy Modenába. Ehhez képest Valeriával együtt ő itt képzeli el az életét.

Nagyon nincs azonban könnyű dolguk az interjúalanyaimnak, hiszen bőven lenne okuk, hogy elhúzzák a csíkot Velencéből. Megnehezíti az itteni életet, hogy nincs elég munkahely, hogy az albérlet- és lakásárak a gombamód szaporodó szálláshelyek miatt az egekbe szöktek, és hogy eltűntek a városból a  szolgáltatások. „Pedig a velenceiek rajonganak a városukért, minden háztartás könyvespolcán ott vannak a kötelező várostörténeti könyvek, nem is egy, hanem inkább tíz darab. Mikor ideköltöztem, nem értettem, hogy mi ez a rajongás. Láttam már olyat is, hogy fiatal, huszonéves velenceiek a város zászlaját hordták körbe az utcán, és közben velencei dalokat énekeltek. Ezt te otthon, a saját városodért megcsinálnád? Én nem hiszem” – Valeria szerint éppen ezért annyira szomorú, hogy a legtöbb helyi az említett problémák miatt költözni kényszerül. 

Na de hogy is néznek ki ezek a problémák a gyakorlatban? Júliusban volt egy nagynak számító tömegdemonstráció a városban közel kétezer velencei részvételével. Ennyien akarták kifejezésre juttatni, hogy minden nehézség ellenére, a fojtogató turizmus dacára ők maradni fognak. Valeria szerint ezt a demonstrációt kissé félreértelmezte a média, mert a kivonuló lakosság nem kifejezetten a tömegturizmus ellen tiltakozott, hanem az ellen a tarthatatlan gyakorlat ellen, hogy a városvezetés egyszerűen ignorálja a helyieket és igényeiket.

A mindenkori városvezetés folyamatosan engedi át Velencét a lakosság kezéből a nem velenceieknek, és ezt teljesen jogosan kikérik maguknak a helyiek. „A tüntetők figyelmet akarnak magukra irányítani, hogy hahó, emberek, mi itt élünk” – magyarázza Valeria. 

Mivel az önkormányzat jelenleg nem tudja garantálni mindazt, amire a helyieknek a normális élethez szükségük lenne, Velence egy sokszorosan amputált város képére emlékeztet; egyre jobban hasonlít egy kongó épülethalmazra, mint egy jól funkcionáló településre.

Erre jó példa a különböző hivatalok eltűnése a városból. „Sok olyan épület van Velencében, ami korábban középület volt, de aztán az önkormányzat magánkézbe eladta, és hotelt csináltak belőle. Ennek következtében egy velencei egyszerűen nem tud már ügyeket intézni a városban” – fejti ki Valeria, Sebastian pedig hozzáteszi: nagyon erős üzenete van annak, hogy a középületekből többségében hotel lesz. Ezzel ugyanis egy megyeszékhelyt fejeznek le, a privatizáció miatt ki kell költöztetni a különböző hivatalokat a szárazföldre. A szárazföld pedig – leginkább a Szent Márk tértől 20 perc autóútra található Mestre és Marghera – papíron ugyan Velence közigazgatási területéhez tartozik, de érzésre biztosan nem.

Maradjunk annyiban, hogy Velence a hídon túl kezdődik – fogalmaz Sebastian.

Ehhez képest nemcsak az okmányirodába menet kell buszra, vonatra vagy kocsiba szállnia a tipikusan gyalogtávokhoz szokott velenceinek, de „még egy kenyérpirítóért is el kell hagynia a belvárost”, és ezt Sebastian halálosan komolyan mondja. Közli, hogy már egyáltalán nincsen műszaki bolt Velencében, így – ha nem akar egy délelőttöt mondjuk Margherában tölteni – kénytelen online bevásárolni.

A műszaki boltokhoz hasonlóan tűntek el a velenceieket kiszolgáló egyéb üzletek is a belvárosból. Sebastian szerint míg gyerekkorában teli volt Velence hentesboltokkal, pékségekkel, zöldségesekkel, addig ma már alig találni ilyet, mindet felváltották a turistákat kiszolgáló szendvicsezők, pizzaszeletesek, na meg persze a szuvenírboltok. A városból – amilyen gyorsan csak lehet –  elmennek a fiatalok, tehát nem itt alapítanak családot, a szülészetet legutóbb majdnem be kellett zárni emiatt. Sebastian arra is emlékszik, hogy kiskorában – mint a klasszikus olasz filmekben – teli voltak rohangáló gyerekekkel Velence terei, 2017-ben azonban ez a tipikusnak mondott látvány a város legnagyobb lakóövezetéből, a Cannaregióból teljesen kihalt. Én is csak a jóval kisebb San Polo, középsőnek számító negyedben botlottam bele a templom falát focival püfölő srácokba.

De kilátástalan a helyzetük azoknak is, akik értelmiségi pályán próbálkoznának: „Ha orvos akarsz lenni, újságíró, mérnök, matematikus, akkor egyszerűen nem találsz itt munkát, a pszichológusokra pedig az öregedő lakosságnak nincs szüksége. Itt talán a gyógytornász, a gerontológus és az ortopédorvos marad meg, egyébként kizárólag a turizmusból és a vendéglátásból lehet megélni. Nem véletlen, hogy diplomás fiatalok ülnek a boltokban a pénztárgép mögött” – vonják le mindketten a keserű következtetést.

Tanítsd a turistát kincsvadászatra!

Hogy pontosan mióta ennyire rossz a helyzet Velencében, arra többféle válasz érkezik. A mediterrán országokban az elviselhetetlen tömegturizmus kialakulását általában azzal szokták indokolni, hogy mivel néhány éve már nem olyan biztonságos Egyiptomba, Törökországba vagy Tunéziába utazni, a korábban itt nyaralók többsége is inkább az európai tengerpartokat választja. Sebastian viszont nagyjából tíz éve érzi, hogy visszafordíthatatlan károkat okoz a turizmus, szerinte a legutóbbi gazdasági világválság miatt ugrott meg az igény az olcsó gagyit áruló szuvenírboltokra Velencében. Valeria úgy látja, hogy éppen ebben az időszakban változtak meg az emberek utazási szokásai is: szerinte míg régen többen megengedhették maguknak akár a kéthetes utazásokat is, addig ma már ráálltak a nyaralók a hosszú hétvégés kikapcsolódásra.

És hát éppen a rövid vagy még inkább az extrém rövid nyaralásokkal van a gond Velencében is. Ide több tízezer olyan turista érkezik naponta, aki csupán néhány órát tölt el a városban. Ők a day tripperek, akik a legártalmasabbak a városra nézve, mert egyrészt róluk nehéz statisztikát vezetni, másrészt többségében ők azok, akik leszállnak a környezetszennyező nagy hajókról a Szent Márk téren, majd gyorsan végigsétálnak a legnépszerűbb és legzsúfoltabb utcákon, elköltik a pénzüket a szuvenírüzletekben, és már viharzanak is vissza a hajóra. Az ilyen rapid városnézések során viszont valójában nem sokat lát az ember Velencéből, és így nem is tiszteli a várost különösebben.

Itt jön Valeria és Sebastian idén tavasszal elindított vállalkozása, a Venezia Autentica a képbe. Ez egy olyan szociális projekt, amely Velence helyi iparosait, kézműveseit, maszkművészeit, családi receptekből főző éttermeit, tradicionális kávézóit próbálja támogatni. Interjúalanyaim úgy vélik, hogy a tömegturizmus különösen azért nagy csapás, mert a day tripperek nem jutnak el azokba a városrészekbe, ahol a helyi, vékony kisvállalkozói réteg próbál megélni. Leegyszerűsítve:

a központban zsúfolódó, olcsó műanyag maszkokat és béna hűtőmágneseket áruló szuvenírboltokban vásárolnak be gyakorlatilag fillérekért, míg az évtizedek óta, a kijjebb eső (értsd: húsz perc sétára lévő) műhelyében festő, faragó helyi kézműves szépen lassan éhen hal.

Hiába kalapálja a fémet, önti formába a gipszet és varrja meg a bőrt a legendás és eredeti velencei maszkokhoz, ha a tízeurós, fröccsöntött szuvenír ötszörösét kéri el érte, és a drága bérleti díj miatt nem a Rialto híd lábánál nyitja meg üzletét. Így viszont kisebb az esélye arra, hogy észrevegyék őt.

A Venezia Autentica épp a láthatóságot szeretné megadni a helyieknek, méghozzá úgy, hogy egy minőséget garantáló matricával ellátja azokat a boltokat városszerte, ahol Sebastian és Valeria szerint eredeti dolgokat készítenek, és nem kínai árut tukmálnak a turistára. Üzleti modelljük lényegében abból áll, hogy weboldalukon utazási tippek, cikkek és interaktív térkép segítségével megpróbálják a turistának megmutatni Velence rejtett, kevésbé szembetűnő értékeit; azokat a fagyizókat, amelyeket a helyiek is szeretnek, a parkokat, amelyeket a helyiek is használnak, megmutatják, hogy van élet a dózsepalotán túl. Projektjüket egy évre szóló tagsági kártyájuk megvásárlásával lehet támogatni, amely aztán feljogosítja a turistát arra, hogy tíz százalék kedvezménnyel vásároljon a matricával ellátott helyeken.

„Persze, ez a tíz százalék sokat nem jelent, de nem is ezen van a lényeg, hanem a hitelesítő matricán. Tapasztalataink szerint az emberek szívesen támogatják azokat a műhelyeket, amelyekről tudják, hogy valóban eredeti velencei termékeket készítenek ott, valóban velenceieket alkalmaznak, és helyi alapanyagokból dolgoznak” – mondja Valeria.

Hozzáteszi, hogy egyelőre ezt látják a legalkalmasabb eszköznek arra, hogy Velence állapotán ők maguk mint lakosok segíteni tudjanak. Az önkormányzat a forgalmas pontokra kihelyezett turistaszámlálóktól kezdve a szálláshelyek számának korlátozásáig sok mindent megígért az utóbbi időben a turizmus okozta károk orvoslására, de az ígéretek beváltásához még idő kell. A két helyi szerint eddig nem sok minden történt azon kívül, hogy növelték a tereken a rendőrök számát, és elindult az #EnjoyRespectVenezia közösségi médiás kampány.

Égető szükség van a helyiek felől érkező kezdeményezésekre, de ezen a térfélen is kevés hatékony, proaktív ötlettel találkozni. Volt például egy referendumnak mondott, de semmilyen kötelező erővel nem bíró szavazás júniusban arról, hogy a nagy tengerjáró hajók a jövőben beléphessenek-e a Velencei-lagúnába, és bár a 18 ezer szavazó 98 százaléka kitiltaná a hajókat, az eredmény csak lóg a levegőben, senki nem kezdett vele semmit.

A Venezia Autentica viszont egy jó ötlet, mert még az is lehet, hogy Velence jövője a fenntartható turizmuson, a felelősségteljesen gondolkodó utazón áll vagy bukik. „Ha a turista elkezdi megkeresni a matricás boltokat, akkor kincsvadászatra indul, ami mindig egy élmény, mert közben olyan helyekre is eltévedhet, ahova magától nem menne el. Beszélget a helyiekkel, megismeri a várost, kicsit a sajátjának fogja tekinteni, így a felelősségérzete is megnő iránta” – mondják.

Hogy az elgondolásuk hosszú távon beválik-e, azt persze nehéz megjósolni. Egyelőre optimisták: úgy tervezik, hogy a most még kettesben egyengetett vállalkozásukba jövőre felvesznek alkalmazottakat is, hiszen ettől lesz igazán szociális a projekt. „Reményeink szerint néhány éven belül lesz, mondjuk, 15 fiatal, velencei alkalmazottunk, akik iskolázottak, itt akarnak maradni és családot alapítani Velencében. 15 alkalmazott az 15 család. Fontos célunk, hogy munkahelyet teremtsünk – még ha nem is a legnagyobbat –, mert a velenceiek szeretik ezt a várost, szeretnének itt maradni, és az nem igazságos, hogy nincs választási lehetőségük” – zárják le, mi pedig reménykedünk, hogy ez összejön nekik.