Kétféle magyar ember van: aki már (többször is) volt Lisszabonban, és aki nemsokára lesz. (Na jó, ez kicsit elvtelen volt: kétfajta olcsó repjegynyi és három-négy éjszakára való szállásnyi pénzzel rendelkező magyar ember van. Értitek, na.) Aki már volt Lisszabonban, az nyugodt szívvel megy vissza csak úgy, mindenféle elhatározás, terv és tét nélkül. Ő ugyanis tudja, hogy Lisszabont nem kell megtervezni, nem kell készülni, még azt a szerencsétlen Wikipédia-szócikket sem kell elolvasni,
Lisszabon ugyanis az a város, ahol egyik dolog követi a másikat, magától, csak úgy,
elég, ha elindulunk az utcán. (És nem üt el a villamos, például azért, mert nem tudsz elég gyorsan félrehúzódni előle egy kapualjba.) Ezt egyébként egy olyan ember írja, aki autisztikus kényszerességgel készül minden útra, és nehezen bírja, ha valahova terv nélkül indul.
Na jó, a Wikipédia-szócikket azért érdemes mégiscsak elolvasni, már csak azért is, hogy nekem ne kelljen leírni a kötelezőket a portugál fővárosról. (Korábban ráadásul megtettük: természetesen nem ez az első beszámoló az NLCafén az egyik legnépszerűbb – rettenetes turisztikai modorossággal élve – desztinációról.) Most tehát a nem kötelező információk jönnek: konkrétan az a tíz plusz egy, amit a templom-, múzeum- és étteremfixált útikönyvek és beszámolók rendre kihagynak. Nagyon sok négy nap alatt összelőtt saját fotóval. Utóbbiak terápiás célt is szolgálnak, szóval nem baj, ha mostanában nem mész Lisszabonba, azért még fogyaszd egészséggel. (Aztán ki tudja, lehet, hogy a végén már foglalod is a repjegyet, ezért nem vállalunk felelősséget!)
Ha tehát Lisszabonba mész…
…ne a látványosságokat nézd, hanem magát a várost!
Ezt nem kell kifejteni: Lisszabon önmagában egy nagy-nagy látványosság, egy összefüggő Híres Épület, főleg, ha az óvárosban jársz (és laksz, ami egyáltalán nem kivitelezhetetlen, nem vészesek az Airbnb-árak és van választék bőven). Az óváros egyébként annak idején a bordélynegyed volt; ma egyszerűen azért ez az óváros, mert egyedül ez nem égett le a nagy földrengés alatt. (Itt ugyanis viszonylag kevesen tették ki a gyertyát az éppen aktuális halottak napja alkalmából.) Látszik is: sikátorok, teljesen véletlenszerű elrendezésű utcák, falak és kapualjak. Kínkeservvel vezették be a tizenkilencedik és huszadik századot, Alfama lejtős, járdányi utcáin jó esetben elég a falhoz lapulni, ha jön a villamos.
Főleg az utcákat!
Kevés városról mondható el, hogy egyenlő az utcáival, Lisszabon ilyen. Az utcán zajlik az élet, a falakon a művészet, a politikai aktivizmus, versek, szerelmek, szakítások és egy népművészet ihlette rohamosztagos. Mutatjuk.
Nem kell a menő bár és a bulihely, úgyis az utcán kötsz ki
Ez a fentiekből következik. Ezért van, hogy egy jobb útikalauz (ilyen például a Vice-é) nem is nagyon ajánl esti szórakozóhelyet: azokba úgyis csak az italért mész be, aztán irány újra az utca, ahol iszol, beszélgetsz, ismerkedsz, dülöngélsz, hallgatod a fadót, jobb esetben egy helyről, de általában több kocsmából egyszerre; a klasszikus portugál dalok így egy idő (és pár bor) után csodás kakofóniába vegyülnek. Egyébként pedig bármikor behajolhatsz egy nyitott kapualjba, általában ül ott egy néni, és egy euróért kínálja a meggylikőrt, a menőbbje csokipohárban (!). Mindig legyen a zsebedben apró!
(Na jó, a Tejóba nézz be!)
„Ha jó zenét akartok, menjetek a Tejo Barba, általában jó a buli”, mondta egy ott élő magyar ismerős. Nem hazudott, nyilván, csak éppen azt hagyta ki, hogy
ez egy kétasztalos bár, ahol egy skótszoknyás, filigrán hipszter játszik klasszikusokat pianínón és bendzsón (?), minden második dal után feláll és körbekérdez, ki mit kér, ő ugyanis a csapos is.
Menj el, igyál valamit, érdemes!
Fotók: Neményi Márton
Légy jó arc turista!
Az első egy-két napon kicsit soknak éreztük a várost elborító passzív-agresszív graffitiket, amelyek a kapitalizmust, konkrétan a tömegturizmust kárhoztatják, betiltanák az Airbnb-t és úgy általában elzavarnák a buta, lajhártempóban caplató, szelfiző-instázó külföldieket. Most ez miért kell, amikor láthatóan ebből él a város, nem? Aztán szombat lett és megértettük: mi, az úgynevezett jó arc turisták sem tudtunk mozdulni a kis utcákon hömpölygő szelfiző-instázó szararc turistáktól, hát még a helyiek. Ezzel tényleg kell kezdeni valamit: te például kezdheted ott, hogy figyelsz az autókra, a tömegközlekedésre és nem a lehető legrosszabb helyen állsz meg feszt. És persze
egyél-igyál igazi, helyi éttermekben, a gyanúsan kommersz, turisták lehúzására szakosodott teraszokat kerüld el!
Ezekből egyébként meglepően kevés van, annak ellenére, hogy a Váci utcának itt is van helyi megfelelője.
A napszemüvegárusok valójában drogot árulnak. Ne vegyél!
Nem szeretnénk sem álszentek, sem erkölcscsőszök lenni: mi itt az NLCafénál valljuk, hogy minden felnőtt ember magáért felel, beleértve a bódulatot is. Ezért aztán nem is mondjuk, hogy ne vegyél drogot, csak azt, hogy ne a napszemüveg-árusoktól vegyél, egyszerűen azért, mert már a zacsin látszik, hogy felütött, béna és gyanús fű az, megkérdőjelezhető THC-aránnyal. A napszemüvegárusok ugyanis nem napszemüveget árulnak (ugyanaz a négy bénán hamisított Ray-Ban van mindegyiknél), ahogy létrejön a véletlen szemkontakt, már veszik is elő a tasakot a zsebükből. Hogy akkor honnan? Erre természetesen nem válaszolhatunk.
Portugália dekriminalizálta a drogokat. Azaz nem legálisak, de nem büntetik, ha fogyasztásnyi adagokat tartunk magunknál.
Szóval óvatosan!
Mindig térj vissza a partra!
Magában a városban nincs fürdésre alkalmas part, legfeljebb olyan rakpart, ahol beugranak a folyóba (mert ez még folyó, bár sós) a részeg brit turisták. Ennek ellenére az egész (alapvetően ipari, kikötői jellegű) partszakasz vibrál az élettől. Egy afrikai fiú állatkertet épít homokból, nem sokkal odébb egy bácsi kövekből készít szentélyt a családjának, egyébként pedig mindenki ül, fekszik, ejtőzik, iszik, cigizik, csajozik, pasizik. Legyen tehát a part a kiindulási és a célpont mindennap, akár többször is, csalódni sosem fogsz.
Menj bolhapiacra!
Ez alighanem magától értetődik. Portugáliában szerencsére úgy rengeteg a turista a bolhapiacon, hogy maga a bolhapiac nem rájuk szakosodott, hanem még mindig autentikus, kellő arányban kedves és trash, van itt minden a batikolt pólós nénitől a táncoló zokniáruson át a kamionról leesett PlayStation-játékokig.
Azt mondod, Lisszabon? Azt mondom, kortárs művészet!
Abban ugyan megegyeztünk, hogy elég az utca és a part, a MAAT-ba azért mindenképpen érdemes betérni. (Villamossal negyed óra a part mentén.) Nem hoz lázba a kortárs művészet szókapcsolat? Éppen ezért! A Musem of Art, Architecture and Technology ugyanis azon van, hogy lerombolja a sokszor köldöknézősnek és öncélúnak bélyegzett mai képzőművészetet: funkcionálisabb, ahogy a neve is sugallja, az építészetre és a technológiára is figyel és
elképesztően szórakoztató az egész.
Tényleg nem hittem volna, hogy alig lehet majd kirángatni az átfazonírozott gyárból és az ahhoz kapcsolt ívelt, letisztult épületből. Környezetvédelem, űrutazás és egy hatalmas, interaktív, keserédes kiállítás arról, hogy hogyan érdemes, lehet és nem lehet boldognak lenni ebben a rövid életben (utóbbi Stefan Sagemeistertől, tessék megjegyezni a nevét) – még elcsípheted, ha most gyorsan nézel repjegyet!
Kelj át a folyón, és nézz vissza Lisszabonra!
Ülj fel a kompra, menj át Cacilhasba (tíz perc), menj végig az elhagyatott raktárépületek mentén a parton, egyél valamit (mindegy mit) a Ponto Finalban, ülj ki a Kopaszigát-szerű partra és nézz vissza. Csak hogy perspektívába kerüljön a város és egy kicsit talán az életed is.
Hajlamos vagy a hazatérés utáni letargiára? Készülj a legrosszabbra!
Azon lehet vitatkozni, hogy Lisszabon és Portugália fejlettebb-e gazdaságilag, kulturálisan és úgy általában európaiságban, mint Budapest és Magyarország. Azon azonban nem lehet vitatkozni, hogy vidámabb és boldogabb hely-e: az, és kész.
Csak akkor utazz oda, ha van miért és kiért visszajönni.
Különben súlyos és elhúzódó posztutazós depressziónak nézel elébe. Esetleg vissza sem jössz.
