Lenyűgöző úton, Eger irányából közelítek az újmassai őskohó felé, csak azt sajnálom, hogy nincs önvezető autóm, esetleg egy sofőröm, mert legszívesebben az egész utat végigfényképezném, vagy csak bámulnám a burjánzó tájat. A Bükki Nemzeti Parkon keresztül visz az út, alig találni olyan helyet, ahol ne lenne érdemes megállni és csak hallgatni a csendet, belélegezni a friss levegőt.
Végül Lillafüred mellett, a Hámori-tónál fordul az út, és onnan balra már csak három kilométer az őskohó és az ipari skanzen, ahová kisvasúttal is el lehet jutni. A Fazola-kohó gyerekeknek is ideális kirándulás lehet.
Rituális, templom kinézetű ipari műemlék ez, mai szemmel szinte értelmezhetetlen díszlet: egy várrom és egy őskori színház keveréke is lehetne az idén 205 éves kohó, Magyarország egyik legjelentősebb ipari műemléke, amel Európában is ritkaságnak számít.
Az „őskohó” története a XVIII. századra nyúlik vissza. Fazola Henrik építtette fel a közeli Ómassa területén az első faszén tüzelésű nagyolvasztót, amely az itt bányászott vasércből olvasztott ki nyersvasat.
A gyár kinőtte magát, terjeszkedni kezdett, később Fazola Henrik fia, Frigyes építtette Újmassán ezt a misztikus kinézetű olvasztót, amelyet rengeteg kovácsműhely és öntöde vett körül, és különféle korabeli, magas minőségű öntöttvas tárgyakat készítettek itt.
Ő hozta létre a Hámori-tavat is, amely eredetileg a kovácsműhelyek vízellátását volt hivatott megoldani. Manapság csónakázni lehet ezen a gyönyörű, zölden világító tavon.
Bár a kohó csak 1866-ig működött, Fazola Frigyes mindenképp maradandót alkotott, hiszen ma már elképzelnünk is bonyolult azt az egyszerű szerkezetet, amelyet hámornak hívnak, viszont a Hámori tó, Felső- és Alsóhámor máig őrzi a nevét.
A hámor egyébként egy fémfeldolgozó eszköz, neve a „hammer” (pöröly) szóból ered. Hatalmas vaskalapácsok voltak ezek, melyeket a folyóvíz hajtott, és a forró vasat ütötték, formázták vele.
Később a helyi kohászat az ipar fejlődésével a Diósgyőr és Miskolc közötti komplexumba települt át, innentől az elhagyott kohó állapota egyre romlott, de szerencsére 1951-ben restaurálták, és védett ipari műemlékké nyilvánították.