„Ez a macskák városa” – Egy nap Isztambulban

Isztambul óvárosának Fatih nevű negyedében nagy a nyüzsgés, egymást érik a kávézók, a faszénen sült birkahúst kínáló kifőzdék, a mindenféle limlomot áruló boltok. Pedig ez a szegénynegyed kellős közepe, egy szomorú tekintetű, négyévesforma kurd kisfiú jó kétszáz méteren keresztül kísér minket lehajtott fejjel és kinyújtott kézzel. Amikor végül a markába nyomunk pár lírát, azonnal az egyik dönereshez szalad, és rendel egy szendvicset; a tulajdonos jószívű, pár yaprak sarmasit (töltött szőlőlevelet) és egy doboz ajrant is ad a kicsinek.

Pillanatok alatt több tucat gyerek rohan meg minket. Pedig Ayşe, a hostel mindig kedves és jókedvű recepciósa szólt, hogy ne adjunk baksist senkinek. „Nem szabadultok majd tőlük – mondta törökösen dallamos angolsággal. – A cipőpucolókkal se álljatok szóba. Az a trükkjük, hogy leejtik a kefét, és ha felveszed, a kedvességedért cserébe felajánlanak egy ingyen cipőtisztítást, aztán kifizettetik veled az egészet.” Hallgatnánk rá, de nehéz megállni: rengeteg a koldus, a parton újszülött gyerekükkel a mellükön kéregetnek a szoptatós anyák. Isztambul, ez a mindig izgő-mozgó, ősi és gyönyörű város már csak ilyen: mindig kér – igaz, mindig ad is cserébe valamit.

Kiszabadítjuk magunkat a gyerekek gyűrűjéből, és továbbindulunk. A város ultraortodox muszlimok lakta negyedének egyik legizgalmasabb helyére, a híres Çarşamba piacra megyünk, ahol szerdánként a nyúzott-pácolt birkafejtől a gyümölcsökön és egzotikus fűszereken át a bontott Merci-alkatrészekig szinte mindent meg lehet venni, ami elképzelhető – ráadásul még helyi mércével mérve is jutányos áron. Mire odaérünk, már hatalmas a tömeg, az egyik sarkon ételfestékkel színesre festett naposcsibéket árulnak egy kartondobozból. A kék, zöld, neonrózsaszín, barackvirágszín és tűzpiros csibék rémülten pislognak ránk a doboz pereme felett, a gyerekek visítozva rángatják a szüleik kezét, és izgatottan sustorogva mutogatnak a pelyhes kis madarakra.

A piac tömve áruval, mintha a világ minden „garantáltan eredeti” Adidas melegítőjét, damaszt zsebkendőjét és műselyem bugyogóját idehordták volna. „Ucuz, ucuz!” (Olcsó, olcsó!) – kiáltozzák az árusok; a kifőzdék felől erős, mégis kellemesen fűszeres illatot hoz a szél. A Çarşamba azért különösen érdekes hely, mert messze esik a turisták által látogatott látványosságoktól, ez maga a hamisítatlan Isztambul, ahol burnuszos férfiak és hidzsábos nők válogatnak a portékák között. Miután alaposan kibámészkodtuk magunkat, átvágunk a tömegen, és a közeli Valens akvadukt felé indulunk; az i. sz. 368-ban épült római vízvezetéket a világ legszebbjei között tartják számon, a középkori Konstantinápoly vízellátásának is fontos része volt. Ma a hagyomány és a huszadik századi modernitás összeborulásának különös emlékműve, alatta bújik át a város egyik legforgalmasabb főútja, az Atatürk Bulvari (Atatürk körút) is.

A több mint 920 méter hosszú akvadukt a város egyik leghíresebb látványossága. Egyik boltíve alatt kedves kis teraszt találunk, le is ülünk egy árnyékos asztalhoz, hogy kifújjuk magunkat és igyunk egy zaccos török kávét. A Föld egyik legnépesebb, az agglomerációval együtt több mint tizenötmillió lakosú városában mindig pezseg az élet, de szerencsére találunk azért benne olyan eldugott kis helyeket, ahol megpihenhetünk. Ez a terasz is ilyen, a kényelmes székekben jólesik az ülés, szótlanul iszogatjuk a kávénkat, és a közeli parkban gyerekkocsit tologató nőket, szemérmesen beszélgető párokat nézzük. Egy jellegzetes öltözéket viselő, szakállas mollah (iszlám hittudós) is arra sétál a tanítványaival, biztos a közeli Şehzade Camiiból (a camii [dzsámi] magyarul mecsetet jelent) jöttek. A csodaszép mecsetet I. Szulejmán szultán építtette, hogy emléket állítson fiának, Mehmed hercegnek, aki 1543-ban egy magyarországi hadjáratból hazatérőben halt meg. Szulejmán egyetlen törvényes fia halála után állítólag negyven napig gyászolt a mecset helyén felállított ideiglenes kegyhelyen, később itt építették fel Mehmed türbéjét is.

Alaposan átböngésszük a térképet, és továbbindulunk. A Kapalıçarşı, vagyis a Nagy Bazár alig több mint negyedóra sétára van tőlünk, úgy döntünk, jobb, ha már az utazás elején beszerezzük a kötelező szuveníreket. Gyaloglás közben elmegyünk a Saraçhane Parkı (Szaracén park), az Isztambuli Egyetem szociológia szakának épülete és a Beyazit mecset mellett, legszívesebben mindegyikbe bemennénk, de szorít minket az idő. Egyszer csak felmagaslik előttünk a Nagy Bazár – a helyiek csak „Fedett Bazárnak” hívják: egyetlen gigantikus szín-, hang- és szagrobbanás, ez a világ egyik legnagyobb fedett piaca, ahol hatvan utcácska háromezer boltjában kínálják a portékáikat az árusok. A szüleink bőrkabátért, olcsó aranyért és örmény konyakért jártak ide a nyolcvanas években, de van itt minden, amit az emberi elme csak el tud képzelni a Miki egeres állólámpától a használt krikettütőig. Kicsit incselkedik velünk az otthon, egy érmékkel teli kőedényben régi kétforintost találok.
 
Veszünk egy muszlinstólát anyámnak és néhány szép cserepet a barátoknak. A hűtőmágnes és a képeslap persze olcsóbb lenne, de ennyi szépség között nem visz rá a lélek, hogy az ajándékokon spóroljunk. A turisták körében nagyon népszerű Kapalıçarşı ugyan jóval drágább, mint a Çarşamba, de alkudni lehet, sőt kötelező: így is megússzuk pár száz lírából a bevásárlást.

A napi kétszázötven-négyszázezer látogatót vonzó bazár szívében álló raktárépületeket 1464-ben építtette II. Mehmed szultán. Az évszázadok során folyamatosan befedték és a piachoz csapták a környező utcákat is, és új szárnyakat építettek a meglévő épületekhez – így alakult ki a mai 30,7 hektáros óriáspiac, amelynek területén a boltok mellett több mecset, fürdő, szökőkút és egyéb látványosság is található. A labirintusszerűen egymásba fonódó, hangulatos sikátorokban számos kellemes étterem is van, mivel már kora délutánra jár az idő, meg is kísért minket a gondolat, hogy beüljünk az egyikbe, de aztán úgy döntünk, a helyi szokások iránti tiszteletből kivárjuk az estét. Ramadán van, ilyenkor a hívő muszlimok csak napszállta után vesznek magukhoz ételt.    
 
A bazárból Sultanahmet felé vesszük az irányt: itt áll Isztambul két leghíresebb dzsámija. az Ayasofya (Hagia Sophia) székesegyház és a Sultanahmet Camii, ismertebb nevén a Kék Mecset. Jó félórás út, de megéri sétálni, ahogy közeledünk a Sultanahmet Meydanihoz (Sultanahmet tér), egyre szebb, egyre keletiesebb arcát mutatja a város. Útközben rácsodálkozunk a Peykhane Caddesi és a Dostluk Yurdu Sokak sarkán álló Lady Diana hotelre – pedig nincs is igazán mit csodálkozni, hiszen a közelben áll az Otel California is. Hiába, ez Törökország.

Az Ayasofyát sajnos csak kívülről csodálhatjuk meg, a múzeumként is működő mecset előtt akkora a sor, hogy képtelenek lennénk kivárni. A Kék Mecsetbe viszont bejutunk, igaz, mielőtt átlépnénk a küszöböt, le kell vennünk a cipőnket, és Helénre még egy súlyos leplet is ráborítanak, mert fedetlen lábbal és karokkal egyetlen nő sem teheti be a lábát az iszlám szent házába. A Sultanahmet dzsámi nemcsak kívülről, hanem belülről is elképesztően gyönyörű. A falakat gazdag festett és faragott díszítések borítják, a mennyezetről óriási, díszes csillárok lógnak, a vastag perzsaszőnyegek elnyelik a lépéseink zaját. A férfiak elöl, a nők hátul, egy elkerített részben ülnek. „Nálunk a dzsámiban szigorú a szegregáció, de nincs ez máshogy egy zsinagógában sem” – magyarázza később egy barátságos boltos.   
 
A Kék Mecset az iszlám világ egyik legfontosabb kegyhelye. Az 1600-as évek elején emelt dzsámit I. Ahmed építtette, népszerű nevét a belső falait borító, különösen szép kék csempékről kapta. A mecsethez tartozó épületegyüttesben van Ahmed oszmán szultán és ágyasa, Köszem szultána türbéje, egy medresze (iskola) és egy kórház is. A grandiózus épületet – az imaház kupolájának átmérője 23,5, magassága pedig 43 méter – hat minaret díszíti. A müezzin régebben naponta hatszor ezek erkélyéről hívta jellegzetes énekével imára a hívőket, de ma már a modern technikának köszönhetően nem kell megmásznia a meredek lépcsőket, tökéletesen megteszi a hangosbeszélő is. A hat minaret miatt egyébként Ahmed szultán majdnem komoly bajba került: az imámok erősen kritizálták azért, mert a Mohamed szülővárosában álló mekkai nagy mecsetnek is csak hat tornya volt. A szultán fineszes csellel oldotta meg a problémát, pénzt ajánlott fel, hogy a Kába kövének is otthont adó „Tilalmas Szent Mecset” hetedik minaretje is megépülhessen.

A Kék Mecsetet ma is a világ minden tájáról látogatják a hithű muszlimok, ottjártunkkor is több zarándok mossa a lábát a falak melletti csapoknál, hogy így megtisztulva léphessen be a szentélybe.  
 
Zúgó fejjel, fáradtan megyünk tovább. Már nem is nézzük a térképet, csak megyünk, amerre a lábunk visz. Szerencsénkre, mert alig pár száz méter kutyagolás után rátalálunk Isztambul talán legeredetibb és legbájosabb negyedére, a Márvány-tenger-partján fekvő Kadirgára. Isztambul különös, sokszínű város. Egyik része a Boszporusz európai, a másik az ázsiai oldalán fekszik, ráadásul az európai oldalt is kettészeli a szoros hosszú nyelvként kígyózó nyúlványa, a Haliç, azaz az Aranyszarv-öböl. Ennek a két – a keleti és a nyugati, az oszmán és a bizánci, az orientális és a gyarmati – kultúrának az összecsókolózásából született Kadirga is: egy városrész, amely koloniális stílusban épült házaival, sosem nyugvó, nyüzsgő utcácskáival, a női tűsarkaktól a kredenc tetejére való nippekig minden elképzelhető árucikkre szakosodott kis boltocskáival, olcsó kifőzdéivel és büféivel valami egészen elképesztően egzotikus, mégis furcsán ismerős képet mutat az Európából érkezett utazók számára.

Kadirga Isztambul önvallomása, kulcsregénye, ars poeticája. A szűkös kis sikátorokban szikár, izmos hamalok (hordárok) húzzák maguk után rozoga kerekes kordéikat, az utcán félmeztelen gyerekek szaladgálnak, a kávézók teraszán felnőtt férfiak isszák a kávét és szortyogtatják a vízipipát. Ilyenkor, ramadán hónapjában, amikor a muszlimok arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkoztatta Mohamed prófétának az akaratát, napkeltétől napnyugtáig böjtöl a város: nemcsak az evést, az ivást, a dohányzást és a nemi kapcsolatot, hanem a dühöt, az irigységet, a vágyat és a pletykát is kerülniük kell. Estefelé viszont asztalokkal, székekkel telnek meg az utcák, és vidáman dörmögve-csivitelve felbolydul a város. A lakók jó szívvel hívják meg az asztalukhoz az idegeneket, minket is megvendégel egy köpcös, vitorlásanorákot és tányérsapkát viselő alak, aki a barátaival ünnepel a Kadirga Spor Külübü (Kadirga Sportklub) teraszán. A falakat Galatasaray-zászlók díszítik, a bejárat mellett kis imaház árválkodik. Nőt csak elvétve látni, ők is inkább a gyerekeket abajgatják, nem csoda, hogy Helén nagy feltűnést kelt a sportklub törzsközönségének körében. „Bjútiful júrópien lédi” – búgja mosolyogva Antonio, a vendéglátónk. Hiába, ünnep ide, böjt oda, bizony a törökök is szeretik a csinos, fiatal nőket.
 
Antonióval hamar összebarátkozunk. A közeli boltból sör is kerül az asztalra – pontosabban az asztal alá. Efes, török főzés, de annyiba kerül, mintha a legdrágább belga különlegességet kértük volna. „Óvatosan igyátok, mostanában sok errefelé az önjelölt próféta” – súgja oda Antonio, aki bár maga is muszlim, de azért nem veti meg az italt. „Allah nem lát be a sátorba és a kamion alá” – mondja nevetve, aztán megmarkolja az üveg nyakát, és kicsit komolyabban hozzáteszi: ha iszik is, utólag azért igyekszik elrendezni a dolgot istennel és a lelkiismeretével.

Újdonsült barátunk körbekalauzol minket az utcákon. Az apja olasz katona volt – innen a neve –, de az anyja környékbeli lány. „Ott lakik, a mosoda fölött” – mutat az egyik azúrkék csempés házra, amit mintha egy óriás fűrészelt volna ketté éppen a háromemeletes ablaksor közepén. „Kevés a hely – magyarázza legyintve. – A ház bal oldala megsérült a ’99-es izmiti földrengésben, hát lebontották, és építettek a helyére egy újat.”
 
Antonio és az ismerősei nagyon vendégszeretőek, hosszú órákat töltünk velük a negyed utcáin sétálva. Aztán úgy döntünk, megnézzük magunknak a öböl túloldalát is – másnap indulnunk kell tovább, a Leszbosz szigetével szemközt fekvő Égei-tenger-parti kisvárosba, Ayvalikba, szeretnénk a lehető legtöbbet látni a városból. Antonio búcsúzóul még a kezünkbe nyomja a névjegykártyáját, rajta egy horgony és tekergőző hajókötél. „Hajód is van?” – kérdezem tőle. „Á, dehogy, ez az egész felhajtás csak a lányok miatt van. Szeretik a tengerészkéket” – válaszolja vigyorogva.

Átsétálunk a tenger és az Aranyszarv-öböl keretezte, keskeny földnyelven. Hiába az esti óra, a Galata híd melletti kompkikötőben még mindig nagy az élet, ide futnak be az ázsiai oldalról érkező hajók, amik a Sabiha Gökçen Nemzetközi Repülőtérről érkező turistákat fuvarozzák át az óvárosba. Isztambul ugyan nem Velence, de azért komoly vízi forgalmat bonyolít, ha lenne időnk és pénzünk, akár a Fekete-tengerig is felhajózhatnánk a Boszporuszon. A híd alatt két fiatal kurd srác árulja az olcsó cigarettát, talán Irakból érkezhetett a karton. Veszek egy doboz Camelt, aztán felsétálunk a gyaloghídra. Ráérősen rágyújtunk, és nézzük a horgászó helybelieket; a városra lassan ránehezedik a júliusi éjszaka.

A híd túloldalán a híres halpiac, a Karaköy Balık Pazarı még nyitva van. Testes, sárga csőrű tengeri sirályok fosztogatják a halárusok standjait, annyian vannak, hogy néha a sötétség ellenére is tejfehérnek tűnik az indigókék ég. Felkapaszkodunk a domboldalon; ez a város művésznegyede, a csinos épületek között galériák, kiállító- és koncerttermek, színházak és designboltok bújnak meg. Az Istikal Caddesin vígan csörömpölve szállítják az utasokat a mokány kis piros villamosok, az egyik szerelvény után egy platós vagont, afféle guruló színpadot kötöttek, éppen egy dzsesszbanda muzsikál rajta. A szaggatott szaxofonszóló és a brummogó bőgő hangjait hamar felitatja az éjszaka, ez a város hivatalos partiutcája, ahol 0–24-ben fortyog, dübörög, tombol az élet. Itt vannak a legmenőbb butikok és a legjobb szórakozóhelyek is, ez már Galatasaray, ahol még a melegbárokat is megtűrik – talán az egyetlen igazán „nyitott negyed” ebben a konzervatív városban.

Az egyik McDonald’s előtt egy kedves tekintetű kóbor kutya csapódik hozzánk, fekete szemei végtelen bizalommal néznek ránk. Néha elénk kocog, néha lemarad egy kicsit, néha szembefordul velünk, és mélyen, puhán a szemünkbe néz. „Nincs egy kis kajátok? – kérdezi a tekintete.– En-ni-va-ló. Én a kolbászt is elfogadom, nem vagyok vallásos.” Nem tudunk szabadulni attól a bársonyos tekintettől, hamar a szívünkbe vackolja magát, veszünk is neki egy dönert az egyik utcaszéli kioszkban. Attól kezdve még hűségesebben kísér minket. „Gazdik, gazdik” – mondja minden mozdulata, miközben vidáman vakkantgatva tercel egy utcai zenekar produkciójára. „Kellene egy kutya” – mondom Helénnek; ő csak bólint és elmosolyodik. „Kellene.”
 
Loncsos útitársunk egészen a Taksim térig kísér minket. Itt van a híres-hírhedt Gezi park is, ahol 2013 májusában egy környezetvédők által szervezett demonstráció kormányellenes zavargásokba torkollott. A zöldek eredetileg a park felszámolása ellen tiltakoztak – bevásárlóközpontot akartak építeni a helyén –, de miután a békés tüntetőket karhatalmi erővel próbálták feloszlatni, országszerte több nagyvárosban – így Ankarában, Bursában, İzmirben, Adanában és Bodrumban is – az utcára vonultak a Recep Tayyip Erdoğan szélsőséges iszlamista rezsimjét megdönteni akaró ellenzékiek. A tüntetést végül leverték, és a miniszterelnökből lett elnök azóta is vígan folytathatja szólás- és sajtószabadság-ellenes, bezárkózó politikáját.

Megrendülve nézzük a nevezetes parkot. Aztán az egyik sarokból vérfagyasztó miákolás harsan fel; tíz-tizenkét termetes macska a hátát púpozva fúj, nyilván kiszúrták maguknak alkalmi útitársunkat. A macskafalka élén az alfa-hím: a hatalmas, vörös, borostyánsárga szemű kandúr kimeresztett körmökkel indul meg felénk. „Bocsánat, nagyon elszaladt az idő, mennem kell” – mondja a kutyánk tekintete, aztán sarkon fordul, és feszülten elkocog a tenger irányába. „Ne légy szomorú, ez a macskák városa” – mondja Helén, és a karomra teszi a kezét.