Utazás

„Rossz a híre, de Molenbeek is csak egy negyed” – Egy nap Brüsszelben

Brüsszel nemcsak Belgium, hanem egész Európa fővárosa. Igazi multikulturális olvasztótégely, ahol a flamandok és a vallonok éppúgy megférnek egymással, mint a szőke skandinávok az ébenfekete bőrű mozambikiakkal, a katolikusok a muzulmánokkal. Szigorúan szubjektív úti beszámoló a belga fővárosból.

„Csinálhatok rólad egy képet?” – kérdezem a termetes, színpompás nigériai népviseletbe öltözött nőtől, aki Ixelles egyik legjobbnak mondott afrikai éttermében dirigálja harsány francia parancsszavakkal a személyzetet. „Van pénzed?” – kérdez vissza csilingelő angolsággal, aztán amikor nemet intek, rám villant egy gyöngyházfehér mosolyt, sarkon fordul, és már megy is a következő asztalhoz.

Fotók: Jordán Helén és Dávid Imre

Brüsszel afrikai negyedének közepén ülünk, a Toukoul étterem teraszán, nemrég szálltunk le a reptéri transzferről a Gare Du Midin (Déli pályaudvar). Az utazás elég embert próbáló volt; itt megszokott, hogy a hivatalos buszjárat helyett ügyes magánzók furikázzák a turistákat a reptér és a város között, egyszerűen beterelik a gyanútlan idegeneket a buszba, beszedik a viteldíjat, és már robognak is az autópályán a belváros felé. „A többségük nappal városi buszokat vezet vagy iskolásokat szállít, egy kis reptéri fusizással próbálják kiegészíteni a keresetüket” – mondja később egy helyi ismerősünk. A sofőrön látszott is, hogy több műszakban dolgozik, vezetés közben hatalmasakat ásított, és látványosan dörzsölte a szemét, mindenki azon drukkolt, nehogy elbóbiskoljon százhúszas tempónál a volán mögött.

A Toukoulban híresen jó az étel, főleg etióp fogások vannak az étlapon. Doro watot eszünk injerával; előbbi egyfajta sűrű csirkeleves, utóbbi pedig az etióp konyha legfontosabb alapétele: a teffből, ebből a csak Etiópiában termő kölesféléből készült palacsintaszerűség tányérként és evőeszközként is szolgál. A csirke tényleg fantasztikus, erős, fűszeres és omlós, szinte elolvad a számban.

Miután jóllaktunk, és ittunk egy méregerős etióp kávét, elindulunk a szállásunk felé. Szerencsénk van, mert egy itt dolgozó barátunk kölcsönadta a lakását, amely ráadásul Uccle-ben, a „brüsszeli Rózsadombon” van, a csodaszép Bois de la Cambre park tőszomszédságában. Ahogy végigsétálunk a rossz hírű Chaussée d’ Ixelles-en, innen is, onnan is magányosan ácsorgó, gyanús alakok pisszegnek ránk, dílerek, akik marokkói hasist árulnak. Kicsit megszaporázzuk a lépteinket, és jó háromnegyed órás séta után megérkezünk a Rue Langevelden lévő lakáshoz. A klasszikus flamand stílusban épült, keskeny, háromszintes házhoz még egy kis hortenziával teleültetett kert is tartozik – a sok hosztel és bed and breakfast után végre egyszer urasan lakhatunk.

Kedves vendéglátónktól két biciklit is kölcsönkaptunk, így másnap reggel nyeregbe ülünk, és nekivágunk a városnak. A Rue Amériacine-en álló Horta-múzeum felé vesszük az irányt; Victor Horta, a belga art noveau mestere gyönyörű épületekkel szórta tele Brüsszelt, nem véletlen, hogy külön közgyűjteményt szenteltek neki. Ő tervezte a Solvay Hotelt, a Le Pavillon des Passions Humainest és persze saját házát, a múzeumnak is otthont adó Maison Hortát is: munkássága akkora hatással volt a város építészetére, hogy még egy premetróállomást is elneveztek róla, amelyet lebontott épületeinek korlátjai és üvegablakai díszítenek.

Sajnos a múzeumot zárva találjuk, mint kiderül, csak délután kettő és este fél hat között van nyitva. Ahogy újra bringára szállunk, rögtön rázendít az eső. Belgiumnak „mérsékelt óceáni” éghajlata van, folyton szemerkél, csepeg, igaz, cserébe meglepően enyhék a telek. „Amióta itt lakunk, egész évben ugyanazokat a ruhákat hordjuk. Nem is emlékszem, mikor volt rajtam utoljára bermuda vagy télikabát” – mondja nevetve egyik itt élő barátunk, aki hozzáteszi: ha véletlenül pár percre kiderül, a helyiek azonnal a parkokba rohannak, hogy magukba szívhassanak egy kis napsütést.

Ha Horta nagyszerű bútorait, belsőépítészeti tárgyait, színes üvegablakait és tervrajzait nem is tudtuk megnézni, szerencsére azért nem maradunk szecessziós csodák nélkül. Brüsszelben lépten-nyomon gyönyörű, organikusan tobzódó növényi és geometrikus motívumokkal díszített házakba botlik az ember, a századfordulós belga építészet olyan alakjai dolgoztak itt, mint Henry van de Velde, Paul Hankar és Albert Roosenboom, legszebb épületeiket a közeli Bailli negyedben, egy háromórás vezetett sétán is meg lehet nézni.

Kigurulunk a Chaussée de Charleroi-ra, aztán befordulunk a Rue de La Victoire-ra. Marolles-be, a bűbájos Place du Jeu du Balle-en működő bolhapiacra tartunk, ez a világ egyetlen olyan használtcikk-vására, amely az év minden napján nyitva tart. Útközben áttekerünk a történelmi városfal egyik megmaradt kapuján, a Porte de Hal melletti parkot apró, zöld papagájok lakják, a városi legenda szerint két kalitkából szökött madárka alapította a mára többszázasra nőtt kolóniát. Az „Öreg piac” – ahogy a helyiek nevezik – elképesztő hely, ahol a ritka antikvitásoktól a régi bakeliteken át az apró bádogfigurákig szinte mindent meg lehet találni. Azt mondják, aki ügyes, az itt kétszáz euróból be tud rendezni egy lakást – és tényleg, amikor odaérünk, egy hevesen gesztikuláló kínai pár éppen egy komplett konyhabútorra alkuszik.

A marolles-i ócskapiac elsőre olcsó zsibvásárnak tűnik, de komoly múltja van. Az otthonául szolgáló teret 1854-ben építették egy egykori mozdonygyár területén, eredetileg pelotapályának szánták (ez a baszk eredetű labdajáték, amelyet sokan a fallabda ősének tartanak, a XIX. században nagyon népszerű volt Brüsszelben), de 1873-ban a városi tanács úgy döntött, hogy a központ közelében lévő Place Anneessens térről ideköltöztetik a piacot. Ma több mint ötszáz árus kínálja itt a legkülönbözőbb portékákat, egy vérmesebb szuvenírvadász akár egy fél napot is eltölthet a lomok és csecsebecsék között válogatva. Érdemes hétköznap reggel idejönni, mert olyankor kisebb a tülekedés, és nem kell a rengeteg japán, amerikai, német és orosz turistával megküzdeni egy-egy érdekesebb fogásért – és persze zárás környékén, amikor akár az is előfordulhat, hogy a sietősen pakoló kofa ingyen odaadja, amit kinéztünk magunknak. Minket is azonnal beszippant a piac multikulti pezsgéstől átitatott hangulata: időközben hozzánk csapódott barátainkkal együtt hosszasan vizslatjuk a standokon sorakozó kincseket, fotózzuk a kordékkal felfegyverkezett, bőszen lomizó észak-afrikaiakat, élvezzük a soknyelvű pezsgést. Egyik útitársunk komolyan elgondolkozik azon, hogy megalkuszik egy pár erősen feslett kárpitú, „Kohn-jellegű” székre; hiába bizonygatjuk neki, hogy sehogy se tudná felvinni a fapadosra,  jó félórába kerül, mire lebeszéljük róla, hogy megvegye őket. Dél is elmúlik, mire kikeveredünk a standok közül.

Ha már itt vagyunk, úgy döntünk, megebédelünk. Nem messze, a Rue des Renardson, egy barátságos antikvárium mellett működik a neves brüsszeli gasztropápa, Alain Fayt Restobieres nevű étterme, ahol a kagylótól a libamájas házi patén és a sült kacsacombon át a maracuja mousse-ig mindent fantasztikus belga sörökkel készítenek. Az étel kiadós és eszeveszett finom – igaz, a magyar pénztárcának elég drága, a menük 28 és 42 euró között mozognak. A tulajdonos igazi régi vágású vendéglős, minden vendégéhez odamegy, és beszélget vele néhány szót. Amikor meghallja, hogy Magyarországról jöttünk, felragyog az arca. „Puskas! Gulyas!” – kiáltja lelkesen, és elmeséli, hogy a pályája elején pár hétig egy magyar étteremben mosogatott. „Működik az országimázs” – mondjuk egymásnak vigyorogva, aztán megköszönjük az ebédet, és tovább indulunk.

Ebéd után a Petit Sablon téren álló Notre Dame du Sablon felé vesszük az irányt. A csodálatosan szép gótikus stílusú templom alig öt perc kerekezésre van a Place du Jeu du Balle-től, és mindenképpen érdemes megnézni – már csak azért is, mert az utolsó magyar királyné, IV. Károly felesége, Zita hamvait is itt őrzik. Ahogy a közelben található Palais Royal de Bruxelles-t, azaz a királyi palotát is – Belgium ugyanis Nagy-Britanniához hasonlóan királyság, igaz, az uralkodónak itt is inkább csak reprezentatív szerep jut az állam irányításában. Ahogy Fülöp király és Matild királyné hatalma, úgy maga a Coudenberg dombon álló épület is szimbolikus célokat szolgál, a királyi család ugyanis nem itt, hanem egy Brüsszel melletti palotában, a Château de Laekenben lakik.

A királyi palotával éppen farkasszemet néz a Parc de Bruxelles túloldalán álló Szövetségi Parlament, a bédekkerek szerint ez a „szembenállás” is az alkotmányos monarchiát hivatott szimbolizálni. Innen irányítják a kétnyelvű, soknemzetiségű országot – már ha éppen van kormány; 2011-ben világrekordot állítottak fel a belgák azzal, hogy 249 napon át csak ügyvezető kabinetjük volt. Igaz, az állam így is rendben működött, a lakosok pedig az utcákra vonultak, hogy sörrel és sült krumplival ünnepeljék meg ezt a nem mindennapi teljesítményt.

A palota környéke igazi múzeumnegyed: itt található többek között a Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique (Királyi Szépművészeti Múzeum), a világhírű MIM (Hangszermúzeum), a Musée Magritte (Magritte Múzeum) és a Királyi Könyvtárat, a Nemzeti Levéltárat és az ultramodern stílusban épült Square Kongresszusi Központot is magába foglaló Mont des Arts (Művészetek hegye) is. Hosszas tanakodás után végül úgy döntünk, hogy a 2009-ben megnyílt Magritte Múzeumot nézzük meg: a szürrealista festőóriás, René Magritte mindannyiunk nagy kedvence, kár lenne kihagyni a látogatást.

A bejárat előtt hosszú sorok kígyóznak, jó időbe telik, mire bejutunk a szállodából alig egy év alatt kiállítóhellyé alakított neoklasszicista épületbe. De megéri, a múzeumban a mester több mint kétszáz alkotását, köztük festményeket, rajzokat, szobrokat, posztereket, reklámokat, fotókat és filmeket állítottak ki. Magritte sokáig várt a sikerre, első szürrealista képét, az Elveszett zsokét 1927-ben festette, de majdnem ötvenéves volt, mire széles körben is elismerték a munkásságát, addig jobbára reklámok készítéséből és lapszerkesztésből élt. Órákig bolyongunk a hatalmas kiállítótermekben, és tátott szájjal bámuljuk az őszinte humanizmus és a kérlelhetetlen művészi kreativitás szürrealista csodáit; már jócskán sötétedik, mire kikeveredünk valahogy az épületből. „Ez is pipa” – nevetünk össze kifelé menet.

Rövid vita után – van, aki az 1958-as világkiállításra épített Atomiumot, van, aki a híres Grand-Place-t, van, aki a talán még híresebb, több ezer féle belga és külföldi sört kínáló Delirium Cafét szeretné megnézni az Impassede la Fidelitén – továbbindulunk az Európai Parlament irányába, mégiscsak EU-polgárok vagyunk, illik megnézni, hogy hol székel a kontinenst irányító választott testület.

Az EP a Place du Luxembourg mellett álló Espace Léopold nevű épületegyüttesben ülésezik. A hatalmas, modern stílusban épült irodakomplexumot 1989-ben kezdték építeni, de a munkálatok csak 2008-ban, az 1969–1974 között regnáló nyugat-német kancellárról, Willy Brandtról és a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnökről, Antall Józsefről elnevezett blokkok felhúzása után fejeződtek be. Az új épületek elnevezését egyébként késhegyre menő vita előzte meg, volt, aki II. János Pál pápát, volt, aki Václav Havelt, volt, aki Margaret Thatchert, Nelson Mandelát, Olof Palmét vagy Jan Palachot szerette volna névadónak, sőt olyan is, aki – sokak szerint meglehetősen szarkasztikus módon – a Kaczyński testvéreket javasolta.

Az EP környékén ilyenkor, este hét óra után már nem sok látnivaló akad. Hamar körbejárjuk az épületeket, aztán úgy döntünk, ideje meginnunk egy jó belga sört, ezért helyi kísérőnk javaslatára a Saint-Gilles negyedben lévő Café Maison du Peuple felé vesszük az irányt. Útközben eltekerünk a hotelsor mellett, az Avenue de la Toison d’Oron sorjázó luxusszállodák előtt fiatal ukrán, orosz és román prostituáltak dolgoznak, többségükön csak fehérnemű van a drága szőrmebunda alatt, de van olyan is, akin még az sem.

A Maison de Peuple a Parvais de Sanit-Gilles-en üzemel, a barátságos, spanyol és portugál nagyvárosok hangulatát idéző téren francia, belga és török finomságokat, sült krumplit és csokoládét kínáló mozgóbüfék várják az éhes vendégeket. Amikor odaérünk, épp egy utcai artistacsapat tart rögtönzött előadást a kocsma előtt, elképesztő akrobatamutatványokat mutatnak be, mi is adunk pár eurót a fiatal fekete srácnak, aki körbekalapozza a teraszra kipakolt asztalokat.

Duvelt, Westmalle Tripelt és meggyes Krieket rendelünk, a jéghideg palackok pár perc múlva ott állnak az asztalunkon. Mind nagyon finom, de azért igyekszünk módjával pusztítani őket: a belga sörök híresen erősek, pár 0,33-as üveg bőven elég, hogy kellemes hangulatba hozz az embert. Közben összebarátkozunk a pincérünkkel: a nagyon közvetlen és barátságos João egy Lisszabon környéki kisvárosból költözött Belgiumba. „Most hol laksz?” – kérdezem. „Molenbeekben – mutat a hírhedt, főként muszlimok lakta negyed felé, amit a 2015-ös párizsi és a 2016-os brüsszeli terrortámadások után „a dzsihadisták európai főhadiszállásának” kiáltott ki a szélsőjobboldali média. – Rossz a híre, de ez is csak egy negyed, többnyire rendes, becsületes emberek lakják: dolgoznak, imádkoznak, nevelik a gyerekeiket. Azért, mert Abdeslamot (a 2015. november 15-i párizsi terrortámadás egyetlen még élő gyanúsítottja, aki az Iszlám Állammal is kapcsolatban állt – a szerző.) épp azon a környéken kapcsolták le, még nem kellett volna kikiáltani terroristafészeknek. Különben is, nézz rám, huszonhét éves vagyok, egyedülálló, és egy kocsmában dolgozom. Nehezen tudnám összerakni a pénzt egy etterbeeki vagy Woluwe Saint-Pierre-i lakásra.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top