Így utaztunk Schengen előtt – 30 éves a Gorenje-turizmus

Ahogyan valószínűleg a nyolcvanas, kilencvenes években nevelkedett olvasók többségének, nekem is több meghatározó élményem kapcsolódik a lezárt határokhoz. Még tisztán emlékszem arra az estére, amikor a szüleim megérkeztek Bécsből a család első színes tévéjével. Apám fáradt, de ragyogó arccal mesélte, hogy milyen szuper dolgokat lehet kint kapni. Hoztak egy csomó osztrák csokit, Barbie babát nekem, Matchboxot a tesómnak. Mindeközben persze fel sem fogtam nyolcévesen, hogy miért is olyan hatalmas dolog az, hogy apám és anyám hozott egy színes tévét Bécsből – Nyugatról.

Hogy féltésből vagy spórolásból, azt a mai napig nem tudom, de a nagyanyám sem értékelte kellően, hogy a szüleim több száz kilométert utaztak és több órát álltak sorban a határon a bécsi tévévásárlás után, a nagyi ugyanis nem győzte hajtogatni apámnak, hogy

 minek ez a felhajtás, majd elképzelem én a színeket fiam.

Aztán amikor valamikor a kilencvenes években az egyik karácsonyra ő is kapott egy színes tévét a Junosztyja helyett, akkor azért egészen megváltozott az a bizonyos elképzelése. Szépen lassan mindenkinek lett színes tévéje meg videója a családban, és bár az én szüleim nem eladásra hozták a műszaki cikkeket, később megtudtam, hogy ők is ott álltak valahol azokban a tömött kocsisorokban Hegyeshalomnál, a határon, a nagyapám ezerötös Ladájával, több ezer magyar autóssal együtt.

1987. november 27-én ugyanis egy hirtelen ötlettől vezérelve a magyar minisztertanács bevezette a világútlevelet, amely „a világ összes országába többszöri beutazásra jogosított”. Az 1988. januárjáról életbe lépő szabályokat kihasználva azonban a magyarok többsége a világútlevéllel nem a világ végére indult, csak a szomszédos Ausztriába, Gorenje hűtőládáért, Grundig tévéért és videóért, meg egy csomó elektronikai cuccért. A történelem fura fintora, vagy a magyarok különös, rendszerellenes lázadása is egyben, hogy a 1988-as kiutazási láz éppen november 7-én, a nagy orosz forradalom napján tetőzött, a korabeli Híradó által csak

kétnapos video- és hűtőláda-fesztiválnak

nevezett bevásárlótúrán.

A Múlt-kor történelmi magazin beszámolója szerint aznap a bucsui határátkelőtől például az onnan 12 kilométerre fekvő Szombathelyig állt a kocsisor. De az abszolút rekord a magazin szerint mégis 1989. április 4-én volt, amikor félmillió magyar járt Ausztriában. Bár a történelmi jelentőségű bevásárlóturizmus a Gorenje fagyasztóládáról kapta a nevét, az adatok alapján inkább a Grundig videóról kellett volna elnevezni, mert abból 210 ezret hoztak be Magyarországra, hűtőládából meg csak 45 ezret.

A Múlt-kor beszámolója szerint 1988-ban megháromszorozódott az Ausztriában 24 óránál rövidebb időt töltők száma. „Osztrák becslések szerint  50 milliárd forintnyi schillinget költöttek Nickelsdorf és Bécs között, már-már az ország fizetőképességét veszélyeztetve” – írja a Múlt-kor a Gorenje-turizmusról.

Se ki, se be – a korszak, amikor alig lehetett átjutni a határokon

Bár a Gorenje-turizmus és a világútlevél még mindig nem biztosította a mai értelemben vett szabad utazást, hiszen csak egy bizonyos összeggel, 1988-ban legalább 60 dollárral rendelkezni kellett, mégis minden addiginál szabadabb mozgást tett lehetővé a nyugatra vágyó magyaroknak. A világútlevél 1987-es megjelenése előtt ugyanis csak nagyon nehezen lehetett kijutni az országból. A világháború után legördült a vasfüggöny, ami a gyakorlatban hermetikusan elzárt osztrák határt és tiltott kiutazást jelentett.

Egy pici rést ütött a pajzson csak az 1956-os forradalom, de alapvetően elmondható, hogy se ki, se be nem lehetett átjutni nyugatra az osztrák-magyar határon. Bencsik Péter történész, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa útlevéltörténeti munkájában azt írja, hogy 1948 és 1955 között a  legális külföldi utazások lehetősége sosem látott mélypontra esett vissza. „A határ átlépése mindkét irányból rendkívül nehéz volt, 1955-ig évente alig 40.000 külföldi érkezett Magyarországra, és kevesebb, mint 25,000 magyar tudott külföldre utazni” – olvasható Bencsik Péter összefoglalójában. 1956 után az ÁVH szétesésével a határőrizet is meggyengült, így tudott átszökni kétszázezer magyar Ausztriába. Nem sokkal később, a hatvanas évektől kezdve valamennyire enyhült a külföldre utazási szigor, ebben az időszakban vezették be a piros és a kék útlevelet.

Mi volt a különbség a két útlevél között?

A piros útlevéllel keletre, a baráti szocialista országokba, a kékkel pedig a világ többi országába lehetett utazni. Utóbbihoz természetesen kevesebben jutottak hozzá, de a Kádár-korszak elején nem lehetett jelentős különbséget érzékelni a kétféle irat között: mindenhova vízum kellett, csak egy évig volt érvényes, és egyszeri utazásra szólt. 1970 előtt még azt sem lehetett pontosan tudni, hogy ha valaki útlevélengedélyt kért, azt miért nem kapta meg, a megyei rendőrkapitányságokon bírálták el a kérelmeket, egyénileg és ha valaki nem kapott útlevelet, akkor nem kapott, és pont. Indoklás nem járt az elutasítás mellé. Aki mégis utazhatott, az kemény határellenőrzésre számíthatott. A határőrök mindenhova benéztek. Szó szerint.

„A devizát csak elisszák”

A nagy szigorból a hetvenes években indult meg az enyhülés, amit a statisztika is jól mutat: 1969-ben 150 ezer nyugati kiutazási engedélyt adtak ki, 1971-ben 190 ezret, 1975-ben 215 ezret. Ekkortájt a kérelmek 4-5 százalékát utasították el – írja a Múlt-kor.

Aztán nem is kellett olyan sokat várni, és az útlevelek érvényességét öt évre emelték, 1982-től pedig már évente egyszer lehetett nyugatra utazni. Az útlevelekhez kötődő szigor végül a már fent részletezett világútlevélben enyhült meg végleg, és a Gorenje-turizmust látva a politikai bizottság korlátozni akarta az árucikkek behozatalát, Grósz Károly, a minisztertanács elnöke ezt megvétózta, mondván: akkor „a devizát csak elisszák”.

A rendszerváltás után aztán a korabeli híradó tanúsága szerint nagy örömmel készült az ország vezetése az Európai Unióhoz való közeledésre, 1991-ben a Belügyminisztérium még egy oktatófilmet is kiadott Magyarország új útleveléről, amelyhez Kautzky Armand adott részletes és vidám használati útmutatást, többször hangsúlyozva, hogy „ne feledjék, utazhatnak szabadon”.

Jó tizenhárom éven át még ezzel az útlevéllel jártunk külföldre, én és a családom például a német rokonokhoz. Arra azért szintén élénken emlékszem, hogy a határátkelésnél szépen csendben kellett ülni, nehogy a határőr bácsi morcosan nézzen ránk és kiszedjen a sorból – nem mintha vittünk volna bármit, mi csak utazni indultunk.

Amikor elolvadtak Európa határai

Ami meg ma van, hogy csak gondolunk egyet, és indulunk Bécsbe, Szlovéniába vagy ahová csak akarunk, az a nagyi számára elképzelhetetlen. Minden külföldi utazás után megkérdezi, hogy „akkor most tényleg nem álltatok meg a határon, tényleg csak úgy átjöttetek?” Nem kell megállni, nincs senki a határon, csak néhány romos épület mutatja, hogy ez valaha a hatalom fontos ellenőrző pontja volt.

Pár évvel az uniós csatlakozás után, 2007. november 15-én hagyta jóvá az Európai Parlament Magyarország és és nyolc másik állam (Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia) csatlakozását a schengeni övezethez. 2007. december 21-étől megszűnt az állandó határellenőrzés a magyar–osztrák, a magyar–szlovén és a magyar–szlovák határon, ami azonban azzal jár, hogy a határtól akár 30 km távolságra is találkozhatunk fokozott rendőri ellenőrzéssel, és továbbra is szükség lesz az érvényes úti okmányra. A határokat hivatalosan 2007. december 21-én nyitották meg, de az Origo akkori beszámolója szerint az őrségi falvakban meg sem várták az éjfélt, még előtte elvitték az utolsó széket is a határőrök. 

A határ két oldalán élők euforikus ünneplésben törtek ki, amikor végre szabadon járhattak-kelhettek a települések között, a hosszú, szigorú határellenőrzések – főként a vasfüggöny idején – családokat vágtak ketté, rokonokat, barátokat választottak el egymástól. Mára az osztrák határon az összes határátkelő bezárt, a kőszegihez hasonlóan a legtöbb elhanyagoltan várja a sorsát. Az osztrák és a szlovák oldalon több átkelőből is kávézót, büfét alakítottak ki. 

A 2015-ös menekültáradat miatt több ország, köztük Ausztria is élt a kódexben foglalt lehetőségével és idén újra bevezette a határellenőrzést, a burgenlandi hatóságok a 60 határátkelőből 35 esetében tiltották meg az autóval történő határátlépést, a cél az, hogy a nagyobb forgalmú pontok felé tereljék az autósokat és motorosokat, ahol könnyebben tudják ellenőrizni őket – számolt be a 24.hu. Hogy inog-e a schengeni rendszer, az az Európai Unió vezetőinek is kérdés. 

Van, ahol maradt az ellenőrzés

Hogy létezik-e, vagy városi legenda az, hogy a határőrök annak idején inkább félrenéztek, vagy épp elmentek cigizni, amikor tudták, hogy valakinek a fontos szállítmánya érkezik? Egy volt vámos szerint persze, hogy létezik. János 2007-ig, éppen a magyar schengeni csatlakozásig dolgozott az ártándi határátkelőn (oké, ez nem a nyugat, hanem Románia felé átkelő) , és azt mondta, képtelenség minden kamiont ellenőrizni, de azért a rutinos határőröknek már jó szeme van ahhoz, hogy kit kell kiszúrni egy szúrópróbaszerű ellenőrzésnél. „800-900 busz jön át a határon, a szabályok szerint arról mindenkit le kellene szállítani ellenőrzésre. Ez képtelenség.” János, akinek az egyik legnagyobb fogása 33 kiló heroin volt, elmondta, hogy rendszám alapján tudták, hogy melyik autó melyik megyéből jön mondjuk Romániából, és hogy az adott terület éppen mivel fertőzött. „Egyfajta kockázatelemzést végeztünk, ennek alapján állítottuk meg a kamionokat” – emlékezett vissza a volt pénzügyőr. Előfordult az is, hogy egy kamionröntgennel megvizsgáltak egy kamiont, amiben 700 karton cigaretta volt elrejtve, megbontották, de gyanúsan együttműködő volt a sofőr. Még egyszer ráküldték a röntgent, fedésben volt a két rejtekhely, vagyis a busz másik fele is tele volt csempészcigivel. „Mindenkit azonban képtelenség ellenőrizni” – tette hozzá az egykori határőr.