A cseh, aki mackófelsőben sörözött a politikai elittel – ma lenne 105 éves Bohumil Hrabal

Ha Hrabal élne, elhoznám Portóba…

Szeretné. Macskák, húgyfoltok, villamosok és kimérések mindenhol. Egy autentikus Nagy Szlalom számára alkalmas hely. Már ha Bohumil hajlandó lenne bort inni. Ha nem, hát hoznék neki három bőröndnyi sört.

Bár a fenti kijelentések teljesen random színben tűnhetnek fel, az isten által oly nagyon szeretett (a Bohumil név jelentése ugyanis ez!) író előszületésnapját Portugáliában sikerült megülni. Pár nap híján egy éve élek Csehországban, azon belül is Brnóban, a mester szülővárosában. A dél-morva közeget tehát lassan jól ismerem. De nem átalltam a hrabali színhelyek nagy részét, pl. Nymburkot és persze Prága Libeň városrészét is bejárni. Így talán megengedhetem magamnak az összehasonlítás luxusát. Porto márpedig Nyugat-Európa kicsit foszladozó, mégis pompás, karakteres bájával tündöklő „cseh” városa.

Talán elsősorban a jó kedélyű öregek miatt emlékeztetett sok minden Hrabalra. Igazi nyugdíjas-paradicsom, márpedig Hrabal 105 éves lenne, tehát – amellett hogy rekord-matuzsálemszámba menne – nyugdíjas éveit taposná. Ennek ellenére valószínűleg nyitott szemmel és szívvel tanulmányozná az aprócska villamosok vezetőinek mozdulatait. Sőt követné őket ebédkor vagy vacsoraidőben, hogy aztán papírra kerüljön, mit esznek, és kivel incselkednek a kiváltságos férfiak. Persze az is igaz, Bohumil Hrabal könnyen elveszíthetné a villamosok urainak nyomát. Az utcákon lustálkodó, füvet rágcsáló macskák ugyanis jó eséllyel kizökkentenék az írót a nyomkövetés foglalatosságából.

Bárhogy is, ebédidőben, majd a többórás szieszta után esténként biztos, hogy tucatnyi Pepin bácsi kántálna a mester körül. Még érteni sem kell szó szerint, miről kiabálnak olyan végtelen boldogsággal a helyiek, az ember érzi, hogy a világ mégiscsak tökéletes hely. Bohumilnak tehát csak folytatnia kéne mindazt, amiben már elérte a tökéletességet: a kis emberek apró örömeinek, az élet néha kopott, koszos, mégis lenyűgöző szépségeinek végeláthatatlan mondatokba történő felfűzését. Persze hagyhatnánk az alkotót pihenni, hadd sütkérezzen a vakító napfényben, amíg valaki a hallás alapján a szláv és a latin nyelvek erényeit egyesítő kiabálásfolyam során elé nem tenne valamit enni és inni. Csodálkoznék, ha nem rémlenének fel Židenice és Obřany városrész korai emlékei vagy a Nymburk sörgyár és a közelben húzódó folyó árnyai. Persze mérget erre nem vehetünk. De inni ihatunk rá…

Hagyjuk a szobrokat és emléktáblákat!

Magának Hrabalnak a kifejezett kérése volt, hogy ha valaki perverz módon véletlenül emléket akarna állítani neki, annak magassága ne haladja meg a kutyák vizelési képességét. A budapesti Hrabal söröző, ahogy a nymburki sörgyár is, teljesítette a március 28-án született író kérését. A brnói szülőház előtt álló installáció már kicsit magasabbra tette a lécet az ebek számára, de végül itt sem vitték túlzásba a megemlékezést.

Hrabalt ünnepelni tulajdonképpen egyszerű. Csak le kell ülni és olvasni. Nagyjából bármelyik könyvét. A felháborodott olvasói levelekkel bombázott, időnként „obszcénnak” bélyegzett író műveinek szépsége, hogy a vizelet és a költészet egyszerre van jelen a teljesen hétköznapi, mégis varázslatos hrabali világban. Miközben az élet apró örömeiért rajongó szerző sorai között sokszor ott bujkál a sötétség, amely a szabadságától megfosztott gondolkodó elme természetes sajátja. Az elnyomó rendszer alatt élő író még csak nem is panaszkodik, egyszerűen bekúszik a XX. század közép-európai valósága a néha szinte már mesés történetek közé. És miközben a hosszú, végeláthatatlan mondatokat emésztjük, egyszerre tudunk sírva vigadni a cseh néplélekkel. Csak épp a magyar virtushoz kapcsolódó zokogáshoz képest egy csendesebb, elfogadóbb szipogás hangjai szűrődnek át a történeteken.

Szemétégető és papírbálázó ilyen költőien még nem jelent meg a művészetben. Ahogy az utcákon vizelő férfiak alakja sem rejtett még ennyi szépséget. Hrabal karakterei mind-mind rajongani valóak. Amolyan láthatatlan hősök. Talán csak a macskák iránt tanúsított gondoskodás hasonlít a szereplők megformálásának aprólékos szeretetéhez. Míg Magyarországon a Hrabal-kultusz töretlen (ha az író művei nem is tartoznak a mainstreambe, de az ún. értelmiségi réteg berkein belül jól ismertek és közkedveltek), addig a csehek szépen lassan kezdenek megfeledkezni nemzeti kincsükről. A fiatalabb korosztály (értsd, a harmincasok) számára ismerős a név, talán még arcot is tudnak párosítani hozzá, de művet már sokszor nem. Itthon – persze elsősorban a Menzellel közös filmeknek hála – azonnal beindul a nosztalgiázás és a kedvenc történetek sorolása. Persze az is szerencsés, hogy a budapesti főváros kellős közepén ott feszít az íróról elnevezett és emlékét erősen őrző kocsma is, beleégetve Bohumil nevét az ELTE felé vagy épp onnan kiszédelgő bölcsészek retinájába. Ennél autentikusabban márpedig maga az író sem akart volna fennmaradni.

Egy könyv, számos helyszín, rengeteg sör

Az életrajz száraz felvázolása és a hrabali művek katalogizálása helyett jöjjön egy személyes utazás emléke, amelyet bárki más is bejárhat, és amely méltó ünnepévé válhat a különös, XX. századi férfi életének, alkotásainak és karakterének. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes nyaralássá válhat a Csehországban való fel-alá vonatozgatás és spiccesen szédelgés.

Két éve, 2017-ben pont az író születésnapja környékén levettem a polcról azt a könyvet, amelynek bár nem Hrabal, hanem legfőbb életrajzírója a szerzője, mégis elementáris erővel kapcsolt a cseh alakhoz. Tomáš Mazal Szlalom a Parnasszusra című kötete amolyan térképes életút, amelyet egy 3-4 napos túrával kimeríthetően végigjárhat minden érdeklődő. A magyar kiadás a Te-Art-Rum gondozásában 2017-ben jelent meg, nem sokkal azt megelőzően, hogy egy véletlennek köszönhetően belebotlottam. A friss kiadvány szinte az ölembe hullott – különösebb bizonyítási eljárás nélkül higgyék el nekem, csodaszámba ment a kötettel való találkozásom –, három héten belül pedig már a Cseh Államvasutak egyik járatán ültem, hogy bejárjam a hrabali szlalomot.

Az utazást – vagy annak nagy részét – egyébként illik vonattal megtenni, hiszen a népszerű cseh író nemcsak szeretett róla értekezni, hanem maga is a társaság alkalmazottja volt. Hrabal legnagyszerűbb erénye talán pont ebben az alámerülésben és autentikus létezésben rejlik. Az értelmiséginek titulálható, olvasott, jogi egyetemet végzett férfi pont annyira élvezhette a többtonnás szerelvények tolatását, mint egy-egy klasszikus mű elolvasását és megemésztését. Hrabal műveiben a szerelem és bélsár, a költészet és a macskafos kéz a kézben jár. Mindazok pedig, akik tudják, bizony a Parnasszuson is rájöhet az emberre a szapora, teljes természetességgel és hálával olvassák az őszinte, gyermeki rácsodálkozást az életre.

Ha valakit boldogság tölt el egy Tatra villamos láttán, ha elmosolyodik a tavasz első meleg napsugarától, ha önkéntelenül gyöngéd hangnemet üt meg egy állat láttán, imádni fogja Hrabal minden művét. Ez a fajta érzékenység ugyanis elengedhetetlen a cseh szellemiség ezen tolmácsának befogadása és élvezete kapcsán. Persze ha nem ismerünk magunkra a fenti felsorolás kapcsán, akkor is tehetünk egy próbát, ki tudja, lehet, hogy egy őshrabalista rejlik bennünk. Tulajdonképpen elég, ha képesek vagyunk visszatérni a gyermeki szemlélődés és felfedezés világába. Hogy szükségese-e némi intellektualitás Hrabal írásaihoz? Nem árt, de talán nem létszükséglet. Inkább csak plusz érzelmi töltetet jelenthet, ha valaki érti, mit jelenthet erről és így írni Csehszlovákia különös érájában.

Az 1968-as eseményeket sem kell feltétlenül behatóan ismerni, hogy könnybe lábadjon az ember szeme az Áprilkának írt levelek vonatkozó részei olvasatán – közép-európaiként, túl néhány bukott forradalmon az ember zsigerileg érzi, mit is jelent, ha a remények köddé válnak a prágai tavasz lélekemelő eseményei után.

Hrabal gondolatait bújva a nehézségek, a politikai megbélyegzés és ellehetetlenítés, de még a világháború kegyetlen díszlete között zajló események olvasatán sem a bús kesergés szállja meg az embert, hanem valamilyen pozitív fénysugár önti el a szívét. A „minden rosszban van valami jó” elve a szerző műveiben olyan természetességgel – és mindennemű szándékoltság nélkül – áramlik, hogy hirtelen kedvünk szottyan keblünkre ölelni a világot. A húsba vágó dráma átsejlik a sorokon, mégis megmarad valami életigenlés a kötete végére. 

Az élet persze lehet, az arany színű sörök delíriumában válik igazán széppé. Hamvas Béla írta le, milyen másképp részegedünk le bortól és sertől. A csehek nemzeti italától valahogy kacskaringósabban jár az ember agya. Meg persze maga az ember is. A sör inkább felemel, míg a bor jobbára a mélybe húz. Mindkét alkohol fogyasztása örvényt kelt az emberben – amely lelkiállapottól függően is változhat –, de míg az egyikben kétségbeesetten kapálózni kezdünk, sírunk és marunk, addig a másikban az ember azonnal el tudja engedni magát, és hagyni, hogy történjen, amit az örvény természeténél fogva okoz: lehúz, majd a meder fenekét elérve szélsebesen feldob a felszínre, hogy ismét szabadon lélegezhessünk. Félreértés ne essék, alkoholt fogyasztani megközelítőleg sem olyan áldásos, mint ahogy azt a mester sokszor megidézi. De néha mégiscsak jólesik a széken, a padon ülve vagy épp a fűben feküdve az a bizonyos sör keltette szabadesés.

A szülői háztól a kerskói víkendházig

Aki Hrabal nyomába eredne, és bejárná a Szlalom a Parnasszusra helyszíneit, jobb, ha nem nagyböjtben vagy épp száraz novemberben indul útra. Sört inni ugyanis, pont a fentiek miatt, na meg az ikonikus helyszíneken kvázi elengedhetetlen. A túra ideális esetben Brnóból indul, egyenesen a szülői háztól, Židenice városrészből. Két éve április 19-én tettem először tiszteletemet a mára újjáépített épületnél, nyilván egy, a semmiből leszakadó hóesés közepette. Hrabal, gondolom, jót szórakozhatott rajtam, ahogy tavaszias öltözékben, elkerekedett szemmel néztem a fehér pelyhek és a virágzó cseresznyefák szirmainak kavargását.

Hogy szó ne érje a ház elejét, ittam is a mesterre az egykori családi fészek előtt, igaz, „csak” házi pálinkát, ugyanis egyenesen a vasútállomásról jöttem, nem készültem korsóval. A Tomáš Mazal által időrendi sorrend alapján összeállított könyvet korábban földrajzi szempontok szerint kijegyzeteltem, így városon és országon belül is ennek alapján haladtam. A mára már megszűnt U Machů vendéglő melletti, legközelebbi egységben megittam egy sört, csak hogy a pálinka mellett valami Bohumilnak kedves is kerüljön a szervezetembe.

Aztán jött Obřany, ahová a kis, kerek fejű Bohušek gyakran sétált át nevelőapja testvérének otthonába, a Kilián-villába. Az épület szerencsére a mai napig áll, sőt, úgy néz ki, ki is használják a ma ott élők. Mivel egyértelműen ez a kedvenc városrészem, gyakran sétálok el az udvar és a robusztus ház előtt, minden alkalommal nagyot sóhajtva. Hiszen van valami különleges abban, hogy az ember tudja, ki koptatta ugyanitt a folyóparti sétányt. Bár a közel 50 méterrel arrébb épült kisvasút (ld. olyan kicsi vasút, hogy 160 centis magassággal – a sivítozó, 5–8 éves utasközönség legnagyobb gyönyörűségére – el kellett feküdnöm az alagút előtt) nem nyúlik vissza Hrabal gyerekkoráig, tökéletes hangolódást nyújt az út további állomáshelyeket érintő szakaszai előtt. Meg amúgy is: ki ne tapsikolna örömében egy családi ház kertjében berendezett, az építő által üzemeltetett mini vasúti pálya kapcsán?

Vonattal Hradec Králové tűnt számomra a következő, logikus állomásnak. Igaz, az északi városban csak a főpályaudvar épülete kapcsolódik az életúthoz, mégiscsak jólesett megnézni, hol végezte a náci megszállás alatt bezárt egyetemek miatt a vasúti forgalmista tanfolyamot a későbbi író. Bár nem szeretném elbagatellizálni a második világháború borzalmait, ez a kényszerpálya talán többet adott a cseh irodalom számára, mint egy esetleges békés XX. század.

A túra innen Nymburkba vezetett, ahol – a polnai mellett – a szerző életének egyik legfontosabb színtere, a sörgyár található. Az aprócska városban 6 életrajzi állomás is bejárható a családi háztól a gimnáziumon át az egykori Hrádek Nyomdáig, mely többek között leközölte Hrabal első versét (részletek a Szlalom a Parnasszusra könyvben).

Nymburk, a sörgyár

Nymburk, a sörgyári emléktábla

Nymburk, az egykori Hrádek Nyomda

Nymburk, a családi ház

Nymburk, a családi ház előtti emléktábla

Nymburk egyértelmű csodája a sörgyár, amely hrabalibb már nem is lehetne. Felejtsük el a kommersz vendéglátóipari egységeket! Az ikonikus épületben ugyanis nincs – vagy két évvel ezelőtt legalábbis nem volt – étterem, de még söröző sem. A gyár kapuján belépve, rögtön jobbra düledező kis bódé áll, előtte némi fedett placc, két asztallal és padokkal. A fogatlan elárusító egy ablakon át osztja az üveges söröket, melyeket a láncon lógó nyitóval tudunk felpattintani. Az árak sokkolóak, 2017-ben egy üveg Postřižinské sör 14 korona, vagyis 150 Ft volt. A fogyasztó közönség ránézésre egyértelműen a gyári munkásokból áll, akik polifoamokból szerkesztett hengerekbe téve az üvegeket isznak, általános jókedv és ízes káromkodások közepette. WC nincs, az overallos férfiak pár méterrel arrébb állva végzik el a dolgukat. Az írónak szentelt emléktábla a posztoló őrön túl van, aki legyintve enged tovább, hogy persze, nézzük meg, ott van egyenesen, a fal tövében.

A Mazal-könyv által részletesen bemutatott kisebb helységeket már érdemes autóval felkeresni, hogy végül Prágába érve beteljesedjen a túra. Az apróbb városkák és települések felkeresésével olyan nagyszerű színhelyeket látogathatunk meg, mint a kladnói acélmű és munkásszálló, a Chlum kőbánya Dolní Lomnice u Kunicban vagy mondjuk az U Nádraží vendéglő Bystřice u Benešovában, amely Hrabal Káin című művének fontos helyszíne, és ahol az életrajzíró elmondása alapján maga a szerző is megpróbálkozott egy szerelmi csalódás kapcsán az öngyilkossággal.

A kisebb helyszínek mindegyike megéri a fáradozást, hogy felkeressük és persze megtaláljuk a sokszor már csak nyomaiban élő épületeket. Prágához és azon belül is Libeňhez képest azonban még mindig jobb a helyzet. Kersko és Hradištko például szinte teljesen érintetlen, utóbbiban a síremlék könnyedén megtalálható az aprócska temetőben.

Kersko egyértelműen kötelező úti cél, a 0274-es számú víkendház mellett a Szent József forrás, az U Pramene vendéglő és a jól ismert Hájenka étterem mind-mind pár perc sétányira egymástól helyezkednek el. A Hájenkába persze nem egyszerű bejutni, a helyiek mellett itt busszal érkező turistacsoportok is felbukkanhatnak. Egy biztos, a pincérek kedélyesen terelnek ki, ha nincs már szabad kapacitás. Ilyenkor az U Pramene is bőven megteszi, ahol két éve csak helyi, 60 feletti vendégek üldögéltek, és ették a knédlit, velem együtt.

Kersko, a Hájenka étterem

Kersko, a víkendház

Kersko, az U Pramene vendéglő

Kersko, a Szent József-forrás

Prága: csúcspont és szomorúság

Egy fejlődő főváros kapcsán természetes, hogy a fél évszázaddal ezelőtti állapotok mára jelentősen megváltozhatnak. Mégis szomorú, számomra egyenesen torokszorító, hogy egy sikeres író életének fontos helyszínei közül mára némelyik a földdel egyenlő. A legmegrázóbb talán az egykor a Na Hrází 24-ben, az „Örökkévalóság gátján” álló lakás felszámolása.

A koszos autóbusz-pályaudvar alatt húzódó, különös utca persze őrzi az író emlékét, a falon hatalmas grafika mutatja Hrabalt, na meg néhány macskát. Mégis sírás kerülgeti az embert, ha erre jár. Pár sarokkal arrébb a Svět névre keresztelt egykori önkiszolgáló büfé épülete évek óta bezárva várja sorsa beteljesülését.

Ugyanitt, a zebra túloldalán azonban továbbra is teljes pompájában áll a libeňi „kiskastély”, ahol Bohumil és Pipsi, vagyis Eliška Plevová 1956. december 8-án házasságot kötött. A Házimurikban megidézett szertartás szinte életre kel az ember szeme előtt, főként az időnként felbukkanó friss házasok és násznép láttán. Legutóbbi látogatásomkor egy földön kallódó, szürkére taposott, egykor rózsaszínű selyem masni hirdette a házasság intézményét.

Hrabal kedvenc sörözői és éttermei – és néhány további, az útikönyvnek is beillő műben említett izgalmas, fővárosi helyszín – külön napo(ka)t is megérdemelnek, igaz, már a Mazal által szerkesztett beszámoló alapján is tudható, hogy nagy részük bezárt, megszűnt, átalakult. Míg Libeň egyre kevesebb emlékét őrzi a „szlalomoknak”, addig az óvárosi helyek azért tartják magukat. Persze helyet kapni a Tigrisben nem egyszerű. Az U Zlatého Tygra söröző egyik bája, hogy apró, a másik különlegessége, hogy ízig-vérig prágai pincérek dolgoznak itt. Akik bármikor úgy dönthetnek, hogy valaki nemkívánatos vendég a háznál. Főként, ha a törzsvendégek száma épp magasan jár, és akik számára olyankor is szívesen felszabadít a főúr egy helyet, ha te épp az ebéded közepén jársz. Az asztalra kicsapott foglalt tábla után már csak perceid maradnak a távozásra.

A cseh főváros kellős közepén álló, kopottas kimérésről köztudott, hogy kiváló helyszínt nyújtott Hrabal, Havel és Clinton találkozójának is. Bohumil a fotók és felvételek alapján semmiben sem változtatott hétköznapi szokásain, melegítőfelsőjében ülve sörözött az Egyesült Államok és a Cseh Köztársaság első embereivel.

Az út végét végül zárhatjuk két különös helyszínnel, a Kobylisy városrészben található Sokolníky lakóteleppel, azon belül is a Košťálkova utca 37/1105-ös számmal, ahol a Hrabal házaspár összkomfortosabb éveit tölthette, valamint a Bulovka egyetemi kórházzal, amely az író halálának helyszíne is. Míg orvosai egyértelműen öngyilkosságról beszéltek, addig a közvélemény galambetetés közbeni véletlen balesetről beszélt. Hogy mi az igazság? Talán mindegy is. Hrabal élete a kényszerpálya és a szellemi száműzetés mellett volt talán igazán teljes. A műveiből pedig minden sötét árny mögül is átsüt az élet szomorú szeretete, amelyet lehet, képes volt időben elengedni az író.

Gyors lezárás és egy hevenyészett tószt

Ahogy már a bevezetőben is elhangzott, Hrabalról megemlékezni egyszerű. Csak vegyük le bármelyik művét a polcról (a rövidebb novellákat vagy épp egy regényt), sétáljunk el a kedvenc sörözőnkbe (esetleg a pesti Hrabalba), és igyunk egyet a mester egészségére. A Díszgyász talán az egyik legkellemesebb kötet az emlékezésre, de ha az ember kicsit alámerülne a létezésben, a Gyöngyök a mélyben kiváló, egyestés társunk lehet. Nemcsak a március 28-i születésnapon, de bármely pillanatban, amikor szeretnénk kicsit újra azt érezni, hogy a világ elviselhető, sőt szerethető hely. Két-három sör után biztosan, az k.rvafix!