A régi hagyományok szerint az év végi ünnepi időszak a hangos mulatozások helyett sokkal inkább az elcsendesedésé és a befelé figyelésé volt. A 17. század elején, 1611-ben a nagyszombati zsinat még a nagy hanggal járó összejöveteleket, lakodalmakat is megtiltotta. Persze, ettől függetlenül ez a néhány hét cseppet sem telt unalmasan: a keresztény és a népi hagyományoknak gazdag, szórakoztató szokásokat köszönhetünk.
Rorate
A rorate, azaz az advent idején tartott hétköznapi hajnali mise egészen a középkorig vezethető vissza. Rendszerint reggel 6 órakor tartották, aminek során Szűz Mária és a karácsonyi várakozás került a középpontba. A miséken az oltár díszítetlen, az orgona csak az énekeket kíséri, a liturgia színe pedig lila, ami a bűnbánatot jelöli, a 3. vasárnapon, azaz örömvasárnapon azonban rózsaszín.
A rorátéhoz számos népi hagyomány kapcsolódott: mielőtt a ház lakói elindultak a hajnali misére, az ólajtókat bezárták, nehogy a mise alatt a falut járó boszorkányok állatok képében beosonhassanak az ólakba. A misére menet a lányok cukorkát szopogattak, hogy magukhoz édesgessék leendő férjüket, majd amikor a templomba értek, volt még egy teendőjük: a harangkötélből egy darabot a hajfonatukba kellett tűzni – legalábbis akkor, ha szerették volna, hogy mihamarabb rájuk találjon a szerelem.
Luca-nap
Luca napjához, azaz december 13-hoz sok színes szokás kapcsolódik. A Luca név a lux lucis, vagyis a fény szóból eredeztethető, ami a karácsony közeledtét, Jézus születését jelzi. Az ehhez a naphoz fűződő egyik legismertebb szokás a Luca-szék készítés. A 13 különböző fából készülő székre a karácsonyi éjféli misén kellett felállnia a készítőjének – aki rendszerint egy fiatal férfi volt –, így megláthatta, ki a boszorkány. Aztán menekülőre kellett fognia, közben a boszorkányt feltartóztatva a zsebéből mákot szórnia, hazaérve a kulcslyukba fokhagymát tömnie, a bal ajtófélfába pedig kést volt ajánlatos szúrni. De itt még nem volt vége a teendőknek: az ajtó elé még 2 seprűt is keresztbe kellett tenni, és a Luca-széket eltüzelni.
Luca napja a férjjósló hagyományok végtelen tárházát kínálja. Ilyenkor a kíváncsi lányok megtudhatták, mi lesz a jövendőbelijük neve. Ehhez számos fortély a rendelkezésükre állt: volt, aki gombócból, más cédulából jósolt. 12 cédulára 12 fiúnevet írtak fel, és 13-tól kezdve minden nap eldobtak egyet – úgy tartották, ami legutoljára maradt, az a név jelölte a lány leendő férjét. Aki hamarabb meg akarta tudni a szerelme nevét, az Luca napján a cédulákat egyenként egy-egy gombócba rejtette, majd elkezdte főzni őket: amelyik gombóc legelőször feljött a víz felszínére, az jelölte a mátka nevét.
Régen Luca napján kezdték el megfigyelni az időjárást a gazdák: 24-ig bezáróan minden egyes nap egy-egy hónapot jelölt a következő évből. A napok időjárását aztán megfeleltették az előttük álló év hónapjainak, és abból következtették ki, szeles, esős, napos, meleg vagy éppen hidegebb idő várható-e jövőre. De ezen a napon vetettek el búzát is, és ha karácsonyra kihajtott, jó termésre számíthattak a gazdák a következő évben.
Szentcsalád-járás
A 20. század elejétől élő szokás a katolikus hívek sokáig élő hagyománya volt. Kisebb falvakban, és a határon túl még ma is őrzik a szokást. A Szentcsalád-járás során egy, a Szent Családot ábrázoló képet vittek házról házra a hívek, így minden nap más otthonában pihent a kép. A hagyomány Szűz Mária és József betlehemi szálláskeresését elevenítette fel, amikor szállást próbáltak találni a bibliai városban.
Solymár, 1925. Forrás: Fortepan
Tamás napja
December 21., Tamás napja az év legrövidebb és egyben a legsötétebb napja. Nem volt szokatlan, hogy ilyenkor a lányok a kapuba álltak, és elkezdték azt rázni: úgy tartották, ha kutyaugatást hallanak, az ugatás irányából a kérő is nemsokára megérkezik. Ha pedig ezen a napon egy férfialsóneműt rejtettek a párnájuk alá, megálmodhatták a szerelmük kilétét.
Sokan Tamás napján szenteltek mézet, amit baromfi betegségek gyógyítására használtak. Sőt, ha ilyenkor vágtak disznót, a háját, az úgynevezett tamáshájat különösen nagy becsben tartották, ugyanis gyógyító erőt tulajdonítottak neki. Jó adagot félretettek belőle, és később, amikor valamelyik családtag megbetegedett, ezzel gyógyították. Még nagyobb erőt tulajdonítottak neki, ha szenteltvízzel, hagymával, vagy tömjénnek keverték. Természetesen ez a nap sem telhetett el időjárásjóslás nélkül: ha a levágott hízó mája nagy volt, hideg karácsonyra számítottak. De nem minden tájon tartották szerencsésnek a Tamás-napi disznóvágást: a Mura mentén épp ellenkezőleg, azaz egyáltalán nem vágtak disznót. Úgy vélték, hogy aki ilyenkor disznót vág, annak Tamás cserébe megöli az állatait.
Betlehemezés
A betlehemezés kifejezetten magyar népszokás, paraszti, pásztorhagyomány, amit az egész Kárpát-medencében ismernek. Az első írásos emlékek a 17. századból maradtak fenn, amikből kiderül, akkoriban még iskolai előadásokat jelölt, a 19. századtól azonban megjelent a paraszti betlehemezés, ami keresztény és pogány elemeket elegyít. A betlehemezők maszkot viseltek, és nagy zajjal, csörömpöléssel jártak házról házra, ami az ártó szellemeket hivatott elűzni, távol tartani.
A 3 betlehemi pásztor – köztük a nagyothalló öreg –, az énekes, a párbeszédes, valamint két angyal járt házról házra, és pásztorjátékokat adnak elő, valamint eljátszották Jézus születését. Az angyalok vitték a templomalakú betlehemet, amiben a Szent Család volt látható, és egyben a játékok központi elemeként is szolgált. Miután a betlehemezők elmondták mondókáikat, a háziak étellel, itallal vendégelték meg őket.