„Amikor külföldre kerültem, azt éreztem, megszűntek a velem kapcsolatos előítéletek”: így lett sikeres 3 magyar nő Balin, Jakartában és Abu Dhabiban

Egy idegen országban új életet kezdeni még nyomós érvek és jó muníciók mellett is nehéz. Plusz számolni kell azzal is, főleg azoknak, akik felsőfokú tanulmányokat végeztek el, hogy külföldön a végzettségükhöz képest nagy eséllyel „alacsonyabb kvalitást igénylő” munkát kell majd elvállalniuk. Viszonylag ritka az, hogy valaki azon a területen tudja folytatni a karrierjét (főleg a nálunk fejlettebb országokban), ahol Magyarországon félbehagyta, vagy amit itt megálmodott magának. A cikkünkben bemutatott Andi, Ilona és Lilla e kevesek közé tartoznak.

A történetük közös pontja, hogy egy merőben más kultúrájú helyen telepedtek le, több ezer kilométerre kerültek a családjuktól, a barátaiktól, az addig jól ismert, megtartó közegüktől.

Az emocionális magány pedig még egy olyan gyönyörű, egzotikus helyen is nagyon nehéz tud lenni, amely a legtöbb ember bakancslistáján szerepel.

Andrea sokat tud mesélni erről. Az építészként dolgozó, harmincas nő 9 évvel ezelőtt költözött el egy olyan országba, amit a világ egyik legszebb helyeként tartanak számon.

Balira, vagy más néven az Istenek szigetére.

Andival már korábban is beszélgettünk egy cikk kapcsán, jó ideje követem figyelemmel a kinti életét, így jól tudom, hogy az Instagramra kitett csodás tájképek mögött kompromisszumban, nehézségben és dilemmában sem volt hiány. Pedig Bali tényleg csodálatos hely, egy olyan vákuum, ami beszippantja a látogatóit, ahol az ember akaratlanul is azt gondolja, hogy ennyi szépség mellett az élet nehézségeit is könnyebb lehet megugrani.

Érthető, ha sokakat csábít a gondolat, hogy Balin éljenek, pláne annak tudatában, hogy a megszokott kényelemről sem kell lemondani, hiszen ma már ott is megtalálhatók azok a szolgáltatások, amelyekhez hozzászokott a nyugati ember, és amikről – valljuk be –, a legtöbben már nem is nagyon akarunk lemondani.

De mielőtt azt gondolnánk, hogy Bali a megtestesült, földi paradicsom (bizonyos tekintetben amúgy így van), ahol megszűnnek a gondok, azt is érdemes tudni, hogy amennyiben nem vagyunk kipárnázva pénzzel, nem feltétlen könnyű megvetni a lábunkat az Istenek szigetén.

Andinak sikerült.

Egyrészt mert szerencsés volt, másrészt mert hajlandó volt a célja érdekében megegyezni önmagával és kemény kompromisszumokat kötni.

Amikor pár évvel ezelőtt meglátogattam, még egy apró, diákoknak fenntartott apartmanban élt Denpasar azon részén, ahol az igazi balinéz élet zajlik. Ahol a szűk utcákat a füstölők és a sarkon árult nasi goreng illata lengi be, és ahol mindent átitat a hagyományőrzés atmoszférája. Kilenc évvel ezelőtt ide érkezett meg Andi egy ösztöndíjprogram keretein belül, amit az akkori szerelme ajánlására pályázott meg. „A válság után nem igazán kapkodtak értem, mint kezdő, friss diplomás építészért, így egy rendezvényszervező cégnél dolgoztam. Szerettem a munkámat, jó fizetést kaptam, ugyanakkor óriási belső feszültséget okozott az, hogy nem azzal foglalkoztam, amivel igazán szerettem volna. Végül mindketten beadtuk a jelentkezésünket, ám az élet úgy hozta, hogy csak én nyertem el az ösztöndíjat, amit egy kihagyhatatlan lehetőségnek tartottam” – meséli Andi, aki azóta elköltözött Denpasarból, és egy kétszintes lakást bérel az expatok lakta Cangguban. Ahogy virtuálisan körbevezet a házban, még a kamerán keresztül is feltűnik, hogy ez már nemcsak egy átmeneti hely, ahol eléldegél, hanem az otthona. Miközben kisétál a kerti medencéjéhez, az utcáról befogadott cicái dorombolva körbefonják a lábát, a frissen adoptált kutyája pedig boldogan beleliheg a kamerába. Egyértelmű, hogy a Balin növesztett gyökerei mára jobban megerősödtek, mint azok, amik Magyarországhoz kötötték.

„Nem láttam korábban az Ízek, imák, szerelmek című filmet, de nagyon nevettem rajta, amikor itt megnéztem. Julia Roberts mindenhová biciklivel közlekedik, a filmben sehol egy motor, miközben Balin lényegében mindenki robogóval jár. A nagyobb városokban kizárt, hogy bringára pattanj és azzal próbálj A-ból B-be eljutni” – mondja Andi, aki bár nem járt korábban Európán kívül, egyáltalán nem ijedt meg a merőben más kultúrától. „Teljesen normális volt például az, hogy bementünk az egyetemre, és az üres volt, mert épp valamilyen vallási ünnepet tartottak a városban, amiről elfelejtettek nekünk szólni” – meséli, hozzátéve, hogy Balin a vallás, a tradíciók ma is nagyon erősek, és ez furcsa lehet egy másik kultúrából érkezőnek. A mintegy 4,5 millió körüli lakosságnak 80 százaléka hindu vallású, ami azt is jelenti, hogy rengeteg ünnepük van, az élet számos mérföldkövéhez kapcsolódnak szertartások, amelyekkel a születést, a gyermekek korát, a házasságot, a halált és az újjászületést ünneplik.

A helyiek ráadásul nagyon büszkék a hagyományaikra, és bár a nyugati szokások egyre inkább teret nyernek Balin, a balinéz kultúra dominál, és ezt az ott élő külföldieknek ezt tiszteletben kell tartani.

„A szerbek két hónap után haza is mentek, nem bírták a helyi mentalitást, én viszont élveztem, hogy Balin nem annyira kemények a szabályok, mint otthon. Itt mindent elég lazán vesznek, beleértve a késést is. Az otthoni exfőnököm még ma is emlegeti, hogy az utolsó munkanapomon is sikerült elkésnem, szóval együtt tudok élni a balinéz attitűddel, de azt is megértem, ha ez másokat idegesít.  Mivel az első öt évet Denpasarban éltem le, helyiek között, így jó kapcsolatom alakult ki a balinézekkel, nagyrészt értem és beszélem is a nyelvüket, ugyanakkor mélyebb barátságok valahogy olyanokkal alakultak ki, akik félig európai származásúak” – mondja Andi, majd elgondolkodik. „A mélyebb kapcsolódást biztos segíti az, hogyha a közös érdeklődésen kívül vannak közös kulturális, szociális gyökereink” – teszi hozzá, miközben leül a dolgozószobájában, hogy nyugodtan tudjuk folytatni az interjút. Az első pár év pont ezért nemcsak az anyagiak miatt volt húzós, hanem mert a társas kapcsolatok amolyan instant formában voltak jelen az életében, az emberek felbukkantak, majd elmentek a szigetről. Ez a hektikusság akkor vált igazán nagy teherré, amikor az ösztöndíj lejárta után a szigeten maradt. „Egy kávézóban ültem, néztem a bejövő e-maileket. A tanév vége közeledtével elküldtem a portfóliómat több magyar és balinéz építész irodába. láttam, hogy az itteni helyekről egytől egyig visszaírtak, otthonról viszont egy visszajelzést sem kaptam. Gyorsan eldőlt, hogy Balin maradok.”

„Mély víz”

Így jellemzi Andi az elkövetkező évet, miután a diáktársai hazautaztak, és teljesen egyedül, barátok, család, komolyabb anyagi védőháló nélkül maradt, méghozzá egy új, kihívásokkal teli élethelyzetben. De legalább a díszlet pazar volt.

„Fél éven keresztül zéró fizetésért dolgoztam gyakornokként, a második félévben aztán junior építesz lettem egy angol irodánál. A munkámért cserébe vízumot ajánlottak, és egy nagyon alacsony fizetést. Nem volt a legjobb deal, viszont kellett a tapasztalat az önéletrajzomba. Elég szűkös és nehéz időszak következett, de úgy voltam vele, csodás helyen vagyok, jó időben, csak türelemmel kell lennem. A számításaim tényleg beváltak: egy év múlva megtalált egy befektető, akinek a belsőépítésze lettem. Az új munkahelyemen már nagyobb fizetést kaptam, így két év után először hazautazhattam.

– mondja Andi, akinek ez idáig szerencséje volt a munkavízummal, ami nélkül ugye nem lehet Indonéziában dolgozni. Megszerzéséhez egy olyan vállalatra van ugyanis szüksége, amely hajlandó alkalmazni, kifizetni a vízum díját, és szponzorként fellépni. 

„Sokan azt gondolják, hogy ó, kimegyünk Balira, aztán keresünk majd ott valami munkát” 

– mosolyogja a kamerába, majd nemet int a fejével: „Na, ez itt nem működik. Nem tudsz úgy munkát találni, hogy besétálsz a helyi Tescóba, hogy majd úgyis felvesznek. Ez nem Anglia, itt ezeket a munkákat a helyiek végzik, a vízum ugyanis annyira drága, hogy a munkáltatóknak egyszerűen nem éri meg külföldit alkalmazni. A legkönnyebb, ha olyan szakmád van, amiből itt is meg tudsz élni. Balin épp ezért sok az olyan digitális nomád, akik külföldről kapják a fizetésüket. És persze a szerencse is jól jön egy idegen helyen.”

Andinak pedig kijárt belőle, még a koronavírus-járványt követő lezárások is, ami másokat tönkretettek, kellemes meglepetéseket tartogattak számára. „A karantén idején sokan befektetés céljából építkezni kezdtek, gondolva arra, hogy a járvány egyszer véget ér, és a turisták előtt újra meg fog nyitni Bali. Ebben az időszakban engem is többen megkerestek, így elkezdtem a főállásom mellett fusi munkákat vállalni, majd a nyolcadik év után úgy éreztem, itt az ideje saját lábra állni.” A munkájának híre szájról szájra terjedt, organikusan bővült az ügyfélköre, így egy ponton felmondott és megalapította Studio Kozak néven a saját cégét. Néhány kisebb megrendelés után megtalálta egy-két nagyobb munka, az utolsó projekt, amin dolgozott, már egy hat hálószobás villa volt. A sztori pikantériája, hogy egy olyan építésztől vette át a feladatot, akiről utólag kiderült, hogy nem is építész.

– ecseteli nevetgélve a bizarr sztorit, majd egy korábbi dilemmájáról is mesél: „A Covid előtt gondolkodtam azon, hogy talán visszamegyek, de nem szakmai indokok miatt, hanem mert a párkapcsolati dolog itt nehezebben működik az átmenő forgalom miatt. A karantén idején viszont csak azok az emberek maradtak itt, akik elköteleződtek a hely iránt. Ez az átrendeződés fordulópontot jelentett nálam is, így találtam rá azokra a barátokra, akik ma biztos bázist jelentenek az életemben. A karrier szempontjából is jó időszak következett, az időjárás itt ugyanis megköveteli az épületek folyamatos karbantartását, és amikor sokan elhagyták Balit, a két monszun teljesen hazavágta azokat a villákat, hoteleket, amikre nem vigyáztak” – meséli Andi, és hozzáteszi, hogy ebből kifolyólag sok a felújítós munka. „Szeretem ezeket a munkákat, egyrészt mert így kisebb az ökológiai lábnyom, másrészt pedig a régi házaknak van egy saját története, amit tovább lehet gondolni, életet lehet lehelni a régi falakba. Sokan nem látják, mit lehet kihozni egy-egy elhagyott épületből, de én egyből meglátom a lehetőségeit. Aki pedig saját ingatlant építtet, legyen az egy étterem, villa vagy jógastúdió, általában a saját álmát szeretné megvalósítani. Én vagyok a kapocs, vagyis én transzformálom az elképzelésüket valósággá. Ez nagy felelősséget és kihívást jelent, épp ezért sokat és hosszasan beszélgetek az ügyféllel, kikérdezem az elképzeléseiről, a céljairól, hogy kiket szeretne megszólítani, mi a terve az épülettel” – magyarázza, majd az órájára pillantva szabadkozva elköszön, hamarosan egy új ügyféllel találkozik. Azért az utolsó kérdésemmel picit zavarba hozom, pironkodva válaszol, mintha nem illene ilyet mondania.

Hasonló választ kapok Ilonától is

Ő az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb tagországának fővárosában, Abu Dhabiban él. Az utóbbi évtizedekben rengeteget változott a város arca, a világ egyik népszerű, meglátogatandó helyévé vált,  ahol a hagyományos épületek futurisztikus felhőkarcolók árnyékába kerültek, és ahol a sivatagi klíma ellenére a parkok mindenhol zöldek és karbantartottak. Itt lett Ilona kerttervező. 

A filigrán, 33 éves nő farmerben és pólóban, kifulladva, de elégedetten omlik a laptop elé, ez idáig egy kerten dolgozott. Ami azt illeti, ilyenkor Abu Dhabiban igen forró az idő, ötven fokra is felkúszhat a hőmérséklet a klimatizált falakon kívül, de Ilonát nem zavarja a vibráló, sivatagi hőség, sőt, imádja, hogy a szabad levegőn dolgozhat. Nem volt ez mindig így, ő is hosszú utat járt be ahhoz, hogy most azzal foglalkozhasson, ami igazán örömmel tölti el. Nem mintha a korábbi munkáit bánná, mindegyik egy fontos lépcsőfok volt ahhoz, hogy visszataláljon az eredeti céljához. 2012-től légiutas-kísérőként kezdte az Etihad-nál, majd egy nagy, nemzetközi multinál helyezkedett el vizuális menedzserként.

„Korábban New Yorkban tanultam fashion marketinget, de tudtam, hogy Magyarországon ezzel nem igazán fogok sokra menni. Úgy voltam vele,  pár év stewardess munkával kiszellőztetem a fejem, világot látok, és közben jól megfizetnek érte” – mesél a kezdetekről, amit anno, 10 évvel ezelőtt, a szülei is támogattak. „Mi nem az a család vagyunk, akik nem tudnak távol élni egymástól. Nyilván a szüleimnek a legnehezebb, hiszen az egyik lányuk 5300 kilométerre él tőlük, ugyanakkor mindennap beszélünk, évente hazautazom, (sokszor szinkronban a nővéremmel, hogy teljes legyen a családi kép) vagy ők látogatnak meg, így nem érzem azt, hogy ne lennénk részesei egymás mindennapjainak. Egyedül, amikor repjegyet vásárolok, és látom, mennyibe kerül egy út: na, akkor érzem csak, hogy messzire költöztem” – nevet fel.

Ilona a harmadik év után úgy döntött, kipróbálja, milyen Abu Dhabiban élni: „Nem titok, a döntésemben közrejátszott az is, hogy akkoriban ismerkedtem meg a mostani férjemmel, de szerelem nélkül is tervben volt, hogy a hároméves szerződést nem újítom meg, mert nem szerettem volna beleragadni a stewardess életformába. Ráadásul lehetőségem nyílt azt a munkát végezni, mint Magyarországon: vizuális menedzser lettem a H&M-nél” – meséli Ilona, hozzátéve, hogy az viszont egyáltalán nem volt tervben, hogy egy helyi férfiba lesz szerelmes. Az idő őket igazolta, a mások által emlegetett kulturális különbségeket jól áthidalták:

egyikük sem akarta a másikat erőszakkal átformálni, viszont annál többet akartunk megismerni és tanulni a két kultúráról.

„A UAE egy nagyon multikulturális ország, több mint 200 különböző náció él itt, Dubaj lényegében egy nyugati metropolisszá vált az évek során. Sose éreztem azt, hogy nagyon más lenne az élet itt, mint az, ahonnan jövök. Sőt, egy olyan helyen, ahol rengeteg nemzetiségű ember él, könnyebben meg lehet tanulni a kultúrák között mozogni, tisztelni a másik szokásait, a vallását, érdeklődését, elfogadóvá, alkalmazkodóvá lehet válni. Teljesen más itt élni, mint egy olyan muszlim vagy arab országban, ahol nincsen jelen ennyi nemzetiség, kultúra és vallás. Ha mondjuk Egyiptomba költözöl, ott egy jóval zártabb, tradicionálisabb világgal találkozol” – magyarázza Ilona, aki az elmúlt tíz évben a sajátjává tett jó néhány helyi szokást, amelyekből Abu Dhabiban többet lehet érezni, mert bár ez a város is egy sokszínű, multikulturális hely, ugyanakkor a helyiek igyekeznek megtartani a kulturális jellegzetességeiket. A sokszínűséget jól mutatja, hogy az UAE lakosságának mindössze 11.58 százaléka emirati, a többi 88.55 százaléka különféle országból származó külföldi.

Egyes helyi, kulturális szokások maguktól adaptálódtak az évek alatt. Nem iszom például alkoholt, már nem járok el bulikba – bár szerintem ennyi idősen ez nem annyira furcsa –,  kendőt viselek a fejemen, a muszlim vallás szerint gyakorlom a hitemet, de ettől függetlenül részt veszek a karácsonyi ünnepeken is” – meséli, hozzátéve, hogy az első pár év nehéz volt, de nem a kulturális különbségek miatt, hanem mert a sok munka és az egyedüllét olykor még úgy is nehéz volt, hogy bimbózóban volt az új kapcsolata.

Mint mondja, az Emírségekben keményen kell dolgozni, nem ritka, hogy 10-12 órás lesz az eredeti 8 órás munkanap, a kétkezi munkások pedig ennél is többet dolgoznak. Akkoriban még ő is heti hat napot húzott le a munkahelyén (ez azóta változott az UAE-ben). Európaiként, felsőfokú végzettséggel egyébként nem nehéz olyan munkát találni, ami passzol a végzettségünkhöz: az európai munkaerőt, szakképzettséget sokra tartják, elsősorban a szellemi foglalkozásúaknak könnyű itt a dolga, de egyes szakmákra is van kereslet. Különösen jó eséllyel indulnak az orvosok, ápolók, informatikusok, mérnökök, banki vagy gazdasági szakemberek, nyelvtanárok, pedagógusok. Ilonának sem kellett sokat keresgélnie, hogy felvegyék egy olyan posztra, amit otthon is betöltött, ám pár év múlva realizálódott benne, hogy 

szeretne visszatérni a korábbi vágyához, a kreatívabb munkához.

Első lépésként befizette magát egy akkreditált képzésre, kerttervezés szakra, ami akkoriban nagyon mozgatta a fantáziáját. „12-16 órás műszakok mellett írtam meg a beadandókat, tanultam a vizsgákra, ami nagyon kimerítő volt, de elhatároztam, hogy végigviszem, bármennyire is nehéz. Közben a mostani férjemmel rákaptunk a kempingezésre, így ismertem meg rengeteg, számomra idegen növényt, és az utazásaink során felfedeztem, hogy a környéken nincsenek olyan kertek, amilyeneket én terveznék. Ezek a képzeletbeli kertek a fejemben főleg az olyan tájépítők, mint Steve Martino vagy Piet Oudolf munkásságából inspirálódnak. Martino például kevés, de mesés formájú növényeket használ, mindeközben odafigyel a színek, árnyékok, geometrikus formák találkozására. Piet Oudolf pedig a New Perennial Movement vagy más néven Naturalistic Design meghatározó alakja, és tarka, szinte impresszionista festményként kinéző kertjei miatt lett a másik legnagyobb inspirációm. Elhatároztam, hogy ezt a vonalat fogom képviselni itt a UAE-ben, ahol eddig vagy angol, vagy tropikus kerteket építettek, amelyek nem annyira fenntarthatóak és nem is illenek bele a környezetbe. A vizsgák után bele is vágtam a saját projektembe, és mivel nem volt hova mennem gyakorlatra, a Facebookon kiírtam, hogy szívesen gyakorolnék valaki kertjén bérmentve. Lett is rá pár jelentkező itt, Abu Dhabiban, megcsináltam gyakorlás céljából pár kertet ingyen, majd elkezdtek jönni a kisebb megrendelések, az első ötszáz dirhamot fizetett, majd szép lassan megtaláltak nagyobb munkák. A legnagyobb kert eddig, ezen jelenleg is dolgozom, 6000 négyzetméter, de a „kisebb” kertek is általában 500 és 2000 négyzetméter között vannak. Ezeknek a tervezése magába foglalja a medencét, a kerti konyhát, a pergolát és persze a növényzetet” –  meséli Ilona, és hozzáteszi, a tervezés konzultációval kezdődik, és az igények kidolgozása akár fél évet is igénybe vehet egy nagyobb projekt esetén. 

– magyarázza a kerttervező, és bevallja, az elején sok nehézségbe ütközött: nem voltak kapcsolatai, nem volt tapasztalata, eleinte azt sem tudta, mit honnan érdemes beszerezni, vagy hogy kikkel érdemes együtt dolgozni. Jóformán mindenre egyedül kellett rájönnie, de nem ijedt meg a feladattól, az Instagramon felvette a kapcsolatot a legismertebb helyi kertépítőkkel, és felhívására ma már szakmai online műhelymunkákat tartanak a virtuális térben. Amikor végre sínre kerültek a dolgok, és kezdett beindulni a gépezet, jött a nem várt koronavírus-járvány, és szigorú kijárási tilalom lépett életbe Abu Dhabiban is.

„Ez az időszak hatalmas érvágás volt a munka szempontjából, a megrendelőim többsége ugyanis Dubajban él. Ha a férjem nem tartja bennem a lelket akkoriban, lehet, hogy feladom. Most sem annyira könnyű a helyzet, hiszen a járványt követő recesszió mindenkit érint, ráadásul itt a legtöbb gyerek magániskolába jár, ilyenkor májusban, júniusban fizetik be a gyerekeket a következő évre, ami ötvenezer, hatvanezer dirham is lehet. Sok kliens mondta azt, hogy inkább kezdjük a munkát augusztusban, mert a gyerek tandíja rendesen leapasztotta a családi kasszát. Plusz a nyári hónapok nagyon forróak, sok expat haza is utazik, de a helyiek közül is gyakori, hogy máshol töltik a nyarat. Szóval, míg otthon a téli hónapokkal szívnak a kertépítők, addig nekünk a nyár jelenti az uborkaszezont” – avat be a részletekbe Ilona, de kihangsúlyozza, hogy ugyan akadtak és ma is vannak nehézségek, a mélypontok ellenére kisebb lépésekben, de épül a kis cége, a Desertgrass.

Desertgrass Muhaisnah, Dubai, Hanging Garden

Desertgrass Springs, Dubai Bali Garden

Desertgrass Sidra, Dubai Hills, New Mexico Garden

Desertgrass Sidra, Dubai Hills, New Mexico Garden

Desertgrass Nad Al Sheba, Dubai, Sanctuary Garden Design

Desertgrass Muhaisnah, Dubai, Hanging Garden

„A legtöbb kliensünk emirati: kultúrában dolgozó meghatározó személyek, művészek, befektetők, és vannak Abu Dhabi es Dubaj uralkodó családjainak tagjai is listán. De van olasz, angol, jordániai kliensünk is. Jelenleg 4 kertet építünk: egyet Abu Dhabiban es hármat Dubaiban, és két projekt van betervezve augusztusra, amiket szeptember végére szeretnénk befejezni, hogy a hidegebb hónapok alatt egyszerre építhessük meg az egész dizájnt. Nyáron nem ültetünk növényeket, így inkább próbáljuk a medencés, kerti konyhás és más építkezős munkákat letudni” – mesél a jelenlegi munkákról. Ma már egy fokkal kevesebb terhet visz egymaga, mert végre megengedhette magának, hogy felvegyen egy szíriai alkalmazottat, aki eredetileg építészmérnök, és a tudásával remekül kiegészítik egymást, gyorsabban tudnak tervezni és nagyobb projekteket is sikeresen megpályázni

– kérdez vissza Ilona, majd pár másodpercre elhallgat: „Nem igazán foglalkoztatott ez a kérdés, annak viszont nagyon örülök, hogy egy idegen országban, ami már nekem az otthonom, olyan területen tudtam érvényesülni, amihez pár évvel ezelőtt még egyáltalán nem értettem. Nem hiszem, hogy Magyarországon kerttervező vált volna belőlem.”

Újra Balin

Mármint virtuálisan. A kamera túloldalán Horváth Lilla köszön be a szállodai szobájából, évekkel ezelőtt ő indította a nagy sikerű LillaVlogja című utazó blogot, még Sanghajból. Napok óta szervezzük az online találkozót, de Lilla útja, ahogy az újabban az európai légitársaságoknál egyre gyakrabban előfordul, nem ment zökkenőmentesen. Jakartába tart, ahol hetedik hónapja él, de a munkája miatt Balin tölt pár napot. Innen jelentkezett be az interjúra.

– mosolyog Lilla a fotelből, és nem igazán látszik rajta, hogy megviselte volna a napok óta tartó út, saját bevallása szerint is egyre kevesebbet stresszel az ilyen malőrökön, sokat utazik, mióta az Indonéz Olimpiai Bizottságnak dolgozik.

De menjünk egy kicsit vissza a története elejére, ami Amerikából indult, ahová 16 évesen utazott, hogy megtanulja a nyelvet. Mint mondja, a 12 hónap alatt nemcsak az angol ragadt rá, hanem egyúttal önállóságra is szert tett, és megízlelte, milyen izgalmas egy idegen helyen élni. Hazatérve jelentkezett a jogi karra, ahová fel is vették, ám az édesapja azt tanácsolta, nézzen szét a világban, mielőtt belevágna a kemény tanulásába. „Egy ismerős, aki már kint élt akkor Kínában, felvetette, mi lenne, ha eltöltenék egy évet az ottani iskolában és nyelvet tanulnék?”

Tetszett neki az ötlet, és 19 évesen megérkezett Sanghajba, ahol a nulla kínai nyelvtudásával kisebb rémálommá vált az első napja: a helyiek nem beszéltek angolul, ő nem értette, mit mondanak neki, ahogy azt sem, vajon mit írhattak arra a papírra kínaiul, ami egyben a szállása címét jelentette. Végül, kisebb agygörcsök árán megtalálta a nemzetközi kollégiumot, és szerencsére a következő nap elhalványította a nem éppen kellemes megérkezésének emlékét, hála egy kint élő ismerősének, aki bevezette a sanghaji életbe.

„A városnak a hangulata, a közeg, a rengeteg érdekesség, ezek olyan sokat adtak, annyi impulzus ért, annyira élveztem, hogy a város mennyi klassz dolgot kínál, hogy nem éreztem Magyarország hiányát” – emlékszik vissza Lilla kínai életének első évére. Azt mondja, az új, külföldi életében az volt az egyik legpozitívabb megtapasztalás, hogy kiléphetett az otthoni skatulyából, és közelebb kerülhetett önmagához. Valószínűleg ennek köszönhette azt is, hogy elkezdte a LillaVlogja nevű YouTube csatornáját, amiben a kínai mindennapokról, helyi érdekességekről számolt be a főleg fiatal célközönségének. 

„Ahol az ember szocializálódik, ott a szülei, a tanárai, a barátai úgymond beskatulyázzák. Megmondják, hogy miben vagy jó, tudni vélik, mit szeretsz, mit nem szeretsz, milyen ember vagy. Lesz egy identitásod, amit részben a környezeted is alakít, és te abban a meghatározott keretrendszerben próbálod magad elhelyezni, amit mások szabtak köréd.

elképzelések, és  újrarajzolhattam önmagam. Ilyen szempontból sokkal szabadabbnak éreztem magam Kínában, mint amikor Magyarországra hazalátogattam nyaranként, és akaratomon kívül visszakerültem a szűk skatulyámba” – meséli. 

Mivel annyira nem húzta haza a szíve, megpályázott egy kínai ösztöndíjat, ami plusz öt évre szólt. Fel is vették, méghozzá a Fudan Egyetemre, Kína egyik legrangosabb felsőoktatási intézményébe, ahol kínai nyelven nemzetközi kapcsolatokat tanulhatott. Előtte azonban Nandzsingba küldték egy évre intenzív nyelvtanulásra, ahol igencsak spártai körülmények között kellett teljesítenie. Tábori ágyakon aludtak, télen pedig nem volt fűtés a kollégiumban, így Lilla hajszárítóval próbálta magát melegen tartani, amikor kint repkedtek a téli mínuszok. Mindeközben napi sok órát töltött azzal, hogy elsajátítsa az elvárt 2500 kínai karaktert, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Sanghajban folytathassa a tanulmányait. Lillát azonban nem tántorították el a nehézségek:

Így is történt

Kína a hat év alatt nagy szerelem lett, még annak ellenére is, hogy Andihoz hasonlóan ő sem tudott kialakítani mélyebb barátságot a helyiekkel: „Az egyetemen a helyi diákok számára az a fajta szórakozás, ami a külföldiekre jellemző, nem igazán létezik, szinte minden idejüket tanulással töltik, és főleg csak a jó tanulókkal barátkoznak. Azok pedig jellemzően nem a külföldiek voltak. Alapvetően zárkózottak a kínaiak, a velük folytatott beszélgetések nem mélyülnek el, nem fedik fel magukat, és ezt a távolságtartást Indonéziában is érzem. Magyarországon sokkal inkább igény van arra, hogy kibeszéljük azt, ami bennünk zajlik. Kínában azonban az emberek ritkán fedik fel az igazi arcukat, sokszor még a barátaik előtt sem nyílnak meg teljesen. Számukra nagyon fontos, hogy erősnek, boldognak mutassák magukat, a belső törékenységükről, dilemmáikról nem beszélnek sem Indonéziában, sem Kínában” – magyarázza Lilla, akiről egyébként nehéz elképzelni a törékenységet, hiszen még a több hónapos fagyoskodás sem tudta hazamenetelre késztetni. Bevallása szerint egyedül a magány tudta kibillenteni. „Ha az emberi kapcsolatok nem elég erősek, akkor egy csomó minden meginog benned, az ember bizonytalanná válik, és egyre csak szorong. Idővel azonban ezek a nehezebb helyzetek átformálódtak, beértek, és ez idő alatt rengeteget tanultam magamról, sokkal gyorsabban változtam, mint ahogy az Magyarországon megtörtént volna” – teszi hozzá. 

A fiatal lány pragmatikus okok miatt tért haza hat év után: lejárt a vízuma, és ugyan kapott egy állásajánlatot, az nem igazán volt számára szimpatikus.

Magyarországon tulajdonképpen ugyanúgy idegenként kezeltek, mint anno, Sanghajban, ahol valahol ez egy érthető hozzáállás, hiszen külföldi vagyok, de azt nehéz volt megemészteni, hogy Magyarországon sincs már meg az otthonérzésem.”

Lilla keményen próbálkozott a visszailleszkedéssel, elvállalt egy munkát, aztán egy másikat, sőt, egy kutyát is örökbefogadott, egyszóval mindent megtett, hogy megvesse Magyarországon a lábát, de valami hiányzott. „Egy munkahelyi eseményen megismerkedtem meg az Indonéz Olimpiai Bizottság tagjaival. Később csörgött a telefonom, és megkérdezték, nincs-e kedvem nekik dolgozni, és kiköltözni Jakartába. Szerintem három másodperc alatt döntöttem úgy, hogy de, nagyon is van kedvem” – emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor elhatározta, hogy

újra elhagyja Magyarországot.

Lilla jelenleg a  beilleszkedésének az elején tart, azt meséli, ez most azért jóval nehezebb, mint Kínában volt.

„Jakartában nem külföldiekkel, hanem helyiekkel dolgozom együtt. Ez egy muszlim többségű ország, sőt a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkező országa. Teljesen más itt élni, mint amire számítottam: egy nagyon nehezen befogadható hely, és nem csak a vallási különbözőség miatt, hanem mert merőben más az élet,  mint amit eddig megtapasztaltam máshol. 3-4 óránként szól a müezzin, nincsenek járdák, hatalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek, és mások a kulturális szokások. Az indonéz emberekre jellemző, hogy ezerféle álarcot hordanak, és azt, hogy éppen melyiket viselik, lehetetlen kiszámítani. Fél év után elengedtem, hogy megpróbáljak megfelelni az itteni embereknek, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretnék beilleszkedni, de hagyom, hogy ők is tegyenek lépéseket a saját tempójukban. Ezen a helyen sokkal türelmesebbnek kell lenni ahhoz, hogy befogadjanak” – magyarázza.

Nem csak Lillának nehezen befogadható hely Jakarta: a közlekedési dugók, a légszennyezés, a túlnépesedés és tengerparti területeken az áradás állandó veszélye szinte ellehetetlenítette a városi életet. A CNN Travel cikke szerint az ország parlamentje épp ezért már jóvá is hagyta azt a törvénytervezetet, miszerint áthelyezik a főváros székhelyét, és a tervek szerint 10 év alatt átköltöztetik az állami hivatalokat Nusantarába, a Borneó Kelet-Kalimantan tartományában kialakított városba.

„Hatalmas a forgalom, másfél óra bejutni a munkahelyemre. Taxival járok mindennap munkába, mert nincs tömegközlekedés. Motor ugyan van, de attól rettegek. Azt nem érzem, hogy nőként másként kezelnének, bár az öltözködésben igazodnom kell a helyi szabályokhoz, így nem hordok sortot, vagy pántos felsőt” – meséli Lilla, aki Indonéziában újra bekapcsolta a kameráját, azaz folytatta az egyébként nagyon sikeres vlogját, amit Magyarországon parkolópályára tett. „Elvesztettem kicsit az önbizalmamat otthon, de Indonéziába kiköltözve felvetődött bennem, mi lenne, ha folytatnám a vlogolást, hiszen számos tapasztalatom érdekes lehet az otthoniak számára, és addig, amíg tudok új ismereteket nyújtani a nézők számára, addig csinálom. Lehet, hogy majd egy év után lesz egyszer egy olyan rész is, amiben kifejtem azt, miken mentem keresztül, már csak amiatt is, hogy mások felkészülhessenek a kiköltözés nehézségeire” – mondja Lilla, és kiemeli, hogy a vloggal nem a pénzkeresés a cél, nem szeretné ugyanis, ha a hirdetők határoznák meg, miről és hogy szóljon a tartalom. A karrierje szempontjából egyébként is jó helyen van az Olimpiai Bizottságnál, ahol ő felel a nemzetközi kapcsolatokért. 

„Jakarta szakmailag fontos mérföldkő számomra és jó tapasztalat az emberek megismerése szempontjából, nem utolsósorban a személyiségfejlődésemre is jó hatással van, hogy kiköltöztem. A nehéz időszakok engem a tudatosság felé vezetnek, és legbelül érzem, hogy okkal kell átmennem ezen a kissé döcögős időszakon. Sokat segít a mélypontokon az olvasás, vagy az, hogy az édesapámmal gyakran boncolgatjuk, épp miken megyek keresztül. És itt van velem Samu, a kutyám is, ami rengeteget jelent. A többi pedig alakul, formálódik, csak időt kell hagyni neki.”