Nem szerencsés, ha egy fontos munka dandárjában nyelem be az ovis cuccot, ami az alkalmatlanságig kiüt. Nem szakmai hiúságból, de: ha nem teljesítek jól, akkor mellőznek, ha mellőznek, akkor hogyan fogom eltartani a kisfiamat? Nekem muszáj helytállnom, minden körülmények között, legyen akár a gyerek, akár én akármilyen állapotban.
Gyógyító szobafogság
Egy szülő számára nincs szörnyűbb, mint amikor beteg a gyermeke. Amikor nem tudunk osztozni a kétségbeesésében, fájdalmában, lázában, virrasztunk mellette, öleljük és átvállalnánk a szenvedéseit, hogy neki jobb legyen. Mégis különös megtapasztalni, hogy néha gyógyító erejű egy hosszas szobafogság. Kénytelen vagyok megállni, magunkra zárni a lakást és legálisan nem dolgozni, vele „lenni”. Összegezni az elmúlt időszakot, megérteni, mi miért történt körülöttünk, rálátni magunkra, az életünkre, egy korszakot lezárni, és az ő gyógyulásával újult erőre kapni.
A tavalyi vesztegzárunk meggyógyított mindkettőnket, testi-lelki értelemben.
Végiggályázok 11 hónapot, a hétvégéket is beleértve, mert pluszmunkák nélkül esély sincs olyan fényűzésre, mint lépést tartani az aktuális sarcokkal, magyarán nem lecsúszni. Az meg már tényleg luxuskategória, hogy járjon úszni a gyerek, meg színházba, cirkuszba, néha megnézhesse Ashát az állatkertben.
Egzisztenciális szorongás
Közben végig ott a szorongás, tíz év után valami fontosnak vége van, mennem kell a munkahelyemről. Megismerem a jogaimat: szembesülök azzal, hogy az egyedülálló szülők nincsenek benne a pikszisben. Megállok egy pillanatra: mi lesz, ha nem lesz jövedelmem? A pillanat szerencsére csak egy pillanatig tart, mert egy igazgató utánam nyúl és állást kínál. A nyár végén valami új fog elkezdődni.
Megnyugszom, vége a szorongásos 11 hónapnak, hátradőlök.
Na, akkor most először is alvás, azután pakolás. Öt hét csavargás, meglátogatjuk a rokonainkat, barátainkat, létezünk, mint gyík a napon. Felmálházzuk a kocsit, bele Margit nénit, a felfújhatós óriásteknőst, strandherkentyűket, csillagos labdát, kardot, vízipisztolyt, kártyát, könyveket.
Isten veled, munkás hétköznap – Jövünk, Balaton!
Zaklatottan indul az idei szezonunk, az első pár napban szilánkba lépés, kullancs, méhcsípés, hüvelykujjra ajtócsukás, egy ügyelet, két vízi mentős konzultáció. Az ötödik napon azonban kikerekedik a világ. Mindszentkálla. Nyugalom. Kert. Nézzük a vitorlásokat. Barátnőmmel kávézunk, vajazzuk a gyerekeknek a pirítósokat. Strandolunk, este borozunk, folytatjuk 26 éve tartó beszélgetésünket. Másnap valami nem stimmel. Annyit alszik ez a a gyerek. És mintha láza is lenne. Meg olyan bágyadt. Meg mi az ott rajta? Málha vissza a kocsiba.
Viszlát, Balaton – Isten hozott, bárányhimlő!
A bárányhimlő sose jókor jön, de ha lehet választani, ne a 40 fokos nyári szünetet válaszd, lakásba bezárva. Meg kell tudnod vigasztalni a végtelenül csalódott gyermeket, megígérni neki, hogy fogunk még nyaralni idén, és hogy addig is milyen jó lesz itthon a négy fal között.
Jaj, hát ezen át kell esni, „jaj, ez csak” bárányhimlő – mondja mindenki. Aha, köszi! Jelentem, csak több száz pöttyünk volt, a fejbőrtől kezdve a fülön át, orrban, köröm alatt, szájban, ujjbegyen, minden nyílásban, járatban, hajlatban. Persze gyógyszer nem kell, csak csillapítsam a lázát, ne hagyjam, hogy vakarja, és türelem. Ha te is egyedülálló szülő vagy, és nálatok is felállítják a diagnózist, azonnal ronts be egy jó nagy közértbe, utána a gyógyszertárba, és halmozz fel készleteket, vegyél gyógyszert, amit erőszakosan felíratsz a dokival, mert két-három hétig nem nagyon fordítod el a kulcsot a zárban. Én nem voltam résen, ez hiba volt, mert a bárányhimlőnek megvan az a nem túl előnyös tulajdonsága, hogy látszik. Rengetegen hívnak, hogy feldobjanak-e valamit, anyukám teljes erőbedobással jön és van, kapunk homeós bogyókat viszketésre, megint milyen jó érzés, hogy ennyien segítenek. Ha elfogy a palacsintának való, megrendelem, és házhoz hozzák.
A helyzet fokozódik
De amikor 18 karikás vércsíkok folynak a gyerek orrából, felkapom, és a „jaj, ez csak bárányhimlő” dacára elviszem az ügyeletre, ahol felírják végre a gyógyszert, mert már olyan gyalázatos állapotban van szegény, hogy muszáj, na akkor van az, hogy be kéne hatolni a gyógyszertárba, de anélkül, hogy a többieket földre terítenénk a herpeszvírussal. Laza vagyok és kreatív, és már tudok kérni. Bepattanunk az autóba, a gyógyszertár előtt az út közepén vészvillogóval megállok, fél karom benyújtom, megkérek egy életerős, sorban álló fiatalembert, hogy váltsa ki a receptet, plusz biztos, ami biztos alapon kifosztatom vele a fél patikát. Csillogó szemmel teljesíti a küldetést, boldog, hogy segíthetett.
A sorozat első részét itt olvashatjátok:
|
A betegség megállított
A városi levegő megszédít. Vérszemet kapok. De jó lenne sétálni egyet! A gyereknek is jót tenne. Amikor a gyógyszertől erőre kap, és újra mosolyog és játszik, alszunk egy nagyot délután, hogy éjjel fittek legyünk, de amúgy is összefolynak nappalok és éjszakák. Megvárjuk, míg lemegy a nap, és elnéptelenednek az utcák. Tekerek egy jó nagy sálat az arca köré, álcázom, mint Elliott E. T.-t. Felpattanunk a futóbringára, és irány a Duna-part. A távolban szerelmesek csókolóznak, fiatalok iddogálnak. Keresünk egy kényelmes pallót. Üldögélünk, összebújunk, nézzük a ringatózó hajót, hallgatjuk a víz folyását. Érzem, hogy ez a pár hét fontos volt. Időt kaptam a fiamtól, hogy végiggondolhassam az elmúlt időszakot, hogy lecsituljak, kisimuljak, hogy felkészüljek az új életünkre. Hálás vagyok neki, hogy a bárányhimlővel megvárta, amíg minden küldetést teljesítek, és végre csak az övé lehessek. Mint amikor megszületett, hazajöttünk, és megszűnt a külvilág, csak mi ketten, a nagy szövetség.
Nyaralunk a Duna-parton. Boldogok vagyunk.