“Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek!”

A miskolci koraszülött tragédia kapcsán kicsit több volt a híradás a témában, de igazából túl sok tudásunk, információink nincs a koraszülésről és az érintett családokról.

A Nemharapaspenót blog egyik szerzőjének, Líviának az írását tesszük most közzé, természetesen a beleegyezésével.

“Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilalló,  minden egyes porcikámat elérő, bénító fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen.

Az út az ajtóig

Képzeld el! Állsz egy folyosón, ami este már kihalt. Vegyszerszag, csecsemősírás, beszélgetések foszlányai, tipikus szülészeti díszlet. Kezedben egy pohár, amiben az aznapi termést (anyatej) szorongatod. Állsz az ajtó előtt, és felidézed, hogy jutottál oda. Az AJTÓ elé.

Emlékeim a fiam születéséről

Megvizsgál az orvos, és közli:
– Hölgyem, szinte teljesen ki van tágulva. Nincsenek fájásai?
– Doktor úr, amit én fájásnak ismerek, olyat nem tapasztaltam, de nem lennék itt, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben!
– Jó, tehát két lehetőség van! Az egyik, hogy itt megszüli a babát, sajnos újszülött intenzív nincs a kórházban, de önt el tudjuk látni az itteni intenzíven, a babát egy mentő azonnal átszállítja egy másik kórházba, a neonatológiai intenzívre! A másik, hogy most azonnal átszállítjuk a SOTE I-re, és akkor mindkettőjüknek lesz intenzív ellátása, és a babának is jobb bent utazni, mint születés után még ezzel is sokkolni!
– Minek nekem intenzív ellátás? Milyen szülés? Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek, a fiam nem éli túl! Ez lehetetlen! Állítsa meg a szülést!
– Hölgyem, más terhes nők már eszméletlenek ezzel a vérnyomással. Nem tudom, hogy csinálja, hogy még magánál van, de a szülést már nem lehet megállítani. Ön sajnos nincs olyan állapotban, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés, én akkor most rendelek egy rohammentőt, addig a szülésznő csinál önnek egy vénát, és amennyire lehet, csillapítjuk a vérnyomását, és lassítjuk az összehúzódásokat, és azonnal kap a baba tüdőérlelőt!

Tartsa bent azt a babát!

Eltűnt, és három szülésznő egyszerre vetette rám magát. Robbantak szét a vénáim egymás után. Mire bekötötték a gyógyszereket, abban a pillanatban megérkeztek a mentősök. A mentőorvos valami hideget tett az arcomra, ami nagyon jólesett, úgy éreztem, mindjárt meggyulladok, és nagyon megnyugtatóan beszélt:

– Hölgyem, tudom, hogy melege van, mert nagyon magas láza van! Betakarom, mert kint esik a hó, és nagyon fontos, hogy a következő 15 percben ne szülessen meg a baba. Az sem baj, ha tolófájásai lennének, akkor sincs baj. Akkor megszüljük a mentőben. De ha lehet, amennyire lehet, tartsa bent azt a babát!
 
Eddigre leértünk és ömlött az arcomba a hó, amíg beemeltek a mentőbe. Ekkor végre fel tudtam hívni a férjem telefonon Franciaországban.
– Szülök, nem tudják megállítani, bent vagyok a mentőben, gondolom, hallod a szirénát! Kiveszik a babát!

Itt leraktam a telefont, mert a sírás kerülgetett, gyakorlatilag lélegezni sem tudtam a fájások erősségétől és a kétségbeeséstől! Csak azt akartam, hogy legyen már vége! És én konstatáltam magamban: Ennyi volt. Elveszítettem a fiamat, szegénykém ezt nem fogja túlélni.

Ha jól emlékszem, a város összes olyan utcáján jártunk, ahol akkorák voltak a kátyúk, mint a kráterek. Ekkor az ápoló és az orvos egyszerre emelték meg a hordágyat, és kérték, hogy nagyon szorítsam össze a lábam, nehogy egy ilyen bukkanónál véletlenül kinyomjam a gyereket! A mentőorvos törölgette a könnyeket az arcomról, az ápoló folyamatosan a vérnyomásomat ellenőrizte és a fejét ingatta.

A férjem rettegett, hogy elveszíthet bennünket

Éppen megérkeztünk a kórházhoz, amikor a férjem döbbent, tehetetlen állapotban visszahívott útban a repülőtér felé. Szörnyű volt hallani a félelmet a hangjában, rettegett, hogy elveszíthet minket és pont most nincs itt mellettünk…
Ismét az arcomon olvadtak a hópelyhek, kinyílt egy ajtó, és feltartott kezű, bemosakodott zöld alakokat láttam magam körül.
Annak ellenére, hogy szirénázott a mentő, a mentőorvos és az ápoló a nyugalom megtestesítői voltak, és ez rám is jó hatással volt.

Aztán bekerültem ebbe a kaptárba, ahol zajok voltak, különböző sípoló hangok, fájásvizsgáló, a hideg UH-kenőcs a hasamon, és egyszerre egy csomó ember nekem szegezett egy csomó kérdést:
– Allergia?
– Mióta érzi magát rosszul?
– Hányadik hétben van?
– Hol vannak a papírjai?
– Maga 0 negatív?
– Van erről papírja?
– Volt már altatva?
Stb.
A fájdalomtól, a félelemtől minden önkontrollt elveszítve rájuk kiabáltam:
– Állj! Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt?
Mindenki ledermedt, döbbenten néztek egymásra, egy ilyen “ez a nő nem vágja, hogy gáz van” kifejezéssel.

Az anya élete az első!

– Hölgyem, magának terhességi toxémiája van! Nem tudjuk, mi váltotta ki, a leletei alapján nincs előzménye vagy erre utaló jel. De nagyon magas a vérnyomása és már magas láza van! Minél hamarabb meg kell császároznunk! A természetes szülés az ön és ebből adódóan a baba kondíciói miatt elképzelhetetlen. A magzat még nem fordult be, keresztben fekszik, ezért ha megindulnának a tolófájások és becsúszik a baba a szülőcsatornába, nagy baj lenne. Azonnal ki kell vennünk! Az ön és a magzat élete veszélyben van! Itt írja alá!
 
Aláírtam, epidurál, és már dobálták is rám a zöld lepedőket, és már csak a gépek hangjait és az orvost hallottam:
– Az anya élete az első!

Az anesztes orvos és a szülésznő folyamatosan beszéltek hozzám:
– Van már gyermeke?
– Igen, egy kislány, 8 éves. És hogy fogom neki megmondani, hogy nincs már öcsije? Láthatom, amikor kiveszik? – (Gondolatban hozzátettem, mielőtt még meghalna.)
– Attól függ, a kiemeléskor milyen állapotban van!
– Nem éli túl, igaz? Ugye nem hagyják szenvedni?
– Ugyan Anyuka, higgye el, a gyerekorvos mindent megtesz a kisfiúért! Vannak csodák, és itt olyan sok baba születik ilyen körülmények között, és sokan túlélik, szinte károsodás nélkül. Csak bízzon a szerencsében és az orvosokban!

Segítség nélkül nem marad életben

Kiemelték a picit a hasamból, ahol még 13 hetet el kellett volna töltenie, belerakták egy zöld rongyba, láttam egy lila kis lábat, és már vitték is újraéleszteni!
Eddig bírtam, eddig harcoltam a szervezetem ellen, hogy észnél maradjak, hogy tudjam, mi történik, de nem sírt föl. Már nem volt miért harcolnom.
»Kis« baba és édesanya született. A baba megszületett, de egyedül, segítség (légzés- és keringéstámogatás) nélkül képtelen lett volna életben maradni, egy édesanya született, aki nem érezte magát anyának. Csak ürességet érzett, kudarcot. Kudarcot vallott, mint édesanya, hiszen nem tudta biztonságban kihordani a gyermekét. És aztán megtörtént az első találkozás, és az ismerkedés az AJTÓVAL.

Életem végéig kísérteni fog

A PIC (Perinatális Intenzív Központ) ajtaja életem végéig kísérteni fog, féltem attól az ajtótól, mi vár rám mögötte. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt. Gondolatok az AJTÓ előtt:

Egyes számú gondolatsor
Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul? Gyomor szorul, öklendezek.

Kettes számú gondolatsor
Vajon mit fogok látni, amikor belépek és odanézek a megszokott helyre, a 23-as inkubátorhoz? Oda van húzva a lélegeztetőgép? Vagy csak a CPAP csövet látom bedugva, vagy teljesen elhomályosodva bura alatt van a Titu feje?

Hármas számú gondolatsor
Vajon mi történt ma? Hízott vagy fogyott? Etethető volt vagy sem? Kapott vért vagy sem? Van új gyógyszere és melyiket lehetett elhagyni? Vajon eldugták ma előlem a lázlapot vagy belekukkanthatok?

Négyes számú gondolatsor
Ki ma az ügyeletes orvos? Gyors pillantás a táblára, itt két variáció van.
1. Oh, nem! Ez az orvos soha nem mond semmit, és nem túl közlékeny, amikor kérdéseket teszek fel!
2. Hurrá, akkor ma ezt és ezt is megkérdezem, mert ő emberszámba vesz!

És még sorolhatnám: Vajon még meddig kell Titunak intenzív ellátás? Vajon mikor kerülünk hizlaldába? Vajon normális lesz a gyerekem?

Erre nem lehet felkészülni

Tehát életemben először ott állok az AJTÓ előtt, még nem tudtam, mi vár rám! Megtanították a kötelező protokollt, lábzsák, köpeny, maszk, bemosakodás, nem nézed a többi babát.
Az orvos odavezet az inkubátorhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek és nagyobbak. Békésen alszanak, közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sípolnak, pittyegnek a gépek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem, a másikon az orvos. Próbáltam felkészíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kell, mert érzem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj…

– Mit tettem? Jézusom, milyen pici ! Úristen, milyen pici. Jól van, és mit kap, és mennyi a súlya? – kérdezem a mellettem álló orvostól.

– A pici a körülményekhez képest jól van. Egy óra múlva gondoltam, hogy extubáljuk, megnézzük – feleli.
– És mik az esélyei az életben maradásra? – (Ezek a kérdések az én számból jönnek?)
– Ezt a következő 48 óra – 2 hét dönti el. Bármi megtörténhet, de én bízok a kisfiában. Ha úgy érzi, sírnia kell, akkor azt az AJTÓN kívül. A baba nem érezheti, hogy ön bizonytalan, meg kell simogatnia, éreznie kell a kisfiúnak, hogy ön itt van. Meséljen neki, volt egy másik francia babánk tavaly. Az anyukája folyamatosan mesélte neki a Micimackót. Hozhat kis takarót, hogy érezze az otthon illatát, zenélő játékot. A legfontosabb az anyatej, ahogy etethető lesz, azonnal elkezdi kapni.

Akkor még nem tudtuk milyen út áll előttünk, milyen veszélyek leselkednek a kisfiunkra…”