Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem elvem: gyerekkel kolduló embernek nem adok pénzt. Nem bátorítom, és nem támogatom azokat, akik a gyereket maguk elé tartva próbálnak szimpátiát keltve a pénztárcámra utazni. Abban reménykedem, hogy ha elég sokan vagyunk, akik nem adunk, akkor előbb-utóbb talán eltűnnek a gyerekkoldusok az utcáról. Mert majd nem éri meg az utcára kényszeríteni őket.
Nem tudhatom, van-e bármi alapja annak, hogy begyógyszerezik a csecsemőket, akik a koldusnők karjaiban alszanak egész nap, ahogyan ezt egy régóta terjedő levélben állítják a neten. De azt tudom, hogy valóban vannak olyan családok, ahol a 8-10 éves gyerekeket az utcára küldik koldulni. Ha nem visznek haza elég pénzt, még meg is verik őket. Szerencsére ez Magyarországon nem általános, de tavaly a BBC több dokumentumfilmet is leforgatott olyan gyerekkoldusok életéről, akik egész Európában jelen vannak, Angliától Spanyolországig. Rettenetes a sorsuk, és ne legyen illúziónk: sokan kihullanak a szociális rendszerből még a legfejlettebb nyugati országokban is.
Szóval nemet mondtam, és nem adtam semmit a férfinak, de nem tudtam továbbmenni. Mert az ember, aki előttem állt gyerekkel a kezében, nem volt hajléktalan. Nem volt piszkos, és nem volt részeg. Jól öltözött volt ő is, a gyerek is.
A pici gyerek nem szólt egy szót sem. Lehajtotta szép szőke fejét, és igyekezett kerülni a tekintetemet. Nyilván nem mi voltunk aznap az elsők, akikhez odamentek, és nyilván nem volt nagy mulatság ott mászkálni a parkolóban, a kipufogószagban. Jobb lett volna egy játszótéren lenni vagy otthon. Bárhol és bármit csinálva.
Neki kért kenyeret a férfi, és erre a kérésre nehéz volt nemet mondani. Mert hát én is anya vagyok, három gyerekkel, és ha egy gyerek éhes, akkor olyan egyértelmű, hogy adok neki enni. Akkor is, ha nem az enyém, ha a buszon ül velem szemben, és megkívánja a sütimet, vagy a játszótéren jön oda, és tartja a markát a kölesgolyóosztáskor. Persze, csak akkor adok, ha az anya is rábólint, de akkor miért ne adnék. Egy falat étel nekem nem hiányzik.
Ahogyan az a száz forint se hiányozna, amit a kezébe nyomhatnék ennek a férfinak.
Könnyű lenne ezzel megnyugtatni a lelkiismeretemet. Kértek, adtam. Segítettem.
De valóban segítség lenne ez?
Néztem a férfit, aki fiatal volt, izmos, erős, tiszta és egészséges, és hihetetlen zavarba jöttem. Hogy lehet az, hogy tőlem kér pénzt? Miért nem dolgozik? Milyen férfi az, aki munkakeresés helyett ott kóborol a parkolóban, és a jó szívekre apellálva akar kenyeret adni a fia szájába? Hol az anyuka? És miért van itt ez a gyerek? Miért nincs az anyjánál, a nagymamájánál, a szomszéd néninél vagy akárhol másutt. Mindenütt jobb lenne neki, mint azt látni, hogyan alázkodik meg az apja, és könyörög idegeneknek.
Mire lenne jó az én száz forintom? Vagy ötszáz, vagy ezer. Valóban kenyérre menne, vagy inkább egy liter pálinkára? Ha most adok, azzal abban segítek, hogy túléljék a mai napot, és holnaptól rendbe jöjjön az életük, vagy éppen arra biztatom őket, hogy másnap, harmadnap is idejöjjenek, pénzt kérni másoktól?
Nem adtam, de nem éreztem jól magam ettől a döntéstől.
A boltban beletettem egy pár péksütit egy zacskóba, és a kezemben tartva mentem vissza a parkolóba. De elkéstem. Nem tudtam odaadni nekik, mert már nem voltak ott. Nem tudom, hogy azért mentek-e el, mert összejött a pénz, ami kellett nekik, vagy mert a biztonsági őr elzavarta őket. De azt tudom, hogy utcán kolduló gyereket látni szívfájdító dolog. És nem tudom, hogy jól döntöttem-e akkor, amikor továbbmentem. De azt sem, mi mást tehettem volna.