Vannak olyan időszakok a gyerekek életében, amikor egy szülőnek esélye sincs velük szemben. Kicsit hasonlítanak ilyenkor a természeti csapásokra, kivédhetetlenek és ugyanúgy ott állunk tőlük leforrázva és megdöbbenve, értetlenül, hogy mégis mit gondolhatnak magukban. Felesleges vitázni, ellentmondani, védekezni, nincsenek észérvek, amiket meghallanának, és az utolsó szó mindenképp az övék kell hogy legyen. A totyogók pont ilyenek. Elég kimerítő velük az élet, mintha folyton egy tornádó közepén léteznénk.
Mindezt úgy adják elő, hogy közben rendkívül szórakoztatóak is, emlékeim szerint a két nagy lányomnál is az egyik legviccesebb korszak a totyogó korszak volt, és már a legkisebb lányom is kezd olyan cukiságokat előadni egyévesen, hogy dőlünk tőle a nevetéstől. De vitázni már vele sem lehet, ha ő nem akar valamit, akkor azt határozottan nem akarja akkor sem, ha fejem tetejére állok.
Teljesen természetes, hogy így viselkedik, sőt jó, mert így tanul önállóságot, és majd egyszer ebből ered az is, hogy nem akar mindenre felmászni, és nem feltétlenül akarja megenni a telefonokat. Amíg ide elérünk, addig viszont átmegyünk még néhány rázós totyogós viszontagságon, amikor például majd fagyit akar reggelizni, és nem lehet leimádkozni az asztal tetejéről. Pont úgy, ahogy a videón az apuka sem bírja rábeszélni totyogó kislányát, Lolát, hogy ugyan másszon már le a dohányzóasztalról, mert irgumburgum lesz. A kislány a maga 15 hónapjával annyira élethűen adja elő egy veszekedés hangsúlyával és gesztikulálásával az ellenvéleményét, hogy nem csoda, ha apa végül megadja magát, és ő maga veszi le az asztalról azt a gyermeket. Meg kell zabálni őket.
