Nem, sajnos nem tudom abbahagyni a nemet mondást, épp azért nem, mert szeretem annyira mind a három lányomat, hogy hosszú távon a legjobbat akarjam nekik. Persze ezt még nem értik, és végtelen duzzogásba fognak minden alkalommal, ha valamit nem engedek meg nekik. Bár a legkisebb még nem duzzog, ő inkább sértődötten méltatlankodó hangokat ad ki, mert egyévesként még nem tud beszélni, és nem tudja rám vágni az ajtót sem, mint a 11 éves nővére. Most, hogy már a kicsinek is mondogatni kell azt, hogy “nem”, rájöttem, hogy az én életem nagyjából 10 éve arról szól, hogy minden áldott nap, amikor együtt vagyok a gyerekeimmel, döntéshelyzetek millióit kell kezelnem és megmondanom, hogy mit szabad és mit nem.
Amikor még a nagyok voltak ovisok és nagy lelkesen levittem őket a játszótérre, hogy micsoda csodás délutánunk lesz ott, szinte megjelent előttem egy romantikus családi film, ahogy én ülök a padon, enyhe mosoly játszik ajkaimon, a lányaim pedig önfeledten szaladgálnak, és boldogan nevetnek a játékok között.
Soha nem így történt.
Helyette hajtogattam két órán keresztül, mint egy papagáj, hogy “ne mássz fel, ne dobáld a homokot, ne turkálj a szemetesben, nem veszünk jégkrémet, ne vedd el a játékát, nem maradhatunk tovább…” Most pedig a kis egyévesemnek mondogatom, hogy “nem eheted meg a macskakaját, ne nyúlj hozzá, ne mássz fel oda, nem szabad anya telefonját nyalogatni, ne rángasd a macskát (szegény macska).” A nagyoknak is jut bőven a nemekből, hiszen nekik nem veszem meg, nem mehetünk oda, nem lehet Facebookjuk és nem ehetnek este 8-kor csokit.
Az ő szemszögükből én egy elnyomó anya vagyok, aki semmit sem enged, ami vicces, mókás vagy csak kicsit is szórakoztató. Pedig nem azért mondom a sok nemet, mert az nekem annyira jó. Sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne mindent rájuk hagyni. De sajnos abban hiszek, hogy az a dolgom, hogy megvédjem, tanítsam őket, és segítsek nekik, hogy csodálatos felnőtt legyen belőlük. Ez pedig akkor lehetséges, ha egy nagy rakás dologra nemet mondok. A gyerekeimnek még nincs rálátásuk az előttük lévő útra, ők csak ezt a pillanatot látják, amiben valamit akarnak, ruhástul feküdni a pocsolyába, vicces dolgokat művelni, finom ételeket enni, mindent megvásárolni és lehetőleg meztelenül szaladgálni körbe körbe.
Sajnálom, de nem. Egyszerűen nem.
Nem jó érzés, hogy nem kaphatnak meg mindent, nem adhatok meg mindent, amit akarnak, de ezzel együtt mégis azt mondom, hogy nem. Nem fogom rosszul érezni magam amiatt, hogy nemet mondok, még akkor sem, ha most nem értik, miért. Majd pár év múlva elmagyarázom. Tudom, hogy ők most nem ezt akarják hallani, de kénytelenek elfogadni a sok nemet. Enyém a megtiszteltetés, hogy az anyukájuk lehetek, és feltett szándékom, hogy ezt jól is fogom csinálni. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy még rengetegszer fogok nemet mondani.
Úgyhogy ha legközelebb megkérdezi tőlem a lányom, hogy “Anya, tudsz mást is mondani, mint azt, hogy NEM?” Azt fogom válaszolni, hogy “Nem, mert szeretlek.”
Olvass még többet a nemet mondásról:
- Tanuld meg kimondani: Nem!
- Ne félj nemet mondani!
- Amikor a gyerek a parancsnok – tippek elkényeztetés ellen