Dayna Mager, michigani fotós anyuka szívszorító Facebook-posztban mondta el, miért feküdt a babája mellé a kiságyba. Az indoka a legtöbb kismama lelkéig hatolt, és több mint húszezer megosztást kapott. A képet a férje, Matt készítette egyik nap, amikor hazaért, és Daynát a kis Luellával összeölelkezve találta.
Dayna posztjában megmagyarázza, miért mászott be a kislányához, és magyarázat több mint sokkoló.
“Igen, bemásztam a kiságyba, azt remélve, hogy megnyugtathatom a síró, fogzó, szomorú, könnyáztatta arcú kislányomat. (…) Ez a kép megmutatja a lényeget, megmutatja a miértet. Ott voltam ebben a kimerítő, csodálatos dologban, amit anyaságnak nevezünk, és emlékeztem egy ígéretre, amit a gyerekemnek tettem.
Az első alkalmak egyike, amikor a férjemmel Luella nélkül mentünk el kikapcsolódni, egy vallásos koncert volt, ahol egy misszionárius megosztott velünk egy történetet. Ez a történet a szívemig, a lelkemig hatolt. Ez volt az a pillanat, ami örökre beleégett a sérülékeny, hormonvezérelt anyaszívembe, amelyik még százszor sérülékenyebb lett azután, hogy ezzel a nővel találkoztam.
Ez a misszionárius hölgy Ugandában dolgozott korábban egy árvaházban, és bár sok hasonló intézményben járt azelőtt, ez a bizonyos különbözött a többitől. Bement egy szobába, amelyben több mint száz kiságy volt, mindegyikben baba feküdt. Teljesen megdöbbent, mert semmi mást nem hallott, mint csöndet, ami egyáltalán nem jellemző semmilyen csecsemőotthonra vagy bölcsődére. Megkérdezte a dolgozókat, mi ennek az oka. A válasza olyan volt, amit soha nem fogok elfelejteni. SOHA. Ez az igazi miért a számomra.
Ránézett a gondozó, és ezt mondta: “Nagyjából egy hét, amíg végtelen órákon át üvöltenek, végül ráébrednek, hogy senki sem fog odamenni hozzájuk. Sem tíz perc múlva, sem négy óra múlva, talán soha.”
Összetörtem, szó szerint össze tudtam volna szedni a szívem darabjait a padlóról. De ehelyett megszületett bennem egy vágy, egy éhség. Egy ígéret. Hazajöttünk, és aznap éjjel, amikor Luella kicsi teste rajtam feküdt, ígéretet tettem neki. Azt ígértem, hogy mindig jönni fogok hozzá.
Mindig.
Hajnal kettőkor, amikor a szomorú nyögéseit hallom a babaőrzőn keresztül, akkor is jönni fogok. Amikor először sérül meg, amikor először törik össze a szívét, ott leszünk neki. Ott leszünk, hogy megöleljük, hogy érezhessen, hogy meghozhassa a saját döntéseit. A könnyeinken keresztül megmutatjuk neki, hogy lehet sírni és lehet érezni. Hogy mindig biztonságos helyen lesz, és mindig ott leszünk a számára.”
Iszonyú történet ez az ugandai babákról, és ilyenkor jut az ember eszébe, hogy az a sok örökbe fogadni vágyó nyugati pár miért nem találkozik össze ennek az árvaháznak a lakóival? De persze ettől még kérdés marad, hogy itt, Európában, Magyarországon, ahol törődünk a gyerekeinkkel, tényleg az a véglet jó-e, hogy felkapjuk a babát minden szösszenésnél?
Hogyan csináljuk? Úgy, mint Dayna? Vagy mint a francia anyukák?
Ők állítólag néhány hónap alatt megtanítják a gyereket, hogy átaludja az éjszakát. Ha nem teszi, mindenki furán néz az anyukára, gyerekre egyaránt. Én a magam részéről mindig is irigyeltem őket, hogy erre képesek, és soha nem értettem, hogyan érik el ezt az eredményt. Tudom, felfogtam az elvet, amit képviselnek, vagyis hogy menj oda a gyerekhez, és először figyeld, nézd meg, mire van szüksége, és csak azután cselekedj. Vagyis egy ideig hagyd, hagy sírjon kicsit, hogy kiderüljön, mi is a baj tulajdonképpen. Emellett tanítsd meg türelemre, hogy ki tudja várni a sorát a felnőttek párbeszédében, életében. De ez tényleg jó lesz? Valamiért az elfojtós polgári nevelésre emlékeztet az egész, és nem tudom elképzelni azt, hogy egy érzékeny gyereket komolyabb erőszak nélkül rá lehet venni arra, hogy éjszakákat aludjon át.
De a minden szösszenés sem tűnik kivitelezhetőnek, hiszen ebben az esetben egy kicsit is nehezebb babánál az anyuka holtan omlik össze kb. a negyedik hónapban.
Az alvástréning, na, az meg tényleg működik? Mert ugye vannak, akik esküsznek rá, és sikerült, megcsinálták. Egy barátnőmnél az egyik gyereknél működött, a másiknál nem, részemről megpróbáltam ezt is, egy ideig bevált, aztán semmi.
Nem úgy vagyunk ezzel a témával, hogy próbálkozunk, így is altatjuk, úgy is altatjuk, ezt is megpróbáljuk meg azt is, végül aztán csak elmúlik a nehéz időszak? Ugandai gyerek nem lennék, az biztos, ugandai árvaházat – ezek után – félve látogatnék. De végül is a mi gyerekünk nem ugandai, talán az sem árt, ha sír egy icipicit.
Olvass még többet a babák altatásáról:
- A te babád megtanult már elaludni?
- Így éld túl a baba altatását 60 könnyű lépésben
- “Jó baba? Eleget alszik?” – néhány dolog, ami segíthet a babádnak aludni