Remélem egyszer majd megérti.
Az ötéves fiam: “Apa! Apa! Miért vannak sebhelyek a karodon?”
A válaszom: “Mert régen megsérültem, és nem gyógyult meg nyomtalanul.”
Csakhogy tudom, hogy ez nem elég válasz neki. Ismerem a fiamat, amikor csak úgy mellékesen érdekli valami, akkor mindig matat valami mással a kérdései közben. De most látom, hogy enyém a teljes figyelme, ami azt jelenti, hogy egy kérdéssel nem fogja elintézni a sebhelyeimet. “Hogyan sérültél meg?”
Átfut rajtam egy kis neheztelés. Nem akarok erről beszélni. De nem hiszem, hogy megértené, hogy miért nem válaszolok, még csak ötéves. Leküzdöm a saját ellenállásomat, felveszem az ölembe, félretolom a tabletemet. “Amikor fiatalabb voltam… nem annyira, mint most te, de fiatal, találkoztam egy szörnyeteggel.”
“Olyan volt, mint egy sárkány?” A kérdésében vegyül az izgalom és az aggodalom. Peter Jacksont hibáztatom, amiért a fiam teljesen a sárkányok megszállottjává vált. Eltűnődöm, hogyan tudnám megfogalmazni számára érthetően: “Nem igazán hasonlított sárkányra. Inkább olyan volt, mint Gollam. Kicsi, csendes, alattomos. Sokszor még észre sem lehetett venni. Nem voltam biztos benne, hogy ott van, de mindig jelen volt, még akkor is, ha nem láttam.”
“Sokszor megharapott?“ – kérdezi. Gondolom, próbálja értelmezni a Gollam-párhuzamot. “Nem, nem volt harapós. Annál sokkal agyafúrtabb volt. Néha úgy bántott, hogy elálmosított, amikor ébren kellett volna maradnom, vagy más emberekről mondott nekem hazugságokat.”
“Aha.” Ez a fiam tipikus reakciója, amikor már elveszti a fonalat a beszélgetésben, ezért tovább magyarázom: “Néha olyan cseles volt, hogy annyira összezavart, hogy magamat bántottam helyette. Ezért vannak ezek a sebhelyek a karomon. A szörnyeteget kellett volna megvágnom, de a végén saját magamat vágtam meg.” Nem mintha ez így igaz lenne, de amikor egy ötévesnek kell ilyenekről beszélni, ahhoz kell egy kis írói szabadság.
“Legyőzted?” A fiam mindig rátapint a lényegre.
“Igen. Azt hittem, hogy egyedül is tudok küzdeni ellene, de kiderült, hogy nem megy. Ez csak az egyik hazugsága volt. Ezért kerestem segítséget. Találkoztam pár emberrel, akik már legyőzték ezt a szörnyeteget régebben, ők értették meg velem, hogy késsel nem lehet harcolni ellene. Elmesélték, hogy ők hogyan győzték le,és hogyan vették rá, hogy örökre hagyja őket békén. Megismerkedtem pár orvossal is, akik erről a szörnyetegről tanultak, és sok embernek segítettek már.”
“Megölted a szörnyeteget?” Egy pillanatnyi büszkeséget látok rajta, pedig szerintem nem tudja még, mit jelent az, hogy megölni valamit.
“Nem öltem meg, valahol nagyon messze kószál a világban. Nem hiszem, hogy a jövőben bármikor közel merészkedne hozzám.”
“Még életben van?”
“Igen, senki sem tudja örökre megölni. De ha bármikor vissza akarna térni, én készen állok a harcra.”
Olvass még többet az ötévesekről:
- Ötéves kisfiú a NatGeo legfiatalabb fotósa – és most saját könyvén dolgozik
- Egy ötéves kisfiú segített a hajléktalanon
- Senki nem tudta, hogy fiú vagy lány az ötéves kisgyerek