“35 évesen elhatároztam, hogy ha 5 éven belül nem lesz komoly kapcsolatom, örökbe fogadok egy gyereket. Aztán gyorsan el is temettem a gondolatot, tényleg csak 4-5 év múlva merült fel újra bennem. Akkor viszont kiderítettem, hogy egyedülállóként sincs ennek akadálya. Sok szálon ért meg bennem a döntés, az egyik része talán a 35 éves elhatározásom volt, a másik meg, hogy a munkámban nagyon sikeres vagyok, az anyagi körülményeimmel nincs probléma, és rájöttem, hogy elmehetek én még tízszer-hússzor a Maldív-szigetekre, jó is lenne, de helyette talán csinálhatok valamit, ami egy másik embernek könnyebbé teszi az életét.
Orvosilag lehetett volna saját gyerekem is, ajánlkozó is akadt volna, de úgy gondoltam, hogy inkább segítek valakin, aki már ebben a világban él, akinek fontos az, ami nekem van; csak azért, hogy legyen, nem szülök egy kisbabát.
Ezt csak egy jó kapcsolatban tudtam volna elképzelni, amikor magától felmerül a gondolat, hogy ettől a férfitől én tényleg szeretném. Gondolkoztam persze sokat, de végül arra jutottam, hogy annyi a kockázat egy örökbefogadott gyerekkel, mintha szültem volna. Ott is adódhat olyan helyzet, hogy nem értem meg, hogy beteg lesz, hogy a dolgok rosszul alakulnak.
Aztán igazából minden nagyon gyorsan történt. Januárban elindítottam a folyamatot, a 2-4 éves korosztályt jelöltem meg, és nem volt kikötésem a származásra vonatkozóan. Újszülöttet azért nem szerettem volna, mert sokan várnak rá, én alapvetően dolgozni akartam, és azokon szerettem volna segíteni, akiket kevesebben várnak, vagy éppen senki. Áprilisban már meg is volt a határozat, és következő januárban hívtak, hogy itt egy kislány. Ja, a kislányt is kikötöttem, kisfiút nem mertem volna, valamiért úgy éreztem, hogy női mintát még tudok adni, de egy fiúnak már tényleg apa kell, legalábbis szerintem.
Szóval behívtak, és mutattak Lilláról egy fényképet. Szupercuki volt a képen, és amikor megláttam, még cukibb. Vidéken lakott a nevelőszüleivel, oda mentem el hozzá barátkozni. Egy saját és három nevelt gyerekkel élt együtt, nagyon rendes nevelőszülőkkel. Csak azt nem vették észre, hogy az egyik érzékszerve nem igazán működik. Ezt azóta kezeljük, rögtön elvittem orvoshoz, amikor hazahoztam. De a családnál megismerkedtünk, aztán egy hét után elhoztam. Sajnos semmilyen pszichológiai segítséget nem kaptunk, bár persze nem tudom, hogy lehetne megsegíteni ezt a folyamatot, ami a gyerek számára maga a katasztrófa, hiszen fogalma sem volt, hogy őt most innen teljesen kiemelik, hiába mondtam és mutattam neki képeket az új szobájáról.
Az első este zokogott, az apukáját akarta. Én is sírtam. Együtt sírtunk.
Kivettem egy hónap szabadságot, lassan elkezdett családi napközibe járni, ami már tetszett neki, és fokozatosan beleszokott az új életbe. Mégis, néhány hónappal a költözés után a délutáni alvásaiból úgy ébredt, hogy teljesen magán kívül volt, kiabált velem akkor is, ha odamentem hozzá, akkor is, ha nem mentem. Ez nagyjából két és fél hónapig tartott.
Nem tudok semmit a szüleiről, elképzelhető, hogy neki is, mint sokaknak, nagyon fiatal anyukája volt nevelőotthonból kikerülve, de persze nem biztos. Lehet gyanítani, hogy Lilla koraszülöttként jött a világra, de ezt csak utólag következtetjük, nincs rá semmilyen biztos adat. Azt sajnálom csak, hogy ennyi ideig tartott lemondani a kicsiről. Lilláról ráadásul hivatalosan fél évvel hamarabb lemondtak, nem értem, mi tartott eddig a rendszerben, hiszen mást rajtam kívül nem kerestek meg, és én mentem volna fél évvel hamarabb is, akkor korábban vihettem volna orvoshoz, sokat számított volna.
Nyilván nem tartom titokban előtte, hogy nem én vagyok a biológiai anyukája. Az első éjszaka elmondtam neki, hogy volt egy néni, aki megszülte, de nem tudta felnevelni, ezért odaadta a Pista bácsinak, aki a nevelőapukája, hogy segítsen neki és vigyázzon rá, amíg nem jön el az igazi anyukája. Sokszor el kellett ezt mesélni.
Nem sokkal az örökbefogadása után új lakásba költöztünk, és akkor, emlékszem, azt mondta, attól fél, hogy megszeret engem.
Elképesztően önkifejező típus. Én inkább gondolkodó vagyok, így meg kellett tanulnunk egymást. Lilla érző, egy drámakirálynő, végtelenül túlfűtött. Imádja a szerepjátékokat, amiket én gyerekkoromban sem szerettem. Ő osztja a szerepeket, én nem játszhatok mást, mint amit ő mond. Nagyon sokáig kellett azt játszani, hogy én sétálok az utcán, találok egy kiscicát a dobozban, aki ő. Megkérdezem, “hol az anyukád, kiscica?”, elbeszélgetünk, és a végén azt mondom, hogy “akkor én most örökbe fogadlak”. És a kiscica olyankor nagyon örült.
Már a kezdetektől járok pszichológushoz, ő segít túllendülni a nehézségeken. Azért is mentem hozzá, mert sokak szerint nem normális, hogy nem akarok annyira gyereket, a motivációm inkább a segítés. Aztán elengedtem ezt, hogy én ne lennék normális. De az az igazság, hogy Lilla benne volt a csillagjaimban, ő az én gyerekem.
Eleinte szerettem volna még örökbe fogadni, aztán sokáig mégsem, most pedig Lilla mondja azt, hogy semmiképpen sem hajlandó valaki mást is elviselni. Nem is tudom. Vannak azért pillanatok, amikor könnyen bele tudnék menni. Sajátot talán már nem szeretnék, tényleg, de egy másik gyereket talán igen. A környezetem abszolút támogató, senkit nem zavar, hogy Lilla nem a vér szerinti lányom. A magam részéről úgy érzem, mintha én szültem volna. Ugyanannyira szeretem.”