Ajjaj, már megint valami, amiről azt hittük, csak egy megoldandó dolog a baba körül, erre kiderül, hogy neve van, ami ráadásul idegen kifejezés, és “zavarra” végződik. Nem kell ettől megijedni, végül is, ha neve van, akkor valakik, valahol már foglalkoznak a megoldásával, és nem egyedül kell szenvednünk vele.
Regulációs zavaroknak szokták nevezni a csecsemő- és kisgyermekkorban kialakuló pszichés és pszichoszomatikus problémákat. Leggyakoribb formái a nyugtalanság és fokozott sírás, az alvászavar és a táplálkozási gondok.
Ha bármelyik kérdéskör gond nálatok is, akkor vigasztaljon a tudat (tudom, nem vigasztal), hogy nem vagytok egyedül a dologgal, ami olyannyira gyakori, hogy szakemberek specializálódnak rá, és két főiskolánkon is folyik ilyen irányú képzés.
Ezt végezte el Vörös Andrea családgondozó is, aki ma már integrált szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként dolgozik.
A kicsik 5-15 százalékánál alakul ki valamilyen érzelmi és viselkedésszabályozási probléma. Ez a mindennapokban nagyjából annyit jelent, hogy ők nehezen szabályozzák a viselkedésüket és hogylétüket.
Ennél többen vannak azok, akiknél a jelenség még nem éri el a zavar szintjét, mégis nehézséget okoz. Márpedig Andrea azt mondja, ha a család problémaként él meg valamit, azzal mindenképp érdemes foglalkozni.
“Csecsemő- és kisgyerekkorban nagyon gyors fejlődésen megy keresztül az ember. Ebben a szinte robbanásszerű változásban előfordulhatnak “kisiklások”. Ha ezek nem tudnak rendeződni, akkor beszélünk regulációs zavarokról. Van, akinél csak egy terület érintett, és van, akinél többféle probléma is adódik. Kialakulásukban általában több tényező játszik szerepet: a baba adottságai, a szülők különböző nehézségei, a család környezete mind hatással lehet a létrejöttükre. Először azt fontos kideríteni, hogy van-e valamilyen szervi ok vagy betegség a kialakult nehézségek mögött.”
“Nem hiszem el, hogy már virrad!” – Alvás
Talán ez az, amire a legtöbb szülő panaszkodik. A babák alvási ciklusa másképpen működik, mint a felnőtté, és sajnos az övékét kevésbé ismerjük. Így néha akkor is kétségbeesünk, amikor nem kéne, vagy épp rosszul nyúlunk bele a folyamatba. Néhány példa Andreától: “A babák sokkal többet vannak a REM fázisban, mint mi. A felnőttek, ha ezt nem tudják, sokszor felébredésnek értelmezik azt is, ami nem az, és például kiveszik a babát ahelyett, hogy hagynák magától visszaaludni. Vagy ott van az elalvás előtti nyűgösködés, amit a felnőtt sokszor valamilyen probléma, panasz jelzésének értelmez, pedig csupán arról van szó, hogy a baba így, hangokkal altatja magát, ez a természetes ráhangolódása az éjszakára.”
A magzati korban átéltek is kihathatnak a későbbiekre. Andrea szerint a bioritmust részben még az anyaméhből “hozzák magukkal” a babák. “Ha például a szülők rendszeresen késő este tudtak eljutni odáig, hogy a babával foglalkozzanak, szóljanak hozzá, az anya hasát simogassák, akkor
könnyen lehet, hogy a baba újszülöttként sem fog korán elaludni, hiszen megszokta, hogy esténként van egy éber szakasza a napjának.
Születése után egyébként is eltart egy ideig, amíg megtanulja megkülönböztetni a nappalt az éjszakától – ez ugyanis nem volt feladat még odabent. Így az ébrenlétek-alvások ciklikussága általában csak féléves korra alakul ki, és hogy milyenre, abban nagy különbségek vannak. Normálisnak tekinthető az is, ha a kicsi naponta egyszer alszik, az is, ha kétszer vagy egyáltalán nem.
Azt viszont elmondhatjuk, hogy mi az átlagos: szinte nincs olyan csecsemő, aki a teljes éjszakát a kezdetektől átalussza (a nap nagy részét viszont alvással töltik), többségük kettő-öt alkalommal felébred. Ennek az a magyarázata, hogy a sok fázisváltáskor éberebb állapotba kerülnek, és minden apró körülmény felébreszti őket. Egyéves korban a napközbeni 2-4 óra, éjjel 14-16 óra alvás az átlagos, kétévesen csak délutáni alvás, éjszaka 12-14 óra. A délutáni alvást általában ötéves korukra hagyják el a kicsik.
Mi számít akkor ehhez képest zavarnak? Az, ha egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen alszik el a kicsi, ha óránként-kétóránként sírva felébred, és nehezen alszik vissza, vagyis altatása több mint 30 percig tart, és több mint 20 percig ébren van az egyes visszaalvások előtt.
Azt rengetegszer hallhattuk, hogy kell az esti rutin. Andrea azt mondja, bármilyen fáradtak vagyunk is, ne spóroljuk le például a meseolvasást, mert csak nekünk lesz tőle nehezebb. “Az életkornak megfelelő, jól megválasztott és kialakított esti rituálék (mint amilyen az éneklés vagy a kisgyerek napjának végig beszélése) segítenek az altatásban, elalvásban. Érdemes rászánni az időt, még a zűrösebb napjainkon is – hosszútávon megéri.“
“Az isten áldjon meg, hát hagyd már abba!” – Sírás
Ha idegesítőnek találod a gyereksírást, az nem véletlen, a csecsemők ugyanis akár 82 decibel erősségű hangot is képesek kiadni. A dolognak van pozitívuma is: csak az egészséges babák képesek erre.
A kisgyerek sírásától minden szülő készenléti állapotba kerül. De a sírás nem csak “vészjelzés”, hanem a szóbeliség előtti kommunikáció eszköze is.
Az anyák már mindössze néhány nap elteltével képesek megkülönböztetni saját babájuk sírását másokétól. Az sajnos az elején még nem igaz, hogy a kicsi másképp sír, ha a hasa fáj, és másképp, ha éhes: ez csak később alakul ki. Apropó hasfájás: tévedés a sok sírásért mindig ezt hibáztatni, valójában csak minden tizedik baba erősen hasfájós. Inkább fordítva van: a sok sírástól levegőt nyelnek, ezért fájdul meg a hasuk. Sajnos mindig van egy része a sírásoknak, aminek egyszerűen nem találják az okát – kivéve azokban a kultúrákban, ahol sokat hordozzák, szinte alig teszik le a kisbabákat.
Ezt most szépen leírtuk, de nem segítség azoknak, akik nem értik, hogy miért sír a babájuk még mindig, viszont abban biztosak, hogy szép lassan megőrülnek tőle. Nos, ennek is van neve: excesszív, vagyis csillapíthatatlan sírás. Ilyenkor kell szakemberhez fordulni. A kritériumok a következők: a baba legalább három héten át legalább három nap, naponta legalább három órát sír. Nappal nyugodt, de éjjel sír, csak este sír, de akkor sokat, és szinte lehetetlen letenni vagy megvigasztalni.
És hogy tegyük-e le… Vagy egyáltalán felvegyük-e… Az a kérdés, hogy mit szeretnénk. Hogy biztonságban érezze magát, vagy hogy ne sírjon. Mert utóbbit elérhetjük úgy is, ha nem reagálunk a sírására (megfigyelték, hogy csecsemőotthonokban kevesebbet sírnak a picik, hiszen rájönnek, hogy hiába teszik, úgysem jön senki). Keveset fog sírni akkor is, ha odafigyelünk rá, és megnyugtatjuk. A legtöbbet a bizonytalanok sírnak, akik azt élik át, hogy hol reagálnak rájuk, hol nem. “Egy csecsemő vagy kisgyerek kiegyensúlyozott fejlődését leginkább az támogatja, ha azt éli meg, hogy az őt körülvevő felnőttek figyelnek a jelzéseire, általában helyesen értelmezik azokat, és reagálnak is rá.”
“Könyörgöm, csak egyet, a mama kedvéért!” – Evés
A téma valahol ott kezdődik (már ha a szoptatás ezerféle kérdésén túljutottunk), amikor megkezdődik a hozzátáplálás, vagyis legkésőbb a gyermek egyéves kora körül. A legfontosabb: soha ne abból induljunk ki, ahogyan, amennyit és amit mi eszünk – ezek az ő igényei, nem a mieink. A gyerekeknél ugyanúgy nagy különbségek lehetnek abban, hogy mennyi ételt milyen jól hasznosítanak, mint a felnőtteknél. Annak pedig, hogy inkább az édességet választják a zöldségek helyett, evolúciós okai vannak: a magas kalóriatartalmú táplálékot részesítik előnyben. Az is normális, hogy félévesen még sok mindent szívesen megkóstolnak, később pedig idegenkednek az újdonságoktól (mint mindentől, ami az ismeretlen külvilágból, és nem anyától érkezik). Általában tízéves korukra ismét a kíváncsiság győz.
“Az evéssel, etetéssel, súlygyarapodással kapcsolatos problémák nagyon sokfélék lehetnek. Majdnem minden kisgyerek életében előfordul, hogy egy rövid ideig nem eszik eleget vagy elutasít valamilyen ételt.” Ám evési zavarról csak akkor beszélhetünk, ha a probléma legalább négy héten keresztül fennáll, és például a kicsi keveset, vagy kevés félét eszik, az etetése sokáig tart, egyáltalán nem hajlandó önállóan enni és lassan gyarapszik. De jel lehet az is, ha nagyon gyakran kér enni, és szinte fal.
És TE miért sírsz?
“Tudom, hogy nehéz – mondja ki Andrea végre a varázsmondatot. – Szülővé váláskor teljesen új identitásunk szerveződik, ami minden addigi szerepünktől különbözik: 24 órás, nem félretehető kihívásokkal. Bezárva egy lakásba egy gyerekkel és a problémákkal embert próbáló. Minden anyának más a tűrésküszöbe, és a vélt vagy valós elvárások nem segítik a helyzetüket. Hiába olvasnak és kapnak rengeteg tanácsot, aki eleve bizonytalan, azt ez az információdömping összezavarhatja. De ebben van a helyzet ajándéka is: lehetőséget kapunk arra, hogy tudatosan foglalkozzunk magunkkal, és gyökereinkkel, hiszen kénytelenek vagyunk. Ha meg akarjuk érteni a gyerekünket, akkor először magunkat, és a szüleinket kell megértenünk, és persze fontos tényező lehet a párkapcsolatunk is. Új tulajdonságokat fedezünk fel magunkban, megtudjuk, hol húzódnak a határaink, de azt is, mennyi mindenre tudjuk a választ, pedig nem is gondoltuk volna. Végső soron pedig nem ciki segítséget kérni.”