Azt gondoltam róla, hogy a legjobb barátnőm. Úgy terveztem, hogy együtt öregszünk meg, és végignevetjük az életet. Tele voltunk vidámsággal, nem törődtünk senkivel. Nem tudtam elképzelni nélküle az életemet.
Kilenc hónapja azonban hirtelen véget vetettem a kapcsolatunknak. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy előbb észrevegyem, milyen mérgező hatással van rám. Elhitette velem, hogy szükségem van rá, ha boldog akarok lenni. Úgy manipulált, hogy azt gondoljam, mindenhova vinnem kell magammal, mert nélküle nem fognak szeretni az emberek.
Nem voltam elég jó, ha ő nem volt mellettem.
Miatta kevertem magamat veszélyes helyzetekbe. Egyedül kószáltam Manhattan közepén részegen hajnali háromkor, mert annyira szét voltam esve, hogy nem jutott eszembe taxit hívni. Borzasztó döntéseket hoztam, veszekedtem a férjemmel, mindezt a barátnőm miatt. A hatása alá kerültem, teljesen átjárta az életem minden szegletét. Még a munkám is abból állt, hogy róla és a barátságunkról írtam esszéket. Nem volt egyetlen napom sem nélküle. Ha beteg voltam, rábeszélt, hogy igyak alkoholt a gyógyszerekre, mert szerinte hazudnak a gyógyszergyártók és nem lehet belőle baj.
Suttogott a fülembe, hogy nincs azzal gond, ha még egy és még egy vodkát megiszom. Amikor mérges vagy depressziós voltam – ami egyre gyakrabban előfordult –, meggyőzött róla, hogy mindig másokat kell hibáztatni. Saját magáról egyfolytában hárította a felelősséget. A problémáim soha nem lehettek miatta. A vége felé módszeresen lerombolta minden kapcsolatomat, senkit sem tűrt meg mellettem, nem akarta, hogy bárki másra is tudjak számítani.
Amikor úgy döntöttem, nem iszom többé alkoholt, egyszerre volt felszabadító és ijesztő érzés. Ez a döntés azzal járt, hogy szakítottam a barátnőmmel, aki minden titkos félelmemet ismerte. Az, hogy véget vetettem a barátságunknak, életem egyik legnehezebb lépése volt. Meggyászoltam. Azóta nincs semmiféle kapcsolat közöttünk, minden hidat felégettem magam mögött. Azért, mert nem akarok meghalni, élni akarok, ez pedig csak nélküle lehetséges.