Amikor elújságoltam a barátnőimnek, hogy milyen érdekes, hogy vegyes korcsoportú oviba jár majd a lányom, mindenki azt mondta, hogy most még szeretni fogom, de később majd tuti keresek egy „rendes” nagycsoportot. Nem így történt, most, iskolaválasztás előtt is szeretem a vegyes csoportot, bár akadnak azért gondjaim is vele.
Első évben valóban elképesztő volt látni, hogy mennyit tanult a lányom a nagyoktól, és a közvélekedéssel ellentétben semmi rosszat, csakis csupa jót.
Mondták, hogy majd figyeljem meg, mennyi rosszalkodást és milyen sok káromkodást tud megtanulni egy nap alatt a nagyoktól, de nálunk vagy nem rosszalkodtak a nagyok, vagy nem volt vevő rá a lányom, de ilyet nem tapasztaltam. A barátnői amúgy is vele egyidős újonc csoportbelépők lettek, ami mostanra annyit változott, hogy befogadtak maguk mellé egy négyéves vagány kiscsajt.
A nagyok nem a kicsik pesztrái, soha nem kellett nekik segíteni mondjuk cipőt felvenni, kardigánt begombolni. Ezekre ugyanúgy ott volt a dadus és az óvónéni. A kicsik mégis hamar belejöttek az ilyesmibe, amit a nagyok már önállóan megcsináltak, egyszerűen azért, mert folyamatosan figyelték, hogy azok mit hogy csinálnak. Mikor a lányom négyéves volt, megfigyeltem a játszótéren, hogy észre sem veszi, mégis hány pici, totyogós babának segít ezzel-azzal. Felsegíti őket, ha elbotlanak, átnyújtja a homokozólapátot, vagy ami a legjobban tetszett, szó nélkül a kezébe nyomott egy másik gyereknek egy papír zsebkendőt, miután az tüsszentett.
Ezek mind olyan dolgok, amit kis családban manapság elég nehéz megtanulni testvérek vagy unokatestvérek híján.
Ha a nagyok már maguk vághatták össze a húst ebédnél, ők is meg akarták próbálni, így szinte ünnepszámba ment, amikor ők is kaptak kést az ebéd mellé. Én leginkább az alvástól féltem, azt gondoltam ugyanis, hogy a sok nagy majd nem hagyja aludni a kicsiket ebéd után, és ebből lesz némi konfliktus. Van is, de nem pont úgy, ahogy elképzeltem. A kicsik ugyanis remekül tudnak aludni a nagyoktól, a nagyok viszont eléggé megszenvedik a kétórás csendes pihenőt.
Az én lányom még most is elalszik néha, de vannak olyan gyerekek, akik több mint egy éve napi két órát szenvednek, amikor csendben, lehetőleg a legkevesebb ficánkolással végig kell feküdniük minimum másfél órát. A nem alvó gyerekek szülei próbálták is meggyőzni az óvodát, hogy legyen egy külön szoba az összes vegyes csoport nem alvó gyerekeinek, ahol rajzolgathatnak, amíg a kisebbek pihennek, de ez állítólag nem megvalósítható.
Most, iskolaválasztás előtt is szeretem a vegyes csoportot (Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia)
Vegyes csoportba járhatnak testvérek is egyszerre, amit egyik szülő szeretne, míg a másik éppen hogy nem.
Sokszor nagyon jól működik, hogy a kistesónak szinte be se kell szoknia az oviba, mert a nagy és okos nagytesó már mindent előre elmondott neki, és alig várja, hogy végre ő is óvodás lehessen. De vannak olyan szülők, akik kifejezetten kérik, hogy külön csoportba, eltérő közösségbe járjon a gyerekük, hogy mindkettőnek lehessen egy kis magánélete a másiktól függetlenül. Általában akkor adódnak ilyen kérések, ha az egyik gyerek dominánsabb a másiknál, és nem hagyja kibontakozni a testvérét, vagy ikreknél is szokták kérni, hogy ne legyenek a nap huszonnégy órájában együtt.
A nagyobb gyerekek közül mindig akad egy-kettő, aki az utolsó óvodai évére annyira nagy és érett lesz már, hogy rengeteg dologban tud segíteni az óvónéniknek. Ők a kis óvónénik, akik tényleg segítségére vannak a csoportnak mindenféle dologban. Tekinthetjük ezt is egy iskola-előkészítő programnak, mert ez utóbbival tényleg vannak gondok. Egy vegyes csoportban ugyanis az óvónőknek millió dologra kell odafigyelniük egyszerre, és mivel pont a nagyok a legkevésbé problémásak, rájuk jut a legkevesebb idő. A rengeteg nagycsoportos iskola-előkészítő foglalkozás mind esetlegessé válik. Nálunk például az a szokás, hogy amikor pihenőidőben már nagyon nem bírnak magukkal a nagyobbak, akkor kapnak feladatlapokat. Régen a nagycsoportban minden gyerek egyszerre feladatlapozott kötelező jelleggel. Ha most egy nagy mégis alszik, vagy csak nincs kedve a feladatlaphoz, akkor egyszerűen nem csinálja.
Sok szülő aggódik ezért, hogy nem megfelelő az iskolai előkészítés egy vegyes csoportban.
Az én lányom annyira szereti ezeket a feladatlapokat, hogy itthonra is vettünk párat, úgyhogy egy sima hétköznap délután is letol hármat-négyet, ha éppen van kedve, de teljesen jogosnak érzem a félelmet a többi szülő részéről. Ez volt a munka, de ne feledkezzünk meg a szórakozásról se! Egy vegyes csoporttal sokkal nehezebb mozogni, kirándulni, programot csinálni. Annyira, hogy a mi vegyes csoportunk például alig jár valahova. Tavaly csak egyszer voltak az állatkertben, és egyszer tervezték a rendőrséget, de akkor épp szakadt az eső, ezért el se indultak.
Megértem persze az óvónőket is, nem könnyű húsz gyerekkel eltrolizni a Ligetbe, majd végigsétálni velük az állatkerten, amikor az egyik még éppen csak betöltötte a hármat, aprókat lép, és hamar elfárad, a másik meg majdnem hétéves, vagány, nagy gyerek. De az ilyesmit pont az óvoda vezetésének kéne megoldania, és jó lenne, ha nem az lenne a megoldás, hogy megszüntetik a külsős programokat.
Összességében most is vegyes csoportba íratnám a gyerekem, sokkal több pozitív hozadéka van, mint negatív, de örülnék, ha heti pár órában mégis megoldható lenne a korosztály szerinti differenciált oktatás.