Gyerek a szülői ágyban – menjen vagy maradjon?

Bagaméri Viki | 2019. Január 09.
Talán még a férjemet sem ismertem, amikor ellentmondást nem tűrően elhatároztam, hogy az én jövendőbeli gyerekem soha nem fog a szülői ágyban aludni (ahogy cumizni és édességet falni sem). Aztán mikor megszületett a kisfiunk, az addig sziklaszilárdnak tűnő elveim egy szempillantás alatt szertefoszlottak: el sem tudtam volna képzelni, hogy a picike és védtelen babánk ne velünk egy szobában szundikáljon.

„Sosem tudjátok majd kiebrudalni a hálószobából!”, „Meglásd, gajra megy a kapcsolatotok!” – hangzott a sok kéretlen intelem, amikor másoknak is elmeséltük, hogy mindhárman egy szobában, sőt olykor egy ágyban is alszunk. Eleinte volt, hogy sikerült elbizonytalanítaniuk, mostanra azonban egyre határozottabban körvonalazódik, hogy megérte arra figyelnünk, mi a legjobb a gyerekünknek, ugyanis nagyjából az ovikezdéssel egy időben magától döntött úgy, hogy külön aludna – mi pedig nyilván nem tartottuk vissza.

A családi fészek

„Száz-százötven évvel ezelőtt, amikor két-három generáció élt egy fedél alatt, nemhogy a gyerekeknek, de még a felnőtteknek sem jutott külön szoba, amiből adódóan a család minden tagja ugyanabban a helyiségben hajtotta álomra a fejét. Bár a civilizáció rohamléptékű fejlődése mára lehetővé tette, hogy a gyerekek saját szobában aludjanak, lélektani fejlődésük szempontjából sokszor szerencsésebb, ha a szüleik közelében tölthetik az éjszakákat – kezdi Győri Ildikó pszichológus, a játékos eszközökből álló Kreatív Gyereknevelési Rendszer kidolgozója. – A technika és az építőipar óriási lépéseket tett az elmúlt évtizedekben, a gyerekek biológiai érése azonban nem követte ezt a feszített tempót: egyéni fejlődési ritmus kérdése, hogy a gyerekek mikorra jutnak el a teljes önállóságig, ezt a folyamatot pedig nem siettethetjük azzal, hogy mesét játszó tablettel rájuk csukjuk a gyerekszoba ajtaját, ilyenkor ugyanis a szülők társaságára és közelségére van szükségük ahhoz, hogy biztonságban érezhessék magukat.”

A szakértő szerint ha idő előtt „kirakjuk” a kicsiket a hálószobából, vagy nemet mondunk a közös esti szertartásra, könnyen lehet, hogy a kamaszként önállósodó gyerekek minket tessékelnek majd ki a kelleténél hamarabb a szobájukból.

Azért is jó szem előtt tartani, hogy mit szeretnének a gyerekeink, mert főleg a kicsik számára nehezen feldolgozható a leválás, ha pedig ezt siettetni próbáljuk, azt úgy élik meg, hogy nem számíthatnak ránk a bajban. Ha ötször be akarnak bújni a szülők közé az ágyba, de mi visszaparancsoljuk őket a saját ágyukba, hatodszor már nem azért nem fognak próbálkozni, mert belátták, hogy nekik a gyerekszobában a helyük, hanem azért, mert beletörődnek abba, hogy nem segítünk nekik a nehéz pillanatokban.”

Kényelmes, de veszélyes

A közelmúltban részt vettem egy konferencián Bostonban, ahol egy egészen ijesztő statisztikai adatot osztottak meg a résztvevőkkel: a gyerekek többsége 7 éves korára 2 teljes évet tölt képernyő (tévé, tablet, okostelefon, számítógép stb.) előtt, ennek felét felügyelet nélkül, ami rövid távon kényelmes lehet a szülőknek, hosszú távon azonban elképesztő veszélyeket rejt magában nem csak a gyerekekre, hanem a harmonikus családi életre nézve is. Képzeljük el, hogy 2 éves csemeténk szobájába betesszük a tabletet, elmagyarázzuk, hol a WC, hol talál enni, és elköszönünk tőle fél évre – és ezt megismételjük 2 évente. Kis túlzással ez történik vele, ha magára hagyva tabletezhet korlátlanul és felügyelet nélkül.

Ne sajnáld az időt!

Hogy a kicsiknek mire van leginkább szükségük, azt a szüleik ismerhetik fel legegyszerűbben, és Győri Ildikó szerint ezeket az igényeket érdemes kielégíteni még akkor is, ha az ellenkezik a korábban lefektetett nevelési elvekkel. Azt, hogy a gyerekek mennyire különbözőek, jól példázza az is, hogy akár testvérpárok között is nagy lehet az eltérés: míg az egyik játszi könnyedséggel elalszik egyedül, és nyugodtan át is alussza az éjszakát, addig lehet, hogy a másik csak úgy tud elszundítani, ha az anyukája mellette marad.

Tudom, hogy sok szülő »nyűgnek« érzi az altatással töltött, olykor végtelenül hosszúnak tűnő időt, én azonban azt mondom, hogy nem ezen kellene spórolnunk. Hallottam olyat is, hogy valaki attól tartott, a kisfia későbbi szexualitására hatással lesz, ha az anyukájával vagy az apukájával alszik együtt, de mindenkit megnyugtathatok, ilyesmiről nincs szó.

Győri Ildikó pszichológus

Az együtt alvás kérdése nemcsak a kisgyerekes családokat érinti, előfordulhat ugyanis, hogy egy 10 év körüli kiskamaszt ér olyan rossz élmény vagy trauma, ami miatt újra igényelni kezdi, hogy az anyukája vagy az apukája mellett alhasson, vagy legalább együtt maradjanak a gyerekszobában, amíg el nem alszik.

Az elalvás előtti időszakra saját rutint is kialakíthatnak a szülők és a gyerekek, tökéletes alkalmat szolgáltat ez például arra, hogy átbeszéljék, mi történt az adott napon, minek örültek, milyen érdekes dolgokat láttak-hallottak, vagy mi az, ami elszomorította, megijesztette őket. A dolgos hétköznapok során amúgy is alig nyílik lehetőségünk arra, hogy (lelki értelemben véve) intim közelségbe kerüljünk a gyerekeinkkel, ragadjuk meg az alkalmat, és beszélgessünk!” – tanácsolja a szakértő.

Ágyon kívül

Albert Rita két kisgyerek anyukája, ő sem rejti véka alá, hogy volt idő, amikor egyszerre négyen aludtak a szülői ágyban.

Nem terveztük előre, hogy együtt alszunk majd a kicsikkel. Olyannyira nem, hogy már 6 hetes terhesen megvásároltam a légzésfigyelőt a babának, aminek ugyebár feltétele az, hogy a gyermek külön ágyban aludjon. A kislányom, Anna azonban éjjelente sokat sírt, az etetések is egymásba nyúltak, így sokkal kézenfekvőbb volt ez a megoldás, már csak azért is, mert a közelségem, az érintésem megnyugtatta. Hozzáteszem, nem ez az egyetlen elvem, amit gyermektelen nőként elhatároztam, majd kártyavárként omlott össze, miután a baba megszületett” – avat be Rita, aki kisfiának, Márknak is vett saját ágyat, ám a születése után nem sokkal kiderült, hogy ő is inkább a szülei közelségére vágyik.

Ő még sírósabb baba volt, mint a nővére, én pedig a mai napig nem tudom tétlenül hallgatni a gyereksírást. Így pár napos korától ő is köztünk aludt. A férjem olyannyira egyetértett ezzel, hogy ő vetette fel először: talán könnyebben megnyugodna a baba, ha érezné, hogy mellette vagyunk.

Rita és családja

Mindketten imádunk együtt aludni velük. Igaz, Anna már 3 éves kora óta külön ágyban alszik a gyerekszobában, de megvártuk, hogy ő maga kérje ezt, nem mi erőltettük. Érezni azt az édes babaillatot, gyönyörködni bennük, amíg alszanak, reggel babapuszira ébredni nagyon jó dolog!”

S hogy a „papás-mamásnak” rosszat tett-e az, hogy a gyerekek is birtokba vehették a szülői ágyat, arra Rita frappánsan válaszol: „Mi tényleg csak a pozitív oldalát tapasztaltuk ennek az együttalvósdinak! A házaséletnek fontos része a kreativitás, anélkül ellaposodik. Az, hogy váratlan alkalmak szülték a legjobb együttléteket, sokkal inkább felrázta a kapcsolatunkat, és az ágynak is ágyőt intettünk.”

Ketten itt, ketten ott

Pásztor-Magyari Réka is úgy tervezte a férjével, hogy a gyerekek külön szobában alszanak majd a szüleiktől.

„Egyrészt úgy gondoljuk, hogy mindenkinek pihentetőbb a saját ágyában aludni a megfelelő alvási körülmények között, másrészt szerettük volna megtartani a hálószoba intimitását. Márkó az első perctől kezdve a saját ágyában is aludt – mi költöztünk be mellé egy kihúzhatós kanapéra a gyerekszobába. Kezdő szülőként hallani akartam a szuszogását és könnyebb volt szoptatni, pelenkázni is. Aztán 3 hónapos korában úgy tűnt, hogy elkezdtük »zavarni«: felébredt, amikor bementünk-kijöttünk, úgyhogy visszaköltöztünk a hálószobába. Onnantól kezdve egyedül aludt, persze légzésfigyelővel és nyitott ajtóval.”

Amikor megszületett Márkó kistestvére, Léna, Rékáék a korábban jól bevált forgatókönyv szerint tervezték az alvást:

„Úgy gondoltuk, hogy 3-4 hónapig velünk alszik a hálóban, aztán ha kész rá, átmegy Márkó mellé a gyerekszobába. Az első 2 hétben velem aludt a franciaágyban pólyában, aztán beköltözött a bölcsőbe. 3,5 hónaposan már ő is felriadt, ha bementünk valamiért, vagy nekünk is eljött a lefekvés ideje, úgyhogy át is került a kiságyába, a közös gyerekszobába. Féltünk mindkét gyerek reakciójától, de hihetetlen gördülékenyen ment az összeköltözés, és nyugodtan aludtak mindketten” – emlékszik vissza Réka, aki következetes ugyan, de nem tart vasszigort.

Márkó és Léna

Ezt a rendszert a gyerekekkel közösen alakítottunk ki, abszolút az ő igényeikhez igazítva. Mi sosem altattunk, mindkét gyerek születése óta magától alszik el, és mindenki a saját ágyában tölti az éjszakát. Ezt szokták meg, és erre is van igényük, de semmi nincs tiltva, bármikor velünk alhatnak, nincs olyan, hogy nem jöhetnek át.

Rájuk van bízva, de mindkettőnek a saját kis helye a megfelelő. Alapvetően az volt a legfontosabb, hogy a gyerekek este nyolc-kilenctől aludjanak reggelig, sötétben, csöndben, nyugalomban. Mi tizenegy körül fekszünk, esélytelen, hogy a sötétben, lábujjhegyen vonuljunk be a hálószobába, ha pedig felébresztjük a kicsiket, elrontjuk a pihentető, mély alvásukat. A legfontosabb szempont tehát a gyerekek nyugalma volt, de lényegesnek tartottuk azt is, hogy megmaradjon a privát szféránk házaséletre, beszélgetésekre vagy épp olvasásra.”

Exit mobile version