Az egész egy aranylakodalmon kezdődött. A 14. hetében lévő, állapotos feleségemmel, a kétéves kisfiammal és az anyósommal vendégeskedtünk egy klasszikus „rántsunk ki minden töltött húst, ami elérhető” típusú bulin, ami után másnap a feleségem édesanyja rosszul lett, és rendszeres látogatója volt a toalettnek. Rutin híján azt hittük sima gyomorrontás, hiszen egy csomó sütit összeevett, és amúgy se szokott már enni késő este.
Természetesen a kis kétéves Boldizsárt nem különösebben mozgatta a nagyi baja: ugyanúgy bújt hozzá, mintha makkegészséges lenne. Ennek aztán vasárnap éjjel láttuk meg a kárát: hazaérvén Boldi az éjszaka közepén kelt fel az ágyban, öklendezni kezdett és ezzel a lendülettel lehányta magát, a feleségemet, az ágyat és úgy a fél szobát. És ez még csak a kezdet volt.
Támad a vírus
Már egyetlen ilyen „baleset” is bőven elég lett volna ahhoz, hogy a fél éjszakát takarítással, felmosással, lefürdetéssel, ágyneműcserével, pelenkázással, átöltözéssel, átöltöztetéssel és más nyalánkságokkal töltsük, de ennyinél nem állt meg a történet. Miután úgy másfél óra után azt hittük, végeztünk, és visszamehetünk aludni, már jött is a második kör. Aztán a harmadik… és így tovább.
Reggelre ott tartottunk, hogy kifogytunk a gyerek hálózsákjaiból, mert az összes mosásban volt. Hétfőn reggel mindhárman úgy néztünk ki, mint akin átment egy úthenger, de a helyzet ennél is drámaibb volt: a feleségem is rosszul lett. Ekkor már biztosak voltunk abban, amire korábban csak gyanakodtunk: bekaptunk egy igazán durva hányós-hasmenős vírust, és ebből még akár nagyobb baj is lehet.
Az interneten utánajárva arra jutottunk, hogyha az állapotos nőnél a betegség két nap alatt alábbhagy, és rendesen pótolja a folyadékot, akkor nem lehet nagy baj, de a babánk állapotában már nem voltunk biztosak. Teljesen kikészült, a legváratlanabb helyeken és pózokban aludt el, és ha épp elkezdtünk örülni annak, hogy végre nem hányt – akrobatákra jellemző gyorsasággal vetődtem minden öklendezésekor, hogy megakadályozzam, hogy pont a kanapéra, szőnyegre dobja ki a taccsot, és mindig sikert arattam –, akkor jött egy olyan masszív hasmenés, amit a világ legjobb pelenkája sem tudott kivédeni. Előfordult, hogy még hátul a nyaka is olyan volt. Minden egyes pelenkacsere után jöhetett a fürdés, a gyerek teli torokból ordított, mi pedig csak azért imádkoztunk, hogy legalább én ne kapjam be a vírust, mert ha én is ágynak esek, ki fogja végigcsinálni ezt az egész tortúrát?
Irány a kórház
Kétnapnyi szenvedés után végül szerda délután indultunk el a Heim Pál Kórházba. Addigra világos lett, hogy kisfiunk már elég pocsékul van, és a kiesett folyadékmennyiséget már képtelenek vagyunk itatással pótolni. Ha így folytatjuk, félő volt, hogy kiszárad. A szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy addigra a feleségem már jobban lett, így legalább két beteg helyett csak egy miatt kellett aggódnom. A Heim Pálban gyorsan megállapították, hogy Boldinak kórházban a helye, és infúzióra van szüksége, szóval mehettünk a szomszédos Szent László fertőző osztályára, ahol egy gigászi küzdelem – kisfiunk az utolsó erejével is küzdött az infúzió beszúrása ellen – után végre kaptunk egy szobát.
Kiderült, hogy a feleségem terhesen nem aludhat a fertőző osztályon, szóval nem volt más választásunk, én maradtam. Boldi egy rácsos ágyban feküdt, én mellette egy közepesen kényelmetlen széken ültem.
Órák teltek el így, én majdnem összeestem a fáradtságtól, de ő az istennek nem akart elaludni, és félóránként sírva fakadt, amit csak úgy tudtam csillapítani, ha kivettem onnan és vigasztaltam. Éjjel egy is elmúlt már, mire elaludt, én egy pár centi vékony polifoam-szerűségen heveredtem le a földön, és a kint világító lámpa, a rendszeresen benéző nővér és a kényelmetlenség miatt talán ha másfél órát tudtam szunyókálni. Nem tudtam elképzelni, hogy én itt még egy éjszakát kibírjak.
Egy új remény
Boldink rendes betegként természetesen nem produkált tüneteket a kórházban: se hányás, se hasmenés, reggelre már mosolygott, a vérvétel után pedig az orvos azt mondta, hogy az eredményei rendben vannak, mehetünk is haza. Ennyi volt? Csicska hányós, hasmenős vírust egyetlen éjszakányi infúzió simán lenyomta? Alig akartam elhinni. A feleségem örömmel jött be értünk – ő sem aludt semmit, otthon végigsírta az éjszakát, mert nem maradhatott bent Boldival –, hogy aztán hazamenjünk, és minden kezdődjön elölről. Még három órája sem voltunk otthon, amikor a fiunk újra hányt egyet.
Képünk illusztráció – fotó: Scott Olson/Getty Images
Mivel a kórházban mondták, hogy ha ez megtörténik, ne rohanjunk vissza, várjunk egy-két napot, mi türelmesen várakoztunk. A helyzet szombatra lett súlyos, mivel Boldi eldöntötte, hogy neki rosszat tesz, ha bármilyen folyadékot iszik, ezért egyszerűen bevetette a szájzárat.
Egész nap egy kortynyi vizet sem volt hajlandó inni. Este már láttuk, hogy baj van, ezért újra nekiindultunk a Szent Lászlónak. Eggyel nem számoltunk: a közeli Fradi-meccsel. Mindenütt rendőrhegyek, az autókat elterelték, és folyamatos reménytelen körözés után úgy sikerült csak bejutnunk a kórház utcájába – épp véget ért a meccs, mindenütt emberek köröztek –, hogy könyörögtünk egy rendőrnek, hogy tegyen velünk kivételt a beteg kisfiunk miatt. Megesett rajtunk a szíve, beengedett.
Visszaesés és kórházi koszt
Míg szerda este mi voltunk abban az idősávban az egyedüli új jövevények, szombat este mintha a fél város hányós-hasmenős vírusban szenvedett volna. A váróterem megtelt, mellettünk egy kis srác épp zacskóba hányt, a feleségem a látványtól rosszul lett, és kirohant a teraszra, ahol épp szintén egy kisfiú hányt az anyukája segítségével. Annyian jöttünk, hogy a nővérek elkezdtek azon agyalni, vajon jut-e mindegyikünknek szabad ágy. Viszonylag elöl voltunk a sorban, így ezen annyira nem izgultam.
Boldi másodjára már jobban viselte az ismerős környezetet, a doktor nénit és az ápolókat, így gigászi hiszti nélkül kerültünk a szobánkba, de ezúttal már szobatársaink is voltak. Az egész heti kialvatlanság azonban olyan erővel tört ránk, hogy mind az infúzióra kötött kis srácom, mind én szabályosan beájultunk, és kényelmetlenségek tömkelege ide vagy oda, aludtunk, mint a bunda.
Másnap újfent szembesülni voltam kénytelen a kórházi kaják pusztító erejével: nem túl lélekemelő, amikor megérkezik a mini margarin, a nem túl friss kenyér és az egyetlen alma, ráadásul a szabály szerint az osztályon csak a gyerek kap enni, a vele lévő felnőtt nem.
Nem mintha akkora étvággyal ettük volna, hogy elfogyhasson. Mentségükre szóljon, hogy bár a reggelik és a vacsorák tényleg közel állnak az ehetetlenhez, az ebéd legalább megüti egy gyenge menza szintjét, vagy legalábbis alulról súrolja. Az ehető szó ez esetben bóknak számít? Mindenesetre, amikor a feleségem befutott az otthoni koszttal, nagy kő esett le a szívünkről.
Elcsúszás a hányásbanánhéjon
Sejtettem, hogy ezúttal már nem ússzuk meg egyetlen bent alvással, és a múltkori után már eszemben sem volt siettetni a dolgokat. Boldi elkezdett jobban lenni, én meg azon agyaltam, hogyan tudok lekötni egy mozgékony kétévest, aki az infúziója miatt nagyrészt egy ágyhoz van láncolva.
Bitang szerencsénk volt, ugyanis egy adománynak köszönhetően az osztályon volt használható wifi, így szakítva minden otthoni szabállyal elindult a mesemaraton – Peppa malac életmentőnek bizonyult –, és órákon át tartott. Estére már azt hittem, hogy még egy éjszaka, és kint vagyunk, amikor egy váratlan pillanatban – a fiam épp nem volt infúzión, ezért kivettem, hogy lent játsszunk – megint elhányta magát, teljesen lehányva a saját ruháját, az én ruhámat, a padlót, a zoknimat és a papucsomat is.
Rongyok és felmosó nélkül próbáltam kezelni a helyzetet, nyomtam a nővérhívót, de nem jött senki, vetkőztettem, vetkőztem és amikor a csaphoz indultam, hogy lemossam a papucsom, Boldi váratlanul utánam indult, és úgy csúszott el mezítláb a saját hányásában, mint egy banánhéjon, és a gyerek nemcsak tetőtől talpig tiszta hányás lett, hanem még a fejét is beverte.
Csodás. A nővér befutott, szerencsére nem volt nagy a baj, viszont az is kiderült számomra, hogy másnap se megyünk haza. Azonnal eszembe jutott az az interneten olvasott hülyeség, hogy ezek a vírusok 2-3 nap alatt átmennek az emberen. A mázlistákon.
Végjáték
Hétfőn leginkább azzal voltam elfoglalva Boldi szórakoztatása mellett, hogy minden létező kollégámtól elnézést kértem, mert aznap sem fogok tudni dolgozni, és fogadkoztam, hogy hamarosan vége ennek a rémálomnak, és visszatérek a régi kerékvágásba. Megértőnek mutatkoztak – halleluja! A kis srácom jobban lett, rendszeresen ki kellett vele mennem a teraszra nézelődni, és már elkezdett fel-alá szaladgálni a szobában, sőt össze-vissza pakolgatni, amit jó jelként értelmeztem.
A „minden rosszat meg lehet szokni” alapon a végére már úgy aludtam a hajszálvékony polifoam-szerűségen, mintha az otthoni ágyam lenne, azt az apróságot leszámítva, hogy reggelre szinte minden tagom fájt.
Boldi tényleg jobban lett, végre rendesen evett-ivott, az orvos és az ápolók (innen is köszönet nekik, tényleg törődtek velünk, és nyilvánvaló volt, hogy szeretik a gyerekeket) szerint is látható lett a javulás, szóval már én is elkezdtem elhinni, hogy másnap mehetünk haza. Mentünk is. A srácunk meggyógyult, és többé már nem esett vissza.
Az eset hozadékaként utána még hetekig figyeltem, hogy mennyit iszik, és pánikolni kezdtem, ha a szokásosnál egy kicsit kevesebb csúszott le. Minden egyes böfögésnél vagy enyhe öklendezésnél meg voltam győződve arról, hogy mindjárt elhányja magát. A feleségemmel annyira kikészültünk a nyolc nap alatt, hogy rettegtünk a folytatástól, ami szerencsére nem következett be. És végül csak egyetlen dolog maradt, amit nem értettem meg: hogy a fenébe lehet, hogy körülöttem mindenki beteg volt, folyamatosan hányást vagy kakit takarítottam és Boldit ölelgettem, mégsem kaptam el a vírust? Máig sem értem.